Lelki terror - szóbeli erőszak (beszélgetős fórum)
Hűha...
Ha jól értem, beledobtak a mély vízbe? :-)
De nem hiszem, hogy ez problémát jelentene neked, meg fogod állni a helyed ott is!
Aranyos vagy. :-)
Volt olyan érzésem, hogy azért is húzta be fülét farkát, mert ott volt az öcsém is, aki pedig tud egy-két történésről.
Tényleg normálisan el tudtunk válni.
A gyerekek kapcsolattartása szintén zökkenőmentesen lett megállapítva. Egy szava sem volt. Közös szülői felügyeletet kapott, ami azt jelenti, hogy egyik szülő jogai sem csorbulnak. Az egy más kérdés, hogy ő ezzel a jogával nem fog túlzottan élni, ahogy most sem él vele. Azt mondja, hogy nagyon felkavaró úgy velük lenni, hogy utána el kell tőlük búcsúznia. Ezt én meg is értem. Arról nem beszélve, hogy az egzisztencia miatt sem volt kérdés, hogy a gyerekek kinél legyenek elhelyezve...
Köszönöm a jókívánságokat is! :-)
Örülök, hogy minden simán ment. Ahhoz képest, hogy mennyit fenyegetőzött, most jól behúzta fülét farkát. Tudod, kicsit irigyellek, hogy így, szinte normálisan el tudtatok válni. A srácok kapcsolattartása hogy alakult? Belátta, hogy a gyerekeknek nálad a helyük, vagy mit csináltál, hogy ilyen könnyen ment?
Kívánok neked végre nagyon szép, boldog, nyugodt életet egy őszinte kapcsolatban!!!!!!
Köszönöm szépen!
Nálatok javult valamicskét a helyzet?
Sziasztok!
Újra itt...
Szóval 10-e óta jogerősen elvált vagyok, újra szabad! :-)
A tárgyalás simán ment, a volt férjem hirtelen belement a közös megegyezésbe, így a tanúként beidézett öcsémet meg sem kellett hallgatni. Gondolom belátta, hogy semmi értelme tovább húzni ezt az egészet. A tárgyalás előtt még az öcsém jegyezte meg, hogy az esküvőnkön is ő volt a tanú, most meg megint tanú. A leghülyébb szituban is jót röhögtünk.
Szóval a végeredmény: házasság felbontva, a gyerekek nálam elhelyezve. Az ingóságokról is lemondott, az autó sem kellett neki. :-o
Idáig szabadságon voltam, amit a kedvesemmel töltöttünk. Jöttünk-mentünk, jól éreztük magunkat, sokat pihentünk. Azért időnként kibuktam... A barátnőm azt mondta erre, hogy minden házasságot meg kell gyászolni. A legrosszabbat is.
Most pedig folytatódnak "a szürke hétköznapok", amik már nem is annyira szürkék... :-)))
Sziasztok!
Néha szoktam nálatok olvasgatni. Azért írok most, mert olvastam egy könyvet Danielle Steel(?): Utazás.
Ajánlom mindenkinek. Számomra nagyon megrendítő volt.
Természetesen a lelki terrorról szól.
Egy időre eltűnök, mert megkezdem a nyári szabadságomat.
Aztán júl. 10-től remélhetőleg visszakapom a rendes szabadságomat, amit senki nem korlátoz olyan mértékben, ahogyan az eddig történt. :-) Jó pihit nektek, vigyázzatok magatokra!
Én is erre jutottam. Az is olyan érdekes, hogy az anyjával majdnem egy napon születtünk. Ahogy írtam már, oroszlán vagyok, anyósom is az. Két nap van közöttünk (meg pár évtized). Emiatt sem nagyon bírtuk egymást. Két dudás egy csárdában...
Sokszor mondtam a férjemnek, hogy három gyerekem van. A lányom már most önállóbb, mint ő. Hála az égnek...
És a férjem nemcsak hogy abszolút önállótlan, de ugyanúgy tud hisztizni, mint egy dackorszakban lévő kisgyerek.
Szerintem is ez csak úgy működik, ha nemcsak ad valaki, hanem kap is. Ha valaki mindig csak ad, az illető egy idő után besokall és kezdi azt érezni, hogy nem szeretik annyira, mint ahogyan ő szereti a másikat.
A kedvesemmel itt sincs gond. Annyira megvan köztünk az összhang, hogy az hihetetlen. Tegnap együtt főztünk (tud önállóan is, nem is akárhogyan :-))) ), és szavak nélkül tudtuk, hogy ki mit csináljon. Egymás keze alá dolgoztunk. És pikk-pakk kész lettünk, volt utána időnk egymásra.
Igen, ezt én is hallottam már. Viszont nagyon a határán vagyok az elviselhetőnek.
A férjem most megint nem bír magával, meg egyébként is minden összejött. Anyósom is hívogat, de azt a telefont fel sem veszem. Már megint a fiacskája helyett akarna beszélni. Ebből is látszik, hogy még mindig kisgyereknek nézi.
Az én anyám sem hívogatja, hívogatta a férjemet, hogy miért bántott engem, miért fojtogatott, stb. Bár fájt neki, de nem tett a férjemnek szemrehányást. Ő is várja a 10-ét.
A férjem meg újabban tartja a markát. Azt szajkózza, hogy kirakom az otthonából, a műhelyéből, stb. Az otthona az a ház, ami az enyém, és jogilag is teljes mértékben a különvagyonomat képezi, miután ajándékozási szerződéssel, egyenesági rokonomtól került a nevemre. Semmi köze hozzá. Azon kívül, hogy kifestettük, hajópadló került a nappaliba, a járólapozás félig sincs kész, más abban a házban nem történt. De ő már a munkadíjat is fel akarná számolni... (a hajópadlózásnál én pácoltam, azt azért majd levonom az összegből :-)))) ) Azt mondta, hogy csak emiatt eljön 10-én a tárgyalásra, és forintozni fogunk. Jó mi? Állok elébe.
Magyarán egy olyan nőt keresett tudatosan, aki anyja helyett anyja lesz (ez letté te, csak nem tudtál róla eleinte), aki ugyanazt az elkényeztetett státuszt adja majd neki, mint amibe az anyja helytelenül belevetette, hogy ez neki felnőttként is jár. Most is olyan akkor, mint egy nagy gyerek, akit ki kell szolgálni.
Tulajdonképpen ezzel nem is lenne baj, mert én is szívesen a férjem elé teszem a kávéját reggelente, stb. de nem csinálok meg mindent helyette - arra akarok kilyukadni, hogy a párkapcsolatban nem egymás szolgái vagyunk, hanem egymás egyenlő partnerei. Adunk és kapunk. Mert tiszta szívünkből szeretjük a másikat. És azt szeretnénk, ha ő is érezné ezt.
A hibákat magamban is kerestem, mert biztosan vannak.
Minden ember más, minden ember mást hoz ki egy másik emberből. Lehet, hogy az utódommal nem így fog bánni, mert ő is más egyéniség lesz.
Teljesen igazad volt abban, hogy hagytam a fejemre nőni. Számomra az az érthetetlen, hogy ezzel miért élt vissza? Miért bújt ki belőle a vadállat, amikor már kezdtem volna levakarni a fejemről..? Persze sejtem a választ, mert nagyjából ismerem őt. Neki ez a 10 év nagyon kényelmes volt. Élt egy burokban, ahogy a kedvesem fogalmazott. Ugyanazt várta el tőlem, mint amit anno az anyjától kapott. Teljes odaadást, kiszolgálást, stb. Csakhogy én nem az anyja vagyok... Ha egy anya ilyen szinten látja el a gyerekeit, ám tegye. Ezzel sem értek egyet, de ez nem is ide tartozik. Az biztos, hogy akit így nevelnek, semmifajta önállóságot nem tanul, mindig másokra lesz utalva. Ennélfogva sokak kénye-kedvének ki lesz téve. Sokat fog csalódni, újra kell értékelnie a kapcsolatait bizonyos emberekkel. Fel fog háborodni, ha a párkapcsolatában nem ezt a hozzáállást tapasztalja. Úgy gondolja, neki az jár. Aztán ha nem jön rá, hogy adok-kapok nélkül a kapcsolat meg működhet, hogy a másik ember nem érte van, akkor a burok megreped. Mindenki el fogja hagyni.
:-)))
Nekem is ez volt az érzésem. Ahogy és amikor találkoztunk, tényleg olyan sorsszerű volt. Érdekes körülmények között.
Már akkor is tudtam, hogy véletlenek nincsenek.
Talán amikor másodszorra találkoztunk, akkor közöltem vele, hogy "Veszélyes vagy". Mert soha nem éreztem még olyat senkivel, mint vele. Minden olyan természetes volt.
A mi kapcsolatunk pontosan így működik, ahogy leírtad. Sokszor nem is kell beszélnünk, hogy értsük egymást.
Nagyon sokszor kerültünk külön-külön, és együtt is lelki válságba a körülményeink miatt, de mindig felálltunk belőlük. Egymásba kapaszkodva, egymásból erőt merítve.
Mindig azt mondja, hogy elég, ha a szemembe néz. Látja a csillogást. Én pedig az ő szemében látom ugyanezt... :-)
Nem az a legalapvetőbb érzelmi szükségletünk, hogy szerelmesek legyünk, hanem az, hogy társunk őszintén szeressen, olyan szeretettel, mely nem az ösztönökből fakad, hanem értelmi és akarati világában gyökerezik. Arra van szükségünk, hogy olyasvalaki szeressen, aki szabadon döntött mellettünk, s aki meglátja bennünk a szeretetreméltót.
Az ilyen szeretet erőfeszítést és önfegyelmet kíván. Azzal a döntéssel jár, hogy energiáinkat befektetve a másik javát igyekezzük szolgálni, s ha erőfeszítéseink nyomán gazdagodik az élete, az minket is megelégedéssel tölt el, hiszen őszintén szeretünk valakit. Ehhez nincs szükségünk a szerelmi mámorra. Valójában az igazi szeretet a szerelmi állapot elmúltával lép életbe.”