Minden párkapcsolat nagyobb lemondással jár a női részről? (beszélgetős fórum)

Ilyen is volt már, ha jól emlékszem.

Sajnálom, de réges-régen lépned kellett volna már. Lelépned. Évek óta szenvedsz ezzel a pénisszel.

Egy helyen dolgozunk és ugyanott van a szállásunk, ami ingyenes. Most a nyugalmam miatt vagy leszámolok, vagy keresek albérletet, de külföldön nem olcsó és a közelben lehetetlen találni bármit is. Autóm nincs.

Együtt éléssel is vannak problémák. Én korán, este 10kor fekszem, ő meg nagyban fent van még és mászkál ki-be a szobából, ahol nincs külön kis rész, ahol valaki félre tud húzódni, hogy hagyja a másikat aludni. Ezért is jöttem haza. Itt van az albérleti szobám, amit fizetek és nyugalom van. Nappal, ha van kedvem mászkálok, főleg amióta jobban vagyok, nem fáj a hasam, délutánra, estére hazajövök pihenni, aludni. Nem edzhetek még, így muszáj legalább sétálni, mert megőrülök. Nem szoktam egész nap gép előtt ülni, nem köt le. kéthavonta egyszer megnézek egy filmet, amúgy túl hiperaktív vagyok. Járok vezetni tanulni is. Neki a munkán kívül semmi dolga soha, csak ül és iszik vagy keres társaságot magának hozzá. Én edzek heti 5x és az is zavarja, hogy fontosabb számomra, mint ő. De ülni egy helyben, nézni ahogy iszik, vagy fetrengeni és semmit nem csinálni, nem az én életstílusom. Takarítani tudnék, lenne mit, mert ő nagyon rendetlenül és koszosan él, de amióta az is baja volt, hogy ne rendezzem a cuccait, nem takarítok utána. Ettől is kikészültem, hogy retekben kell élnem miatta.

Nem ő a megfelelő társ.

Ennyi.

Ennek ellenére a férfiak nagy többségében benne van ez az ősi birtoklási játék, de a nő, aki okos, az ezt a maga javára tudja fordítani.

Mindig minden jóban benne van a rossz, és fordítva..

A kiírt kérdésre válaszolva, minden, ami nem csak magadról szól, az lemondással jár. Gyerek, család, de egy sokat igénylő hivatás, barátság, stb.. De aki felnő, az rájön, hogy az élet nem csak az élvezetek hajszolásából, és az élvezetekből áll. De éppen a lemondás, a másként való hozzáállás miatt lesz számodra értékes a házasság, a barátság, stb. Anélkül, hogy beletennél, kivenni sem lehet...

az a szomoru, hogy egyaltalan felmerul ez benned, raharitod a tarsadalmi elvarasokra (lehet, hogy 200 eve volt ilyen), ahelyett, hogy a sajat felelossegedet latnad egy ilyen helyzetben

a gyerekes csaladoknal sem alap, hogy egy no megszunik letezni es mindenrol lemond, mert ott a gyerek. normalis csaladban mindket szulo felelosseget vallal, segitik egymast

Én nem vágyom bulikra, semmire, nekem a beszélgetés, túra, csavargás többet ér.

Nem mindig tervezek előre, ha itthon vagyok, ő meg kint. Nem tudok előre szólni, hogy megyek ide-oda, mert hirtelen jön. Szinte mindig a családdal találok ki programot, barátnőmmel is 2 órára találkoztam egyik nap délelőtt, mert gyereke született és ment haza szoptatni. Ja és nappal megyek valamerre, nem éjszaka. Éjjel én aludni szoktam, ő meg inkább este szeret másnál kódorogni. Öreg vagyok már az éjszakázáshoz. :D

más szóval még nincs meg a mélypont és szenvedni akarsz. Nem gondolod hogy a pánikbetegségnek részben ez a rossz kapcsolat az oka? Ahogy az egészségügyi problémáid java része is innen származik, ha jól sejtem.

Sajnálom, de ez ügyben csak te tudsz lépni, más nem.

Nálunk pl. ez egyáltalán nem normális. Megyünk közösen is, de mindenki mehet ésszerű keretek között külön is. Ésszerű keretek között itt arra gondolok, hogy azért megbeszéljük, hogy figyelj, jövő pénteken ezt és ezt szeretném csinálni. És ha mondjuk erre (jó, kissé kiforgatott példa) azt válaszolja, h de akkor lesz XY temetése, akkor nyilván rangsorolok, és oda kísérem el őt.

De ha aznapra nincs közös program, akkor aki elmegy, jól érzi magát, a másik meg vagy szintén elmegy vhova, vagy jól érzi magát itthon és eltölti az estét olvasással.

Ahol már az elején kiderült, hogy olyan dolgok vannak, amiket írsz, én tudtam, hogy nem tudom tolerálni és kiléptem idejében, még mielőtt gyerek vagy anyagiak összekötöttek volna minket.

Én úgy gondolom, hogy aki nem lép, csak panaszkodik, annak meg belefér...

Külföldön dolgozunk mindketten, de a probléma örök.

Ha én elmegyek valamelyik húgommal valamerre, akár sétálni, túrázni, vagy hozzájuk látogatóba, akármi, akkor én vagyok a rossz, mert hogy mentem valamerre.

Most én itthon vagyok Magyarországon, kórház utáni pihenés, mert jobban vagyok, de idegrendszerem ment kissé tönkre.

Amikor ő volt itthon, én dolgoztam, akkor is haverozott az érkezés napján, ott is aludt valamelyiknél. Ezt sem árulta el, csak utólag mondta, több napra rá.

Sok párkapcsolatban azt látom, hogy a nő ne menjen sehová, ne legyen saját akarata, élete. Ha mennek is valahova, akkor maximum a férfi haverjaihoz, ismerőseihez, családjához. Ha a férfi otthonülő, akkor a nő is azzá válik. Lemond mindenről a férfi miatt. Ez így normális?

Pár éve még egy temetésre se mentem el, mert már arra volt féltékeny, pedig ismertem azt, aki meghalt és jóban voltam vele. Ő meg oda megy, ahova akar.

Ez vajon a társadalom által kialakított viselkedési forma, hogy a nő alkalmazkodjon a férfihez? Most nem a házasság és gyerekes családokról írok, mert ott egészen más a helyzet, mert ott a nő tényleg nem csinálhat semmit, teljes lemondással jár egy gyerek.