Lelki terror - szóbeli erőszak (beszélgetős fórum)

Szia!

Nagyon durva a töténeted. Valahol tudom, mit érzel, engem is szekáltak az általános iskolától fogva. Mindenki utált és csúfolt. Ugráltattak, csicskáztattak, leköptek, kiröhögtek. Gimiben nekem kevésbé volt gáz, viszont ott ismertem meg 4 nagyon jó barátnőmet, akik az utolsó évben ellenem fordultak, mert állítólag azt mondtam rájuk, hogy ribancok... hozzám se szóltak, rám se néztek, mindenfélét terjesztettek rólam. Sokat sírtam, de szerencsére a fősuli megváltást hozott. Viszont most sincsenek igazi barátaim, a gyerekkori barátnőm, ő soha nem bántott velem jár fősulira, de amióta új pasija van, nem hajlandó találkozni, mindig "tanulnia kell", tavaly január óta. Rettenetesen kétszínű, de lassan kiheverem!

Nagyon sok gonosz ember van. Én visszavágok nekik most, felnőtt fejjel. Lássuk, ki viszi többre! Egyelőre nyerésre állok, csak merjen valaki beszólni, megkérdezem, miért Te mit csinálsz jobban? Sokat küzdöttem, sokat tanulok az életben. Mások bántása helyett 2 egyetemet végzek egyszerre, mellette dolgozom. Segítem a családomat. Megtaláltam a társam, boldog vagyok, és már nem tudnak kikezdeni!

Viszont az is biztos, hogy ha a barátnőm, aki egy éve leráz a pasija miatt, ha bajban lesz, magányos lesz, jobb ha másfelé indul, mert tőlem jót nem várhat. Mostmár nálam is van egy szint, amit meg kell ütni emberileg!

Ne félj, Zsuzsa, az élet ki fogja rájuk mérni azt, amit megérdemelnek! Akiket meg a barátaidnak hittél nem voltak azok, mert a barátok jóban-rosszban kitartanak egymás mellett! Nem tudják őket megfélemlíteni, sarokba szorítani, stb. - egy igaz barát mindenben segíti a barátját! Remélem azóta találtál egy arra érdemesebb lány/vagy fiú barátot!

Ha pedig így álltak hozzád még a tanárok is, akkor valóban nem kötelességed elmenni az osztálytalálkozóra! Ugyan miért kéne még néhány kellemetlen percet szerezned magadnak miattuk? Most már semmi közöd nincs hozzájuk, hálistennek!

Szerintem sem! Viszont, ha bántanak, nem kell hagynod magad! Soha nem voltam verekedős, de most felnőtt fejjel érzem úgy, hogy igenis vissza kell ütni! Persze, az ököl nem old meg semmit, de ilyen esetben nem szabad hagyni magadat, szerintem.

Mert ugye, hogy meglepődtek középiskolában, hogy beszóltál annak a két lánynak, akik általánosban is bántottak?!

Vagy pedig azt kell csináld, hogy egyszerűen levegőnek nézed őket!

Szia! Hát, ez nem semmi! Valóban nagyon durva a te sztorid is és nem fér a fejembe, hogy lehetnek ilyen gonosz gyerekek, ráadásul olyan pedagógusok, akik nem érdeklődnek utána rendesen a dolgok állásának!

Nagyon sajnálom... de tényleg! Mindemellett szerintem jó, hogy idejöttél közénk, akiknek szintén van hasonló, igaz más értelmű problémája (úgy értem: férj, após...), mert egyrészt azzal, hogy kiírjuk magunkból a dolgokat, megkönnyebbülünk kicsit, másrészt meg hátha találunk segítséget egymás bajára. Nyugodtan regélj, minket nem zavar - azt hiszem, mondhatom ezt a többiek nevében is!:)

Nemegyszer szóltam az osztályfőnöknek. Nem tehettem semmit, mert a 3 grácia volt az ofő kedvenckéje. És hiába mondtam neki, hogy kérdezze meg bármelyik tanárt, mert órákon is szekáltak, tehát minden tanár tudta, hogy mi történik. Senki le se szart.

Ami a szülőket illeti, ez már az a történet, amit priviben írtam volna meg, nem gondoltam, hogy valakit érdekel is ez a téma... Az oszi összehívott egy szülőit, miután hónapokig rágtam a fülét, hogy beszéljen már a szülőkkel. Anyucim, mikor hazaért, lerogyott a földre, zokogott, mint egy kisgyerek. Nem értettem, mi a baj. Azt mondta, ne kerüljek a szeme elé. A földbe gyökerezett a lábam. El nem tudtam képzelni, mi történhetett egy szülői értekezleten, ami így kiborította. 3 napig nem beszélt velem, amit soha nem fogok megbocsátani az osztálytársaimnak, a szüleiknek sem. Amíg Anyu került, nem beszélt velem, Apuból szedtem ki, hogy mi történt. Ő is haragudott rám, és azt mondta, hogy ezt nem nézte volna ki belőlem, nagyot csalódott bennem. "De miért?! Mondjátok már el, mi történt!!" Már én is ki voltam borulva. Elmesélte, hogy a 3 grácia szülei, illetve, akik társultak hozzájuk, mindenki összebeszélt, és olyanokat vágtak hozzá Anyumhoz, hogy az eszem megáll! Elmondásaik alapján Renit ütöttem-vertem, a másik 2 csajt "csak" folyamatosan szekáltam, egy srácnak elloptam a tolltartóját, a másiknak SZÉTSZAKÍTOTTAM a VADONATÚJ fehér habátját, stb. Amelyik srácnak az anyukája ezt mondta, azzal mindig is jóban voltam, soha egy rossz szót nem szóltam a sráchoz, ő nem bántott soha. De amit az anyukája mondott, felháborító volt. Egy csomó dologgal támadták le anyut (édes Istenem, és most FELNŐTT EMBEREKRŐL, SZÜLŐKRŐL BESZÉLEK), amint belépett a terembe, amiből egy szó se igaz. Anyumnak mindenről beszámoltam, hogy mikor, ki és mivel bántott, nem értem, hogy hihette el. Azt mondta, azért, mert mindenkinek volt valami mondanivalója, és ha már így összefogtak, akkor biztos van is benne valami igazság. Nem hittem a fülemnek. Soha nem bántottam senkit, egyetlen egyszer mondtam egy barátnőmnek csúnyát, amikor ő a maga 150 kilójával beállt a többiek közé csúfolódni, hogy kövér vagyok, és annyit mondtam neki, hogy a 150 kilós ne mondja az 50 kilósra, hogy kövér! Nagyon megbántottam vele, de igazságtalannak éreztem, hogy az egyik legjobb barátnőm volt, és beállt ő is a többiek közé csúfolódni, miközben bagoly mondja verébnek, hogy nagy a feje. Ennyi volt az összes gonoszságom, amit elkövettem az osztályban, erre Anyumra zúdítanak FELNŐTT EMBEREK egy rakás marhaságot. Ja, meg volt még egy érdekes pillanata annak a szülőinek. Arról beszélgettek, hogy milyen csúnya szavakat használnak, mondanak egymásra a lányok. Kezdjük ott, hogy egy szót nem mertem szólni, mert mindig kaptam (akár van sapkája a Nyuszikának, akár nincs, kap). A szülők sorolták, hogy ÉN miket mondtam a lányaikra, erre Reni anyukája közbevágott, hogy ő még csúnyábbat is hallott. Itt elmondanám, hogy Reninek akkor nagyon sok hólyagszerű valami volt a kezén, ha jól emléxem, tyúkszemeket kezeltek fagyasztással, és elég sokáig nagy, lila színű hólyagok voltak a kezén. Na de vissza a történethez. Reni anyukája azt mondta, hogy ő a saját fülével hallotta, amint én a lányára azt mondtam, hogy leprás! Az eszem megállt. Akármennyire is utáltam Renit, sajnáltam, hogy olyan a keze, és soha nem mondtam semmi csúnyát rá, egy: mert én soha nem voltam olyan, aki mások külseje, furcsasága, fogyatékossága, vagy mássága miatt kicsúfolt mást, és 2: mert biztos kaptam volna a pofámra. Ja, azt mellesleg már ne is említsem, hogy az anyját még az életben nem láttam, csak néhány hónappal a szülői után. De az a fő, hogy ő a SAJÁT fülével hallotta...

Ez egy pénteki napon volt. Hétfőn az osztályban kaján vigyorral kérdezték, hogy Na, kaptál otthon anyádtól? Kitört az általános röhögés. Én meg kirohantam a mosdóba, és zokogtam... Az a srác kérdezte ezt, akivel mindig jóban voltam, de az anyukája azt mondta, hogy elszakítottam a vadonatúj fehér habátját. Azt is hozzátenném, hogy akkoriban nem volt új kabátja, fehér kabátja meg egyáltalán nem volt, mert amíg meg nem bukott, volt egy bordó kabátja, egy sötétkék, és az utolsó fekete volt, erre emléxem. Nagy hátbadöfés volt, nem vártam tőle. A szülőkön meg külön le voltam döbbenve. Egyszerűen a mai napig sem tudom elhinni, hogy a gyerekek erre rá tudták venni a szüleiket. Egy másik barátom nem sokkal később döfött hátba, mikor egyik órán beszélgettem a padtársammal, erre beszólt, hogy Zsuzsa, kuss ott az alaksorban! Később megbánta, de engem akkor annyian bántottak meg, és annyian baxtak ki velem, hogy nem tudtam neki megbocsátani. Nem bízhattam már senkiben. Rájuk ment az egészségem is, a rengeteg stressz tönkrevágta a pajzsmirígyemet. Soha nem szedhetek pl. fogamzásgátlót, nem élvezhetem úgy a szexet, vigyáznom kell, mit sportolok, nem lenne szabad megerőltetnem magam, nem diétázhatok csak úgy, ahogy én szeretnék, viszont ha meg nem csinálok semmit, rakodnak rám a kilók. Ez örökre megmarad, ezen nem lehet változtatni.

Ás tudjátok, mi volt még érdekes? Hogy amikor Reniékkel még középsuliba is együtt indultunk, ő törött lábbal kezdte az évet. Nem volt szívem visszaadni neki azt, amit 8 éven keresztül kaptam. Sőt, még segítettem is neki, ahol tudtam. Vittem a cuccait, amíg leért mankókkal és a hatalmas sínekkel és csavarokkal a lábában. Nem bántottam. Akkor még jóban is voltunk. De minden csoda 3 napig tart. Akkor össze voltak veszve a másik lánnyal. Nem sokkal később kibékültek, és ugyanott folytatódott a szekálás, ahol abbahagyta. Nem értem, hogy volt hozzá pofája, azok után, hogy segítettem neki. De ez van. Az élet úgy látszik, még nagyon sok pofont tartogat a számomra. Amikor rengeteget kapok, már azt hiszem, vége van, nem lesz több. Csak az a szar, hogy mindig tévedek...

Nincs mit. :-)

Kíváncsi vagyok a véleményedre.

Szia, Zsuzsa!

Jó kis történet... Biztos vagy benne, hogy el akarsz menni arra az osztálytalálkozóra?

A gyerekek is nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Ha ennyire elfajultak a dolgok, én először a szülőket tenném felelőssé. A terrorizáló gyerekek szüleit. Az én osztálytársaim között is volt olyan, akit páran kiszemeltek maguknak, és nyolc évig pokol volt az élete. Időről-időre a többiek asszisztáltak a kegyetlenkedésekhez. Ha valaki védeni próbálta, annak is annyi volt. Akkor sem értettem, hogy annak a lánynak hol vannak a szülei? Miért nem jönnek be az iskolába, és tesznek rendet? Erre rákérdeztem a lánynál. Meg sem mondta a szüleinek! :-o

Nehéz dió ez.

Úgy, hogy két gyerekem is iskolába jár, azt tudom mondani, hogy ha nekem ilyennel állnának elő - és biztos, hogy szólnának -, tutira nem hagynám annyiban. Osztályfőnök-igazgató-iskolaváltás. Valami ilyesmi lenne a sorrend.

Látod, benned is sok keserűség van még a történtek, pedig jó pár éve kijártad a sulit. És ez teljesen érthető.

Emberölésért nagyon sok évet osztanak. Alapesetben 5-10 év, de ha minősített ölés, akkor pedig 10-15 év, vagy életfogytig. Szerintem nem éri meg. :-)

Sziasztok!

Én 12 évig éltem lelki terrorban, ebből 4 évem maga volt a pokol. Nem volt egy kellemes időszaka az életemnek... És nemsokára osztálytalálkozó lesz, és ismét szembe kell néznem azokkal az emberekkel, akik éveken keresztül bántottak.

Már az első osztályban kialakultak nálunk a "klikkek", a gazdagok összehaverkodtak már az elején, és bántották a nyomikat (én is köztük voltam). 4. osztályig még eltűrtem, gondoltam, egyszer majd úgyis kinőnek belőle. Nem így történt, sőt. Volt egy szülői értekezlet, ahova édesanyám a munkából ment rögtön, nem volt ideje puccba vágni magát. Utána 2 hétig azt hallgattam, hogy a te anyád ilyen ronda, meg olyan ronda, nem sminkel, nem festi a haját, nem festi a körmét, milyen cuccokban jár stb... Aztán szóltam a tanító néninek. Kiállította a csúfolódó lányt és engem a tábla elé, és HOZZÁM szegezte a kérdést: Zsuzsika, miért bántod Reni anyukáját? Mondom, álljon meg a menet, ő bántja az enyémet. Reni persze hadakozott, és még el is sírta magát. Ahogy a két keze közül rámnézett, és láttam a szemeit, azt soha nem fogom elfelejteni. Hogy lehet egy 10-11 éves kislány szemében ennyi gyűlölet?! És én soha nem csináltam neki semmi rosszat... Reni erőltetetten sírt, a végére még könnyeket is sikerült dörzsölnie a szeméből. Az osztály nagy része mellé állt. Nekem végem lett. Csináljam meg a házijukat, a házi olvasmányukat, és akkor majd nem fognak bántani. Én kis naiv, hittem nekik, és csak az éltetett, hogy ha mindenkinek megcsinálom, amire kér, nem fognak többé bántani. Nagyot tévedtem. Mégis, bízva bíztam, és továbbra is megcsináltam a házi feladatokat, olvasmányokat. Persze a szekálások nem maradtak alább. A mosdóba se mehettem ki nyugodtan. Folyton ott loholtak utánam. Vagy óráról kellett kikéretszkednem, vagy meg kellett várnom, amíg beért a tanár (és persze az osztály) a terembe, és én akkor szaladtam el gyorsan wc-re. Ha akkor mentem, mikor rendes szünet volt, akkor jöttek utának Ők, és vagy rámrúgták az ajtót, vagy alulról leskelődtek, vagy felülről locsolkodtak, volt, hogy Reni hozott fényképezőgépet, és szépen elkezdték kattogtatni a gépet, és akkor én végezzem nyugodtan a dolgom... Voltak verekedések is, egyszerűen nem mertem visszapofázni, mert vagy én kaptam, vagy a legjobb barátaim. Mi 4-en voltunk, ők 14-en. Nem volt lehetőség arra, hogy fellázadjunk. Pénz kellett volna, hogy átíratkozzak másik suliba. Nem sok, de nekünk az akkor nagyon sok volt, tehát maradtam abban a suliban, ahol minden napom maga volt a pokol. 7.-ben jött egy új srác, aki egy másik városból költözött ide, és itt járt tovább suliba. Szerelem volt első 4. látásra. Az első benyomásom... hááát... :) Aztán beszélgettünk, megismertük egymást, és belezúgtam. Bár továbbra is szekáltak a többiek, de legalább volt valaki, aki miatt talán 1 picit örültem annak, hogy a következő nap megont suliba kell mennem... Tomboltak a hormonok 7-8.-ban, elkezdett fogdosni. Először csak kicsit-kicsit megfogta a fenekem, később már a mosdóba kellett menekülnöm előle. Nagyon idegesítő volt, de a lelkem mélyén azért tetszett is. :) Akkor vele kapcsolatban szekáltak. Nem zavart. Csináld meg a matekomat! Csinálja a görcs, majd te megoldod magadnak! Lesz*rtam a többieket. Azért igyekeztek tenni róla, hogy ne felejtsem el, hogy ők még vannak. Aztán, mikor párszor brutálisan megverették a másik osztály nagy mamlaszaival a legjobb barátomat, akkor ismét az lettem, akit ki lehet használni, bántani lehet... És hiába próbált István vígasztalni egy csiklandozás és egy fenékfogás között, nem jött össze. Ismét depressziós lettem. Lacit újra és újra bántották. Nagyon fájt, mert én voltam a célpont, és azért, hogy elérjenek valamit, mindig őt bántották. A "banda" főfői 3 csaj volt, a 3 grácia. Az 1ikkel együtt jöttünk haza, ő is erre lakik. 2színű egy rib*nc volt. "Hát én nem értem, miért bántanak téged folyton, mikor olyan rendes lány vagy", következő nap pedig ismét ott feszített a másik 2 mellett, és szitkozódott rendesen... De ő nem érdekelt, nem izgattam magam miatta. A másik 2-t utáltam, ne nagyon. Ja és persze a fél osztályt, a fiúkat, akik mint egy falka nyálcsorgató farkcsóváló kiskutya, lesték minden óhajukat-sóhajukat.

Vége lett a 8. osztálynak. A banketton sírtam örömömben, hogy vége, nincs többé, többé nem kell velük egy levegőt szívnom, a középsuliban meg új arcok várnak rám, "felnőtt" fejjel, akik nem fognak olyan gyerekesen viselkedni, mint emezek.

Beíratkoztam a középiskolába. Mikor megláttam az osztályban azt a 2 csajt, akit a világon a legjobban utálok, hazáig sírtam. Nem akartam elhinni, hogy még 4 évig el kell tűrnöm őket. Beszólogattak, elég durván, de már nem érdekeltek. Visszapofáztam. Azok a meglepett arcok! :D Nem fogom elfelejteni. Amikor egyik alkalommal ordítoztunk egymásnak a terem 2 végéből, elordítottam magam, hogy meg vagytok lepődve, mi? Igen, most hogy 2-en vagytok, nem mertek idejönni, ugye? Mert csak akkor nagy a pofátok, mikor 20-an vagytok!! Az osztály csak hallgatott, nézett nagyokat, nem értették, mi történik. Engem (majdnem) mindenki szeretett, őket viszont nem. Szerettem az osztályomat, de órákon akkor is, ha bármikor megszólaltam, jött a kontra, hogy inkább halgass.

Volt még jópár nagyon durva sztori, hátbadöfések, barátokkal összeveszések, de nem akarok senkit sem tovább untatni. Akit érdekel, annak megírom priviben. Mennem kell ebédet főzni...

Szia!

Az áldozat érzi, hogy valami nincs rendjén. És ha van hozzá ereje, lehetősége, akkor biztosan fel is lázad. Ellenkező esetben beláthatatlan következményei lehetnek a terrornak. :-(

Neked és szép napot!

A www.lelkititkaink.hu alatt érdekes és hasznos dolgokat lehet olvasni.

Napsugaras szép napot kivánok mindenkinek!

Newmoon,ha véletlenül rápillantasz erre az üzire,elmondanád nekem hol találtad ezt az írást?

Köszi

Az olvasmányomban az áldozatokról a következőt írják:

- Olyan családban nőtt fel, ahol a felnőttek rosszul használták a gyerek fölötti hatalmukat. Ezekben a családokban a másik feletti hatalom, és a szóbeli erőszak volt az uralkodó elv. A gyermek érzéseit nem fogadta el a környezete. Úgy nevelték, hogy saját magának köszönheti, ha nehézségei, fájdalmai vannak. Az apa általában közömbös volt, kívülállóként nem volt jelen a család életében, vagy maga is dühönségre hajlamos volt.

- A gyermek szemében az őt gondozó felnőttek istenszerű lények voltak. Ezért az a vélekedés erősödött meg benne, hogy csak vele lehet valami baj. Később úgy lépett be a felnőtt létbe, hogy nem rendelkezett megfelelő erős önértékeléssel. Még mindig azt hiszi, vele van a baj, hiszen aki azt mondja, hogy szereti, az nem kiabál rá, nem mondja, hogy "szerencsétlen, ostoba" stb., hacsak személyiségével, tehetségével nincs valami baj.

Ezek a dolgok elgondolkodtatóak. Nekem már az első mondat szemet szúrt, és nagyon nem tetszik. Nem tudom, hogy ki fogalmazta meg ezt, de enyhén szólva piszkálja a csőrömet a következő: "a felnőttek rosszul használták a gyerek fölötti hatalmukat". Lehet, hogy nekem, mind áldozatnak nincs önértékelésem, de talán mégis van valamennyi. Feláll a hátamon a szőr attól, hogy ha egy szülő egy pillanatig is azt gondolja, netán ki is nyilvánítja, hogy neki a gyereke fölött hatalma van. Ez gusztustalan. A gyerekeket szeretni, terelgetni kell. Nem erőszakkal, nem terrorral, hanem szívvel.

Egyébként is rühellem az olyan embereket, akik a szülőségből üzletet akarnak kovácsolni. Pl.: "ezt vagy azt meg kell tenned, a saját szabadidőd, pénztárcád, akármi rovására, mert annak idején én megszültelek, stb., stb." Vagy: "Dehát én vagyok az anyád!". És? Nem erről kellene, hogy szóljon egy szülő-gyerek kapcsolat. Hála az égnek nekem nem ilyenek a szüleim, de rengeteg ilyenről hallok.

Na mindegy, jól elkanyarodtam a témától, mindenesetre tényleg elgondolkodtató a felül írt idézet.

Nagyon sajnálom, hogy így beválasztottál, és tényleg igaz, hogy az alma nem esik messze a fájától, bár néha elgurul. Hát úgy tűnik, hogy ez nem gurult el...

A volt anyósodat a helyedben elküldeném melegebb éghajlatra, mert neki aztán végképp semmi köze a gyerekekhez. Ő maximum a fiának megköszönheti, amikor egy-egy kapcsolattartás ideje alatt elviszi hozzá a gyereket.

Szerintem ők tudják, ki lehet áldozat.

Te csak nyitott vagy és őszinte, ő pedig mindezt kihasználja

.

Én, mióta a fogságába estem, már nem tudok olyan pozitívan állni az emberekhez, nincs bizalmam, és mindig attól félek, hogy az ő embere, az, aki kérdez tőlem. Ha érdeklődnek, hogy mi újság? Csak azt felelem, hogy semmi. Már nem vagyok hajlandó bárkinek mesélni a hogylétünkről, csak annak az egy-két közeli embernek.

Túl sok ismerősről, köztük pl. óvónőkről derült ki, hogy a befolyása alatt állnak, és vagy félelemből, vagy azért mert tényleg mellette állnak, kiadnak és kiadtak engem.

Nagyon romboló tud lenni, az ilyen embertől való függés. Hiszen örök életre szól. Ők soha nem adják fel, mindent letiporva teszik a dolgukat...

Tökéletessen leírtad a jellemeket!Tényleg ilyenek!

Volt néhány tapasztalatom.Tényleg létezik olyan,hogy valaki vonza ezeket?

A pszichopátia legfontosabb tünetei! Nem mindenki pszichopata aki, megfelel ezeknek a kritériumoknak!!!

- hamisság és felszinesség

- megbánás és a büntudat hiánya

- én centrikusság és nagyzolás

- megtévesztés és manipuláció

- sekélyes érzelmek!

Hamisság és felszínesség

A pszichopaták gyakran szellemes és világosan fejezik ki magukat! Egyesek azonban feltűnhet, hogy az a bizonyos embereknek, hogy valami nem stimmel. Mintha olvasná egy könyvből, vagy túl olajozott és őszintétlen a viselkedésük. Felszínesen őszinték. Az éles szemű megfigyelőknek feltűnhet, hogy a pszichopata szerepet játszik, vagyis az illető nem felel meg annak a valóságnak amit valójában mutat. Van olyan aki agy befolyásos valakinek adja ki magát, miközben még!! érettségivel sem rendelkezik! Természetesen nem mindig könnyű megállapítani, hogy valaki hamis vagy őszinte, főleg amikor alig ismerjük az illető.

Én-centrikusság és nagyzolás

A pszichopaták énképére jellemző a nárcizmus, az eltúlzott önértékelés, és a fontosságtudat, a döbbenetes én-centrikusság, és annak önigazolása. Felsőbbrendű lénynek tartják magukat! Emiatt - gondolják ők - joguk van az öntörvényűségre...öntörvényű életre! Szégyentelen módon kérkednek maguk által nem is ismert emberekkel, helyzetekkel, amit valahonnan hallottak, valaki elmesélte nekik! Elbizakodottaknak tűnnek, miközben zsarnokok és önelégültek. Képtelen elhinni, hogy a Föld nem csak azért mozog mert, hanem mert ők is tehetnek róla. A példa ábrázolja az egójukat!

A megbánás és a bűntudat hiánya

Az előbb említett példa erre is igaz! Döbbenetes módon nem törődnek azzal, hogy tetteik másokra milyen pusztító hatással vannak! Ha meg lelepleződnek, nyugodt szívvel és vállrándítással kijelentik, hogy nekik nincsen bűntudatuk! Nem sajnálják, hogy fájdalmat okoznak valakinek, őket nem érdekli! Egyszerűen ez a gén vagy mi hiányzik belőlük! Ami megtörtént az megtörtént. Ha lebuknak, sincsen bennük, meg az hogy elmagyarázzák, inkább valami újabb hazugsággal palástolják a történetüket! Hanta bajnokok!

Az empátia hiánya

Empátia = a másik személlyel történő mentális és érzelmi azonosulásra való képesség! A pszichopaták képtelenek mások "bőrébe" vagy helyzetébe képzelni magukat! A pszichopaták nem foglalkoznak más emberek érzelmeivel! Olyanok, mint az androidok egy-egy filmbe, akik érzelem nélkül gyilkolnak és ártanak embereknek. El sem tudják képzelni, hogy a másik mitől retteghet, vagy miért szeretheti... hiszen az neki értehetetlen! Más emberek nekik csak eszköz a saját igényük kielégítésére és emiatt csak használati eszközök...olyanoknak tekintenek bennünket, mint az autójukat! De az autójukról többet tudnak mint a belső világunkról. Az autó mechanikai eszköz! Az autó igy is, úgy is működik, nem úgy mint az ember akinek vannak jobb vagy rosszabb napjai!

Megtévesztés és manipuláció

hazudozás, megtévesztés, manipuláció - a pszichopaták természetes adottságai! Szinte soha nem rökönyödnek meg és nem esnek zavarba, amikor hazugságon érik őket! Egyszerűen témát váltanak, és a további mondókájukat a következő hazugsággal igazítják a történetükhöz! Ennek eredménye egy sor egymásnak ellentmondó állítás, valamint egy teljesen összezavarodott hallgató! A pszichopaták büszkék arra, hogy tudnak hazudni!

Ismerős jellemrajz!

Két emberre biztosan ráillik a környezetemben.

A legjobb az egészben, hogy anno, ugyanezeket a személyiségjegyeket, magatartásformákat írta le róluk a szakértő is, és mégsem tűnt fel senkinek, még a szakértőnek sem, hogy ezek hatalmas problémát jelentenek.

Nem vonták le belőle, hogy mondjuk empátia nélkül elég nehéz lehet gyereket nevelni, vagy tele indulattal, kiszámíthatatlan, oda nem illő idulattal, állandó rivalizálással, saját cél érdekében akár mindenkit eltipotva, hogyan lehet őszinte figyelmet, szeretetet adni egy befolyásolható, még kialakulóban lévő emberpalántának?!

Merta válasz za lenne, hogy: sehogy, sőt a mintát eltanulják és az ördögi kör bezárul.

Ez nem veszélyes??????

És nem látható ez a veszély egy szakember számára? ha őt még meg is téveszti a bűbájvigyor, a teszteket, a vizsgálatot nem tudja, mégsem mert következtetni belőle, csak felsorolta és pont.

Vajon, miért tartanak a külső emberek ezen emberektől, vajon miért engedik, hogy áldozataikkal tovább játszanak?

Miért olyan kényes téma ez?

Miközben millió anya, gyermek szenved tőle?

Newmoon kezdeti leírása alapján magam is összeállítottam apósom, mint lelki terrorizáló jellemzését. A következő leírás szóról szóra igaz rá!

APÓSOM személyiségvonásai:

 Kiszámíthatatlanul viselkedik

 Tetteiért a társát, valamint környezetét okolja

 Ingerlékeny, robbanékony, ellenségeskedő és manipulatív

 Ő maga nagyon kritikus, de mások bírálataira azonnal visszavág

 Partnere/környezete véleményét nem fogadja el, vagy leszólja

 Állandóan versenyez partnere eredményeivel és féltékeny a sikereire

 Nem mutat melegséget, empátiát a társa iránt

 Kötekedő és élvezetét leli a csúfolódásban, még akkor is, ha gyerekekről van szó!!!

Vérig sértő szavai alkalmasak arra, hogy megfélemlítse, ellenőrzése alatt tartsa, lelkileg megnyomorítsa a társát/fiát/unokáit/és nemritkán a környezetét is. Nem tekinti egyenlő partnerének őket!

Uralkodni akar a kapcsolaton és az áldozaton. A gyakori megalázással az a célja, hogy aláássa társa /környezete önbecsülését.

Éppen csak annyi kedvességet adagol, amennyi feltétlenül kell ahhoz, hogy az áldozat ne akarjon kilépni a kapcsolatból. Nem hajlandó elismerni, hogy manipulál és uralkodik a társa felett. Közben elutasítja partnere (anyósom) szeretetét is, mert ezek az érzések esetleges emberségességét, sérülékenységét bizonyíthatják.

Ellenkező lelki terrort alkalmaz, melynek célja a = taktikázás.

Zavarja, ha valaki ellenkező véleményen van vele, illetve saját véleményét kinyilvánítja. Miközben keményen letorkollja és leszólja partnerét, agresszívan útját állja a megbeszélés minden lehetőségének!

Az áldozat fájdalmat és zavarodottságot érez. Egyre inkább kételkedik magában. Mindig szorong és aggódik, hogyan értelmezik majd a szavait és tetteit. Lassanként leszokik arról, hogy véleményt nyilvánítson. Mégis reménykedik, hogy a társa egyszer majd újra kimutatja a szeretetét iránta… (ez az utolsó mondat csak anyósomra érvényes!). Mert én (mint a menye) mindent érzek iránta, csak szeretetet nem!

Newmoon, nekem még mindig jelen van az anyósom lelki nyomorítása az életemben, pedig több mint 2 éve elváltam a fiától. De olyan szinten, hogy ha apás nap van, és mama viszi el a gyereket - akinek egyébként nincs kapcsolattartás kiszabva - 2 napig nem alszok.

Gondolj bele, hogy úgy engeded el a gyereket, hogy egy általad nem kedvelt személy kézenfogja és annyira szorítja, és húzza, hogy a gyerek még köszönni sem tud, sem mer neked. Aki az anyja vagy. Mellesleg.

Az, hogy volt anyósom nem köszön, sőt így több év után is állandóan a rosszhíremet kelti, még elfelejthető lenne, de hogy a gyerekeimre ilyen lelki nyomást gyakorol, felettébb dühítő tud lenni. És nagyon tud fájni.

De mivel a volt férjem anya kicsi fiacskája, szerintem Ödipusz szindrómában szenvednek mindketten, ezért állandóan együtt van a gyerek nagyival is az apás napokon.

Még valamelyikünk meg nem hal, addig ez a háború menni fog, neki életcélja, hogy engem alázzon, semmibe vegyen. Ettől boldog.