Lelki terror - szóbeli erőszak (beszélgetős fórum)
Milyen érdekes, hogy tegnap épp ezt vágtam a férjem fejéhez! Hogy soha nem tekintett a partnerének...
Már megint olyan pontosan meg tudtad fogalmazni a másokhoz való hozzáállásukat.
Tegnap este a most még férjem rettenetesen felhúzott! Állandóan hívogatott, a telefonban fenyegetőzött, zsarolt. Már megint lyukat akart beszélni a hasamba, meg akart győzni arról, hogy a legjobb helyem mellette van. Olyanokkal jött, hogy szétrobbantom a családot, meg hogy ha valaki ennyire biztos a dolgában mint én, akkor az törvényszerű, hogy rá fog fázni. Mert az élet ezt diktálja... :-o
Sms-eket is kaptam, amikor már kikapcsoltam a telefont. Az egyikben azt írta, hogy ő nem rombol (velem ellentétben). Hogy most van még lehetőségem a családot egyben tartani, utána már nem lesz. Meg hogy a mostani helyzet a fontos, nem a múltbeli. Azzal nem kell foglalkozni (ja, persze!). Ő már a múlton nem tud változtatni, meg hogy mindennek lesz következménye. Ennek a döntésemnek is.
Ezekre azt válaszoltam, hogy az ő rombolásának éppen a válóper a következménye. Megkérdeztem tőle, hogy ő miért nem élt a lehetőséggel, amikor még lehetett volna. Emlékeztettem rá, hogy hányszor kértem tőle.
Megkapta, hogy milyen kényelmes és természetes volt neki az én jelenlétem. Aztán közöltem vele, hogy soha nem tekintett a partnerének. Ha olyanja volt, leakasztott a fogasról, mint valami kabátot, amit aztán állandóan mosott jó magas hőfokon, pedig rá volt írva, hogy nem lehet. A kabát meg összement, és már nem lehet visszacsinálni semmit. Erre azt írta vissza, hogy az én látásmódom káosz. Meg hogy legyen, ahogy akarom. Végül is erre a kabátos hasonlatra nem tudott mit mondani.
Aztán megint elkezdett hívogatni, hogy a végén megfenyegettem egy feljelentéssel.
Mindezek előtt az autóm megadta magát, a kedvesem húzta haza, és még késő este is próbált életet lehelni bele, meg ezzel párhuzamban engem nyugtatgatni.
Megint láttam az éles kontrasztot kettejük között...
Szóval tök jó estém volt...
Most mondd meg: miért nem hagy békén?!
Nem őrült, hanem beteg.
Empátia, mások tisztelete nélkül nem lehet egy kapcsolatban élni, ők mégis biztosra veszik, hogy csuda jó partnerek. Partnerek, akik a másikat lenézik, semmibe veszik, megszégyenítik, zavarba hozzák, tetlegesen bántják. Hol van itt a partnerség???? Másképp látják a világot, a világ ők maguk, amelyben minden és mindenki csakis értük él, és mozog. Viszont ők semmit nem tennének a világért, másokért.
Ez nálunk is megszokott. Én mindig hülye voltam és vagyok még mindig, ő pedig a tökéletes. Ez ellen hiába is harcolnék, úgyis addig bizonygat, magyaráz, amíg hülyének, nála hülyébbnek nem titulál. Már csak azt nem tudom, mikor unja már meg?! Több éve elvileg semmi közöm hozzá, mégis még mindig rivalizál. Kedvenc mondata: "Nekem mindig több lesz mindenből, mint neked!" Hát legyen, kit érdekel. Neki sok pénze van, drága autója, cégei, nekem meg "csak" 3 gyermekem és végre egy igazi, őszinte TÁRSam. Ez a rész neki valahogy kimaradt az életéből. De szerintem neki nem is fontos.
Szerintem még autóból is azért kell neki a legdrágább és a legnagyobb, hogy ellensúlyozza a kicsinységét, amit igyekszik titkolni, illetve mindenkit maga alá tiporva nagyobbnak látszani. Szánalmasak. És a legkeményebb, hogy ők nem így gondolkoznak, ők nem érzik, hogy valami nem jó az életükben. Ők éppen hogy mindenki mást látnak szánalmasnak, csak magukat nem. Tipikus.
Ezzel, hogy "Hülyeséget beszélsz", az emberbe kapásból bele lehet fojtani a szavakat. Két szóban elintézi azt, amit előtte esetleg te hosszú perceken keresztül próbáltál megfogalmazni, érvekkel alátámasztani. Ez nagyon lesújtó tud lenni. Aztán legtöbbször a kijelentés után odébb is áll, a lehetőséget sem adja meg neked, hogy tovább fejtegesd a gondolataidat. Meg akkor már nincs is kedved hozzá.
Aki így intézi el a vitákat, az nagyon primitív és gyáva is egyszerre. Aki így próbálja meggátolni a további társalgást, az egy nulla. Utálom az olyan embereket, akik miután már nem tudnak ész érvekkel előhozakodni, elkezdik sértegetni a másikat. Ehhez nem kell gógyi...
Ahogy én hallgattam a gyerekkori történeteit tőle, a bátyjától, az anyósomtól, arra a következtetésre jutottam, hogy ez az ember már gyerekkorában hozzászokott ahhoz, hogy minden úgy történjen, ahogyan ő azt elképzelte. Ő a legkisebb gyerek, és mindig el volt kényeztetve. Addig tudott hisztizni egy-egy játék után, amíg anyósom engedett, és megvette neki.
Ki volt nyalva a valaga, evés után elég volt, ha a tálcát a konyhaasztalon hagyta, az anyja loholt utána és pakolt helyette is. Azt látta mindig, hogy van egy nő, aki kézben tartja a dolgokat, meg van egy here (apósom), aki csak tesped a tévé előtt, és hiába issza le magát a sárga homokig, hiába szarik a gyerekeire, mindenkire, a kaja ugyanúgy elé van rakva tálcástól sótartóstól, ugyanúgy el van utána pakolva, mint mindenki más után.
Én ebből azt szűröm ki, hogy a kapcsolatotok úgy indult, hogy felnéztél rá...
A végén, amit írtál, hogy belédbeszélte a gyereket, jópofa :)))) furcsa, hogy egy hapsi ennyit beszéljen! Lehet, hogy otthon nem hagyták szóhoz jutni?
Nekem is csak mostanában állt össze a kép. Eddig boldognak és elégedettnek éreztem magam. Igaz, hogy az egész életemmel ő rendelkezett, de ezzel elégedett voltam, hisz fiatal voltam még. Sok kapcsolatom nem volt előtte. És tetszett az, hogy ide megyünk, oda megyünk, intézi a dolgokat.
De mostmár elegem van ebből. A telefont póráznak érzem. Még WCre is viszem magammal, mert ha nem veszem fel, akkor botrány van.
Sziasztok!
Amit leírsz, az annyira igaz az én pasimra is, hogy azt elmondani nem tudom. Az intelligencia az elején, meg a határozott fellépés. Meg az, hogy csak neki lehet igaza, hogy mindent ő tud a legjobban...
Volt olyan, hogy meséltem neki valamit, amire rögtön rávágta, hogy ne beszéljek már ekkora hülyeségeket. Aztán pár nappal később egy társaság közepén fennhangon elmesélte ugyanazt, és hogy ez mekkora tuti!
A barátok dolog: vannak haverjai, akik érdekes módon néha eltűnnek évekre, néha meg előkerülnek. A többi ember mind szemét, bunkó, a nők k..vák, persze az én barátnőim is...
Őt mindenki átveri, becsapja...
Igazad van. A pókszindróma is nagyon találó.
Tudod az a baj, hogy utólag rakom össze én is a dolgokat, menet közben le sem esett, hogy miről van szó. Több, mint egy éve beadtam a keresetet, de esküszöm, hogy a fórumindító hozzászólásommal egyidőben lett számomra egyértelmű, hogy lelki terror áldozata vagyok. Hosszú évekig "csak" azt éreztem, hogy boldogtalan és magányos vagyok.
Az én férjem egy héttel az utolsó válóperes tárgyalásunk mondta meg az anyjának meg a főnökének, hogy mi lesz 10-én. És persze, hogy mindenki le volt dermedve, meg ki volt akadva. Mert mindenki más előtt eljátszotta, hogy minden rendben van közöttünk. Most aztán éghet a pofája emiatt is!
Kaptam telefonokat az anyósomtól is, hogy miért nem szóltam erről. - Én?! Mert nekem kellett volna? Inkább gondolkodjon el azon, hogy a fiacskája miért nem beszél neki a problémáiról.
Meg hogy minek kezdtem én el a főiskolát, amihez az ő fia is igencsak hozzájárult. - Na igen, ő ment el helyettem államvizsgázni nem? Meg ő írta alá a tanulmányi szerződést, meg a diákhitel szerződést?
Persze, az a baja, hogy én most a diplomámból profitálok, meg hogy az ő lánya nem ment továbbtanulni.
És végig úgy beszélt velem, olyan pattogósan, idegbeteg módjára, mintha a házasságunk megromlásáért egyszemélyben csakis én lennék a felelős.
Ha még egyszer felhív, meg fogom neki mondani, hogy neki is el kellett volna válnia az alkoholista férjétől, azzal nekem ne mártírkodjon, hogy bezzeg ő ennek ellenére együtt maradt a férjével! Többek között azért nem mennek hozzá a gyerekei, mert nem bírják elviselni a saját apjukat. Meg őt magát sem: a dirigálós, parancsolgatós, a mindenbe beleütöm az orromat anyósomat sem.
Ez aztán a dicsőség!
Tudod a másik szemében a szálkát, sajátjában a gerendát sem veszi észre - ez tipikus. De szerintem pont ezzel próbálja magát még magasabbra, természetesen a másik felé helyezni, miközben ott, legbelül, ő tudja, hogy sokkal kisebb. Az egész életük egy nagy hazugság önmaguk és a külvilág számára is.
Nálunk a mai napig igyekszik belém és persze saját maga agyába bele beszélni, hogy ő milyen jól csinált és csinál mindent, én pedig mekkora sz@r vagyok. Aztán mikor véletlenül rá tudok kérdezni esetekre - mert éppen meghallgat:) - akkor nem tud mit válaszolni rá, egyszerűen rám csapja a telefont. Érdekes.
Talán ezért nincs barátjuk sem, hiszen a barátság alapja is az őszinteség és a tisztelet. Ezért szól csakis arról az életük, hogy elkapnak valakit, kicsavarják és eldobják. Olyan pókszíndróma:)
Nálunk ugyanez játszódott le. érdekes, ezek az emberek mennyire hasonlítanak egymásra viselkedésileg és mégis át tudnak vágni egy csomó embert maguk körül.
Hozzátenném, hogy a leggusztustalanabb szerintem az, hogy idegen jelenlétében előadják a kedves és figyelmes családfőt, mintha kettős énjük lenne. Olyankor mindig nézem, mint a moziban és olyan őríjtő érzés lett úrrá rajtam. Akkor most ez a férfi rendes vagy nem?! Esetleg én csinálok valamit rosszul? De aztán újra kettesben maradtunk és újra önmaga lett, egy lenéző, egoista, indulatos valaki...
Fel kellett volna figyelnem arra, hogy nincs pl. egyetlen barátja sem. Sokan kifejezetten nem szerették. Hogy mindenkiről volt véleménye, és az sosem volt pozitív. Mindenkiben megtalálta a hibát, csak saját magában nem.
Később arra kellett volna felfigyelnem, hogy mennyire rám telepedett és kihasználta, hogy milyen jó közönsége vagyok. Hogy ő azért csinálhatta azt, amit szeretett, mert én ott voltam mellette és semmi másra nem volt gondja. Asszisztáltam a hobbijához, ami egyben a munkája is. Amikor pedig céloztam rá, hogy az anyagi problémáink miatt talán jó lenne, ha az otthoni munkájával pénzt is keressen, akkor megkaptam, hogy én ne osszam be az ő idejét, meg ne dirigáljak. Meg hogy milyen pénzéhes vagyok. Ja, az, hogy közben jött egy 47.000 forintos villanyszámla, mert a gépei állandóan mentek? Ugyan már..! Az a fontos, hogy ő jól érezze magát.
Mindig volt tiszta ruhája, kaja a tűzhelyen, stb.
Szerettem volna, hogy ha pl. nem kívánom a szexet, mert éppen beteg vagyok vagy terhes vagyok, akkor azt tudomásul vegye, és ne nyomuljon olyan bunkó módon, ahogyan tette. Sokszor voltam vele úgy, hogy "hagyom magam, előbb szabadulok." Talán durva, hogy ezt így ide leírom, de ez az igazság. Aztán már irtóztam a közeledésétől is. Nem volt durva, csak ellentmondást nem tűrő. A simogatásai sem voltak finomak, mintha nem lett volna az érintésében érzelem, csak az ösztön.
Egy idő után már a jelenlététől is rosszul voltam. Szó szerint, mert pánikrohamok jöttek rám otthon, ill. ha valahonnan haza kellett mennem. Nem kaptam levegőt, szúrt a mellkasom, szédültem, stb.
Fáj az is, hogy sosem nézte meg a gyerekek ellenőrzőjét. Fogalma nem volt róla, hogy éppen mit tanulnak a suliban. Mondott a gyerekeknek hasznos dolgokat, de nem csinált nekik reggelit. A szavakkal pedig nem lehet jól lakni...
A gyereknevelés nála abban merült ki, hogy nekik is osztotta az igét.
A lányom egyszer kérte, hogy valamit ne mondjak meg neki, mert akkor megint elkezd "úgy" beszélni, amiből ő úgysem ért majd semmit. Szépen lassan kialakult - főleg - a lányom és köztem egy ilyen véd- és dacszövetség, családon belül kialakultak a klikkek. Ez pedig rohadtul nem egészséges.
Rendszeresen szapult előttük is. A nőkről a fiamnak mindig lekezelően beszélt. Hiába kértem, hogy ne tegye, mert nem akarom, hogy vadállat legyen belőle, meg majd egyszer csak használni akarja a nőket.
Egyszer eljátszotta, hogy a nők hogyan közlekednek az utcán, hogy kint van a picsájuk. Elnézést a kifejezésért, de ezt a szót használta. Letolta a nadrágját, és alsógatyában billegetve magát mutatta be a gyerekeknek a nők viselkedését. A gyerekek pedig nevettek, mert ők viccesnek találták. De számomra iszonyú volt!
Bocsánat a litániáért, meg a panaszáradatért, de ezek most valahogy kijöttek belőlem.
Nem is tudom...
Elsősorban az intelligenciája nyűgözött le. Tetszett az élethez való hozzáállása. Akkor még nem tudtam, hogy amiket akkor mondott, csak elméleti síkon maradt meg, mert a gyakorlatba nem tudta átültetni.
Akkor még tudtunk mélyenszántó dolgokról beszélni. Akkor még meghallgatott, fontos volt az én véleményem. Bár utólag belegondolva akkor is állandóan próbált meggyőzni a saját álláspontja helyességéről, ha az éppen nem egyezett az enyémmel. Nem tudott úgy lezárni egy ilyen szitut, hogy "oké, te így gondolod, de én pedig így".
Szeretett akkor is ellenkezni velem, de ezt mégsem akkora vehemenciával tette, mint amikor már elolvasott pár Osho könyvet, és próbálta rám erőltetni. Akkor már terhes volt a vele való "beszélgetés". Azért az idézőjel, mert egy idő után a beszélgetések úgy néztek ki, hogy ő beszélt, én meg hallgattam.
Néha elgondolkodom azon, hogy a gyerek sem természetes úton fogant, hanem belém beszélte. :-)
(Jajjjj de hülye vagyok!)
Milyen ismerős...
De sajnos azt kell mondjam, ez az "így szeret, meg úgy szeret" csak pár napig fog tartani. Legalábbis nálunk így volt. Aztán úgyis kibújik a szög a zsákból. Minden ugyanonnan folytatódik.
Most valószínűleg félti a kényelmét, a biztonságát, a stb. Nagyon jól tudja, hogy mit veszít.
Ha tényleg félsz tőle, nem akarsz vele lenni, akkor tegyél annak megfelelően. De legyél megingathatatlan! Azzal nem tudnak mit kezdeni.
Ha látja rajtad, hogy egy kicsit is bizonytalan vagy, vagy hogy célba talált a szövegelésével, újult erővel fog lecsapni rád a szavaival.
Én ezt tapasztaltam...
Sziasztok!
Igen, csak attól félek, hogy ez most tovább fog tartani. Most kapar, mert érzi, hogy gáz van.
De én meg már annyira nem akarom. Most így szeret, meg úgy szeret, meg figyel, meg tűr. Bármit beszólok neki, semmire nem reagál ingerülten. ÉS engem idegesít vele :S