Hogyan mondjam meg a gyerekeknek? (beszélgetős fórum)

Amikor a férjem meghalt, egy kedves idős ismerős Szent Ágoston közismert írását küldte el nekem (kinyomtatva). A szekrény ajtajának belső oldalán van, még ma is, 6 év után is, gyakran elolvasom.

A férjem még mindig jelen van. Beleépült a lelkembe, hiszen életében is már ott volt. de valahogy tényleg mintha az utca másik oldalán lenne.

Itt az idézett sorok:

[link]

Találtam 1 cikket.

[link]

Örülök hogy írtál.

Elsősorban most azok tudnak tanácsot adni, akik átélték a párjuk elvesztését.

Anyósodék? Nekik se lehet könnyű, hisz Ők meg a fiúkat vesztették el.

De talán az unokák, a gyermekeid pótolják a hiányt.

Gyász valószínű nem egyforma semkinél, hisz mindenki más.

:(((

Borzasztóan sajnálom....

Örülök, hogy írtál!

Adj időt magadnak a feldolgozáshoz, teljesen normális ez a kettősség. Lesznek könnyebb s nehezebb napok, lassan telik az idő.

Kitartást!

Sziasztok!

Köszönöm a kérdést!

A gyerekek egész jól vannak. Igaz, nem sok időt hagyok a gondolkozásra. Barátok, játszótér, festés, iskola... stb.

Este azt álmodta a kisebbik, h az apja épített egy űrhajtó, és felszálltam vele az űrbe. A lányok pedig lentről nézték, ahogy mi eltűnünk a felhők között. Sírva ébredt, mert az az érzés volt benne, h én is elhagytam őket. Biztosítottam arról, h ez soha nem történhet meg.

Az anyósékkal nagyon nehéz...

Én meg elvagyok a napi teendőkkel. A gyerekek visznek előre. Az éjszakák nagyon rosszak és hosszúak, a minőségi alvásom pedig minimális.

Vannak olyan napok, amikor felkelni se lenne kedvem. Amikor nem hiszem el, h ez velem történik, amikor éjszaka csak bámulom a plafont és próbálom kitalálni, h merre is induljak tovább.

És vannak már nevetős, kirándulós nappalok is.

És olyanok is, amikor csak úgy elnézem az idős párokat és nem értem, h ez nekem miért nem adatik meg. Novemberben leszek 39 éves és özvegy vagyok. Az esküvőnk a születésnapom utáni napon volt.

Nagyon sok kettős érzés van bennem. Egyrészt büszke vagyok magamra, h képes vagyok folytatni, lélegezni,élni nélküle. Másrészt borzasztó érzés elveszíteni a társadat és ezt a két érzést valahogy sehogyan sem tudom legyűrni magamban.

" a mi dolgunk vidámmá tenni az életünket " ezt akkor abba a pillanatban szerintem jól mondtad neki. És ha igen hiányzik Neked, azt se fogd vissza. Mond el nekik Nekem is hiányzik az apukátok...

Kezdődik a suli / ovi. Sokszor fogja mondani : Xy -ért jött az apukája...

Telefohos dolog. Gyanítom több hónap mire ez az a felhív mindjárt, elmúlik. Talán év is.

( Lánykám elköltözött itthonról. Mikor kb kellett volna haza jönnie a suliból, bizony mindig bennem volt : Mindjárt jön haza. Ez pár hónap volt nem sok. Mert más szülőtársamhoz viszonyítva, én könnyen engedtem el. Pár évig együtt jártak / laktak. Sokat volt ott, volt időm megszokni, előbb utóbb elköltözik. Suli miatt maradt tovább itthon. Mert ez az élet rendje, kirepülnek.

Oké ne hasonlítsam össze egy férj elvesztésével. És ráadásul a lányok is ott vannak.

Anno a nővérem férje volt az esküvőnkön az én tanúm. Tettem fel képeket. Megfeledteztem hogy a lánya is az ismerősök listáján, és biza látni fogja a képet. Szegénykém annyit mondott / írt : Megérintettek a képek. bizony Ő is kb 7 éves volt mikor az apukája meghalt ).

Velem néha hülyéskedik a férjem. Ahogy életében is.

Például: ott van valami, a helyén, de ott napok óta nem találtam, kerestem ezerfelé, a fiam is... aztán egyszerre ott van a helyén megint.

Habár egy évvel a halála előtt abbahagyta a dohányzást, néha a régi füstszag csapja meg az orrom. Holott a házban senki nem dohányzik, most a kályhára sem lehet ráfogni. A ház az utcától távolabb áll, azt sem lehet mondani,hogy valaki az utcán fújta ki a füstöt. Pláne ha ne az utcai szobában érzem azt a pillanatot.

Tegnap eljöttek a barátnőmék 3 gyerekkel. Nem sok hangulatom volt hozzá, mert meg se akartam mozdulni, de a lányaimnak jót tett. Itt marad pár napig Abi barátnője, úgyhogy lefoglalják egymást.

A kisebbik sírt, h milyen szomorú lesz az élet apa nélkül, de mondtam neki, hogy a mi dolgunk vidámmá tenni az életünket, úgyhogy ezen ne aggódjon. Erőt vettem magamon és este elmentünk vacsorázni, utána megnéztük a tűzijátékot. Sokat beszélünk a férjemről, de szerintem még ők sem fogták fel, hogy soha többé nem láthatjuk már.

A telefon nálam is nagyon nehéz ügy. Rengeteget beszéltünk. Ha erősen rágondoltam, mindig felhívott. A kórházból minden éjszaka küldte az sms-eket és minden hajnalban felhívott. Az utolsó két nap nem volt se sms, se hívás. Akkor már tudtam, h nem sok van hátra.

Nagyon sokszor gondolok arra, hogy na, most... most fog hívni. És semmi. Nincs üzenet, nincs sms. Pedig tényleg, én is szívesen felhívnám és elmondanám neki, h még mindig várom haza... h ne hülyüljön velem, csak jöjjön! Vagy csak annyit, h megkérdezzem tőle, h merre jár és mennyi idő, amíg hazaér.

Nem tudok mit mondani.

Én fel akartam hívni a férjemet, hogy mit csináljak most. (Miután felhívtak a kórházból, hogy az éjszaka meghalt.) Már a kezemben volt a telefon.

Köszönöm szépen mindenkinek!

Nagyon nehéz felfognom,h nincs többé.

A halála előtt pár nappal odabújtam hozzá és megkértem, h öleljen át. Már képtelen volt rá. Akkor tudtam, h soha többé nem fog átölelni. Az agyammal tudom, h többé nem bújhatok hozzá... mégsem hiszem el.

Először is: ismeretlenül is fogadd őszinte részvétem! Nehéz és szomorú időszak van mögötted.

Másodszor: ez a legjobb amit tehetsz. Kívánok neked és a gyerekeknek mielőbbi megnyugvást és majdan boldog, harmonikus, nyugodt életet, sok erőt és kitartást!

Nem tőlem kérdezed, bocs hogy írok.

Igen, költöznék.... mihelyt lehet...

Ne rugózz azon, hogy milyen lesz anyósodékkal a kapcsolat, idővel megoldódik. Milyen közel laktok egymáshoz?

Szerencsére ott voltak melletted a barátok, jó hogy ilyen barátaid vannak!

Köszönöm! Valóban nagyon hosszú nap volt. Rendkívül hosszú volt a szentmise és a temetés egybe, de igazából fel se fogtam, h mit beszél a pap. Az első rög koppanását az urnakoporsón sose fogom elfelejteni. A kislányom arcát és a sírását sem. És azt sem, ahogy a nagyobbik belém kapaszkodott.

Az anyósékról csak annyit, h ha nincsenek a barátok, talán még most is a közösségi házat takarítanám a tor után, de szerencsére az ő segítségükkel este 9-re végeztünk. Nem tudok elég hálás lenni nekik.

Egyébként az anyósékkal sose voltam rossz viszonyban. Most sem vagyok. Csak annyi, h ha nagyon belelendültek vmibe, akkor a férjem mindig leállította őket. Most, hogy ő nincs ez kicsivel nehezebb ügy. De majd megoldom.

Ezek után, hasonló helyzetbe, pattannék én is a gyerekekkel..

És nem kizárt a tárgyak nagy részétől is.

Nekünk is sok roma ismerősünk van. Jónéhányan dolgoztak is nálunk. Éppen ezért gondoltam, h roma szokás. Az anyósék mereven ragaszkodnak a katolikus szertartáshoz. De itt ez a kettő jól megfér egymás mellett.

Ez az egész nem szól másról, csak a külsőségekről. Legalábbis a részükről. A lényeg, h megmutassuk a népnek, hogy ezt is leszerveztük, megcsináltuk, túléltük és milyen fasza emberek vagyunk. Az,h nekik ebben nulla munkájuk van, már senkit sem érdekel.

A házat eladom. Nem tudok és nem is akarok az anyósékkal szemben új életet kezdeni. MÁrpedig muszáj. Nincs mese.