Lelki terror - szóbeli erőszak (beszélgetős fórum)
Gyönyörű hétvégénk volt!
Boldog, szerelmes, mozgalmas, kirándulós, meg minden ilyesmi... Rég volt már ilyen, és nagyon ránk fért. :-))))))))))))))
Remélem, a hét is így folytatódik. Meg nektek is...
Szia, Zsuzsa!
Ha végül jól érezted magad, akkor megérte elmenni. Szerintem se foglalkozz velük. Úgy tűnik, hogy ezek a lányok nem a kamaszkor, meg egyebek miatt szemétkedtek veled. Egyszerűen gyárilag ilyenek.
Sziasztok!
Azt hiszem, mostmár kezdek kéteségbe esni!!! olyan, mintha senkivel nem tudnám megértetni magam!most én vagyok hülye, vagy a körülöttem levők? ma 2 lánnyal is összeszólalkoztam, mert megjegyeztem,milyen bosszantó volt, hogy a Dózsa Gy úton le volt zárva egy nagy parkoló, mert a melegfelvonulásra építik a rózsaszín színpadokat vagy miket, és két nap is a 40 fokba ott köröztünk, hogy leparkoljunk vhova. Csak annyit mondtam, hogy kell a francnak ez a felvonulás, amúgy is gustustalan, és még a városba se tud bemenni nyugodtan az ember. Erre a 2 lány nekem esett, hogy az ilyen frecskázások miatt téma ez, a transzik amúgy is aranyosak, meghogy ez csak egy fesztivál, ennyi erővel a riói karnevál se kéne?? Mindezt úgy, mintha az anyjukat szidtam volna, és úgy beszéltek velem, mint egy idiótával, aki nem tudja, hogy ma már ez trendi és ezt kell szeretni, ha nem tetszik húzzak a francba...aztán amikor azt mondtam, hogy ráadásul ez a Hősök terén megy, arra azt mondták, hogy a hősök is melegek voltak szerintük..És kb 10 percig vitáztunk ezen, aztán egész nap hozzám se szóltak, pedig együtt kellett dolgoznunk. semmi rosszat nem mondtam! De én úgy érzem kicsit inkább ők reagálták túl nem? olyan fura rossz érzésem van...
Itt vok, az angolt meg a jövő szombaton írom :S
Az volt, hogy mikor odaértünk a vendéglőbe, az egyik barátommal (akit mindig bántottak, mindig őt verték meg (legyen L.)) halkan megjegyeztük, hogy mennyire utáljuk az ilyet, mikor fel kell tenni a műmosolyt, és úgy kell vigyorogni pár órán keresztül. Épp akkor ért mellénk a kedves tanító néni (nem gúnyból mondom, hogy kedves, őt tényleg nagyon szerettük), és kérdezte, hogy mi a baj, mi történt, hogy műmosoly kell a mai (tegnapi) estére. Én elkezdtem mondani, mivel a többiek már beértek, erre odalépett hozzám a legjobb barátnőm, és mondta, hogy hallgassak, nem kell tudnia. Akkor csak befejeztem egy "nagyon hosszú, ami nagyon régen kezdődött, de még ma sincs vége" mondattal, és előrementem. Láttam rajta, hogy kapcsolt, hogy valami nagyon nincs rendben. Velem szembeült, és beszélgettünk általános témákról. Jól esett, hogy bár nem kért arra, hogy meséljek el mindent, azért gyüttérzően nézett rám, és talán kicsit szomorúan is, mert ő úgy tudta, hogy egy nagyon összetartó osztály voltunk, és soha nem volt semmi gond. Na, most talán rájött, hogy az mind csak álca volt... De érzem, hogy ha legközelebb összefutunk az utcán, meg fogja kérdezni, mi t9rtént a kulisszák mögött, amiről ő nem tud. És igenis el fogok neki mesélni mindent. Azt is, hogy milyen "rendes" volt az ofő, hogy magasról leszarta, hogy az életünk egyenlő volt a pokollal, tudta, mi folyik az osztályban, és nem tett semmit, sőt, még buzdította is emezeket, hogy bántsanak bennünket. Mert nem hiszem, hogy anno az a szülői (mikor letámadták anyumat) azért lett volna összehívva, hogy elcsituljanak a kedélyek. És SOHA DE SOHA nem fogom megbocsájtani sem az ofőnek, sem az osztálytársaknak (persze akik benne voltak) és azok szüleinek sem, hogy anyum akkor az a néhány napig nem beszélt velem. Rájukment az egészségem, és soha nem hallottam senkitől sem egy bocsánatot... Én egy önző kis disznó vagyok, aki bár naiv, és egy bocsánat után jobban érzi magát, még ha nem is jelentett semmit, de én igénylem, hogy annyi szarás után valaki kimondja nekem ezt a szót...
Sziasztok Csajok!
Mégis elmentem tegnap az osztálytalálkozóra. Nem tudom, jól tettem -e. Szarul éreztem magam, mikor ott állt 2 m-re tőlem a 2 lány, és hangosan végigkritizáltak tetőtől talpig (pedig nagyon is csinos voltam), de megpróbáltam levegőnek nézni őket. Amikor az ofővel és a tanító nénivel beszélgettünk, hogy kivel mi történt az elmúlt 5 év alatt, mindenki elmondta, hova járt középsuliba, ki íratkozott egyetemre, főiskolába stb. Szabina (akit a világon mindennél és mindenkinél jobban utálok) mondta, hogy sajna ő is arra az egyetemre íratkozott, ahove én, és minden nap engem kell nézzen. Erre visszakérdeztem, hogy ki kérte?! Mert én biztos nem.
Végülis, jól telt el, beszélgettem azokkal, akiket szeretek, meg azokkal, akiket régen szerettem. Gondolok itt a volt legjobb barátnőmre, aki 2 évig aktívan leszart, most meg úgy nyalizott. Teljesen fölösleges. Én a 8. után, mikor már mindenki a maga útját járta, mindenki más középiskolába íratkozott, még hívogattam, menjünk fagyira meg hasonlók. Ő szektás lett, és SOHA nem ért rá. Amikor telen beszéltünk, akkor is MAX 2 perc után lerázott vlmi nevetséges ürüggyel. Mostanába sűrűn hívogat, hogy menjünk fagyizni. Most én szarom le őt. Nem volt velem, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Mostmár nincs szükségem rá. Meg nagyon gyerekes. Míg én felnőttem, megtanultam reálisan gondolkodni, ő maradt azon a szinten, sőt, sztem vissza is esett...
Szal jó volt az este (pláne, mikor szabina lelépett), ma reggel viszont mikor a tatámmal beszélgettünk egy kávé mellett, mégis kitört belőlem a sírás. És nem tudtam abbahagyni egy jó ideig. Nagyon utálom őket... Nagyon-nagyon... Meg majd ég elmesélem a tanító nénis sztorit, de most mennem kell, 1-kor vizsgázom angolból. Szorítsatok nekem.
Pusssz mindenkinek, és fel a fejjel! :)
Na ez az, amitől én a gyerekeimet meg akarom kímélni.
És azóta anyukád nem mondja, hogy jobb az élete, hogy mégis jó, hogy elváltak? Mert szerintem így van.
A gyerekek egyébként is érzik az ilyen "családban", hogy valami nincs rendjén. Aztán amikor máshol mást tapasztalnak, egyértelművé válnak bennük a dolgok. És akkor szeretne olyan körülmények között élni, irigyli a másikat, hogy neki az jutott osztályrészül. Nagy kár, hogy az ember nem tudja megválogatni a rokonait. És hogy mennyi gyerkőc szenved az ilyen házasságokban, kapcsolatokban. :-(
Jó sokáig húzták együtt a szüleid...
Nem tudom, de már lényegtelen. Így is úgy is tönkrement az egész, és a válást sajnos fájdalmak nélkül nem lehet megúszni.
Tegnap az én férjem is sírt, ami nála nagy szó, de én is csak sajnálni tudtam. Még most is a lelkemre próbált hatni, és mindannyiszor sikerül is neki lelkifurdalást okoznia bennem. Más érzést nem tudott belőlem kiváltani, de ez is bőven elég volt.
Igen. És ez olyan ijesztő. Meg ledöbbentő. Hogy lehet valakit ennyire félreismerni?
És elképesztő, hogy mennyire kitartó. Pénteken közölte velem, hogy neki nincs hová mennie. Albérletbe nem akar menni, az anyjáékhoz nem tud menni, és ha ezt folytatom a továbbiakban is, akkor "baj lesz." Kérdeztem tőle, hogy most fenyeget? Nem, hangzott a válasz. "Csak baj lesz." Nem fejtette ki. Azt mondta, hogy minél inkább "így viselkedek", el fogom érni, hogy félek majd tőle. Mondtam, hogy ez már régóta így van. Ő pedig közölte, hogy így pedig egymást generáljuk.
Ugye milyen ismeretlen tud lenni valaki, akivel hosszú éveket egy lakásban, egy ágyban élsz? És mennyire ki tudnak vetkőzni magukból, ha nem megy minden olyan simán, mint addig, mert besokallt az asszony.
Szánalmasak ezek a férfiak!
Kíváncsivá tettél... Be fogom szerezni, és elolvasom.
Nem tudom, hogy az én életemet ki írta meg, de szeretném tudni. Beszédem lenne vele...
Egyébként köszönöm.
Öcsém meg akarta rakni, de lebeszéltem róla. Mondtam neki, hogy majd a bíróságon 10-én elmondhatja tanúként, hogy mi történt.
Közben ma találkoztam az unokabátyámmal és rákérdezett, hogy igaz-e: válok. Ugyanis ezt a tényt csak a legszűkebb családom ismeri, meg ti tudjátok. Mondtam neki, hogy igen, és ömlött belőlem a szó, 10 év eseményeit próbáltam pár mondatban megfogalmazni. És nem volt nehéz. Nem volt olyan eseménydús a bántásokon kívül, és ezzel a napokban szembesültem. Próbáltam felidézni közös emlékeket, programokat, stb. Nem ment. Az unokabátyám nagyon kiakadt a hallottakon, és ő is mondott nekem egy érdekes dolgot: egyszer évekkel ezelőtt, amikor jöttek hozzánk, én éppen nem voltam otthon. A férjem kinyitotta az ajtót, oda sem ment a kapuhoz, csak kiszólt, hogy nem vagyok otthon, mert dolgom van. Majd azzal a lendülettel becsapta az ajtót... Az unokabátyám ezt soha nem mondta nekem. Kár...