Babát szeretnék, de félek! (beszélgetős fórum)

Én mindeig szerettem volna gyereket, ezzel nem volt gond. Mivel közel 2 év kellett, hozzá, hogy teherbe esek így elég idő volt azt hiszem felkészülni a dologra lelkileg. De a kérdés ott lesz mindig, hogy jól csináljuk e. Ez olyan mint a szülés, ott abban a pillanatban (ha féltél is előtte) eszedbe nem fog jutni félni, csak átéled, csinálod amit kell.

Persze van olyan aki nem való anyának, de ők talán nem is vállalják, ha van annyi eszük.

Hű, hát ez egy nagyon érdekes téma 😊

Én már kislány korom óta arra vágyom, hogy legyen gyerekem. Mindegyik rokon gyerek nálam volt a legtöbbet. Eü suliba érettségiztem, majd csecsemő és gyermeknevelő, gondozó lettem. Én az a tipikus babakocsi nézegető vagyok 😅 Legszívesebben mindegyiket megfogdosnám.

A férjemmel megbeszéltük nem rég, hogy nyáron abbahagyuk a fogamzásgátlást, es belecsapunk a lecsóba. Erre én, a nagy magabiztos babázó, elkezdtem parázni. Jó anya leszek e, fel fogom e tudni nevelni, felkészíteni az életre, hogy helyt tudjon állni, ne tapossák el, a szüléstől amit eddig vártam, elkezdtem félni, hogy mi van ha nem fogom bírni, hogy egészséges legyen. És kavarognak a fejemben a gondolatom.

Valaki azt mondta, hogy valószínű mostanra értem meg erre, és felelősségteljesen gondolkodom, nem csak a púder illat és a rózsaszín köd van a fejemben 😅😅

Ezen mindenki keresztül megy szerintem. Én is szabályosan be voltam fosikálva mikor 100% kiderült, hogy babánk lesz, hozzá teszem mi 2 évet gyúrtunk rá.

Amikor letelt az idő amit adtam magunknak spontán próbálkozásra én addigra kicsit lenyugodtam a témában, nem voltam már annyira rá görcsölve, viszont akkor apa volt az aki mindenáron szeretett volna már gyereket.

Amikor elmentünk spermavizsgálatra még legyintettem még úgy is várat a baba sorba megyünk az újabb kezeléseken ect. A vizsgálat után 4 napra, nem várt előtt 4 nappal ott virított a pozi teszt a kezemben. Hogy mi volt az első gondolatom? Hogy mi mindenben fog megváltozni az életünk, félelem rettegés majd valahol leghátul kullogott az nagy öröm.

Szerintem igazából erre sosem lehet teljes mértékben felkészülni. Ill. úgy írnám mindenkiben van egy rózsaszínszerű álom elképzelés mindenről.. Na ezt kell elfelejteni..

Nekem sajnos se a terhességem sem a szülésem nem volt boldog. Sokáig tartott míg feltudtam dolgozni, elengedni a fájdalmat pszichésen mind fizikailag is. A szüléstől magától nem féltem, vajúdás alatt mondtam páromnak soha a büdös életbe belém nem teszi a micsodáját. :D

Szülés után az első 6 hónapban maga a gondolat, hogy én még egyszer szüljek kizártnak tartottam.

Nemsokára 23 hónapos a kislányunk, apa már szeretne 2. babát, én meg?! Akarom is meg nem is egyenlőre.

Teljesen jogos, hogy ijesztő. Ez már nem fog elmúlni, mert félelmetes, hogy egy kis ember tőled függ.

Annyit tanácsolnék, ne csak a terhességre és a szülésre készülj fel, hanem a későbbiekre is.

Én egy ősanya vagyok itt sokak szerint:DDDD

Utáltam a gyerekeket, és most sem szeretem őket. Rondák, sírnak, csak a nyűg van velük.

Persze a közelemben volt baba, és pelenkáztam, etettem, vigyáztam rá, azaz megtanultam, hogy mit kell tenni egy csecsemővel. És még szerettem is. Az unokaöcséim voltak:D

Persze ez sosem riasztott el a saját gyerek akarásától, mert azt akartam.

Én fiatalon lettem anya, és egész terhességem alatt azon gondolkodtam, hogy szépnek látom e? Szeretni fogom e? Mert szerintem, hiába mi szüljük, attól még nem szeretjük, majd csak idővel.

Igen, tetszett a külseje is, bár azt, hogy szép nem én mondtam, hanem mások:D

Szeretet: azért kellett idő, amíg kialakult bennem. Persze, gondoskodtam a gyerekemről, meg nagyon nagyon kiborultam volna, ha valami gond volt, de ahhoz, hogy igazán megszeressem kellett néhány hét.

28 éves lesz lassan. Nem vagyok vele elfogult. Nem mondom, hogy nekem ő a legszebb, legokosabb, legügyesebb, legjobb, de az én gyerekem és ha bármi van ölni tudnék:)

Szegény gyerekem mindig mondja, hogy miért nem vagyok olyan, mint a legtöbb anya:DDDD

Ha megkérdezi, hogy anya! Jól áll nekem az ilyen szakáll? Akkor én csak ránézek és annyit mondok, hogy: megbeszéltük, hogy az ilyeneket nem tőlem kérdezed meg:DDD

És ennek ellenére azt mondja, hogy sokan ilyen anyát szeretnének, mint amilyen én vagyok, pedig nem babusgattam/babusgatom....

Ja igen... ez egy másik... sokszor volt, hogy friss szülőket néztem, és kicsit olyan volt, mintha be lennének drogozva a gyereküktől, én meg nem értettem mér vannak úgy elájulva, és mér gondolják, hogy nekem az élmény, hogy hatodszor is végignézem, ahogy fürdetik. És nálunk legalábbis tényleg megvan ez a kis bedrogozott jelleg. Egyszerűen anyukaként annyira cukinak látom a babámat, annyira tökéletesnek minden kis porcikáját, hogy nem tudok betelni vele. Visszanéztem születéskor fényképeket, és emlékszem kérdezgettem barátaimat, hogy mutassanak egyetlen tökéletlen vonást a babán... és olyan kis ronda varangy volt. Mostani állapotában természetesen megint tökéletes. Senki más babáját nem látom ilyennek.

Utáltam a babák mindig ragacsos nyálas kezét, és most teljesen értetlenül állok előtte, hogy az enyémnek bezzeg selymes pici ujjai vannak, és milyen finom amikor megsimogat... véletlenül.

És persze vannak nehezebb időszakok, de mi sokkal rosszabbra készültünk, sokkal rosszabbra készítettek fel minket az ismerősök. Lehet szerencsések vagyunk... de nem ez a lényeg... azt próbálom még mindig szemléltetni, hogy nem csak egy féle lehet gyerekre vágyni. Én pl. szülés előtt inkább a gyerek által megváltozott családra, életre vágytam, nem magára a gyerekre. Nem tudtam szeretni azt, akit nem is ismertem. Próbáltam szeretni, direkt hamar nevet választottunk neki, hogy könnyebb legyen gondolkodni róla, természetesen vigyáztam rá, örültem az első rúgásoknak, de az amit a hasamban lévő iránt éreztem, meg sem közelíti azt, ami azután volt, hogy kibújt.

Az első hetekben kicsit olyan volt az érzés, mint egy kamaszkori szerelem. Csak épp a babát nem volt ciki szeretni :)

Szia! Én is így voltam ezzel, soha nem mentem oda más gyerekéhez, hogy jajjj de cuki, egyem meg.

Most van egy keresztfiam, nagyon aranyos és talán egy picit megkedveltette velem a gyerekvállalást.

Én is már 30 éves vagyok és már mindenki szerint "Ideje lenne" kijelentés, elég idegesítő biztos tudod :)

Nade én most nem ezért nem tudok gyereket vállalni jelenleg, hanem mert pár gyógyszertől meg kell szabaduljak előtte, hogy tisztán neki tudjak vágni...de nem olyan egyszerű ez mint hangzik...

Visszatérve, nehezen vágtam én is bele a kisbabával való "ismerkedésbe", de rá kellett jönnöm, hogy talán nem olyan vészes ez és nagyon sok örömöt és boldogságot tud hozni az életünkbe!

Sok sikert kívánok neked!

Ne aggódj! Én sem voltam az a babakocsiba benézegetős típus. Az ex férjem viszont olyan volt. Én imádom és normálisan neveltem (már felnőtt) a gyerekemet, ő viszont évtizedek óta rá sem néz.

Jó anya leszel, hidd el, ha ezen aggódsz, hogy jó anya leszel-e! :)

Én is így voltam a kérdéssel. Illetve amikor összeházasodtunk már gyorsan babát akartunk. Mindent összeolvastam, egyre nagyobb volt a káosz a fejemben és folyton aggódtam a kicsiért. Valahogy a lelki oldala nem jutott el az agyamig. Csak a szülésig voltak terveim. Addig összesen kétszer fogtam a kezembe kisbabát. S egyszer csak ott volt a pici és nem tudtam mit kell vele csinálni. A kórházban a babás nővér megmutatta, hogy kell szoptatni. Nem ment jól elsőre, a kicsivel együtt sírtam. És nem jött az anyai szeretet érzés sem, akkor ijedtem meg, hogy mi lesz. Tettem gépiesen amit kellett, pár nap alatt megtanultam. Észre sem vettem, hogy mikor tudatosult, hogy ő az én kicsi kincsem, akit hónapokon át vártam és aggódtam érte. Ahogy nőtt napról-napra jobban szerettem, ösztönösen tudtam, hogy mikor miért sír. Minden jött magától, nem is tudom, hogy mikor lett az én kisbabámból 4,5 éves nagy lány.

Nem leszek soha dadus, de most már a barátnőim kisgyermekeire is más szemmel nézek. :)

Nem volt idôm lelkizni, filozofalni ezen. Tettem a dolgomat.

Mai ésszel azt mondánam, hogy buta voltam, nem tudtam semmit.

Én ugyanezeket gondoltam :) Kifejezetten nem szerettem mások gyerekeivel lenni, még most sem. Nem vagyok gagyogós, idegesít a hangoskodás, a sok játék, zavarba hoznak. És nekem is azt mondták, hogy két féle gyerek van, a sajátod és a másé. És ez így igaz. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy tényleg pontosan olyan a fiam, amilyenre vágytam, vagy ez csak így van kitalálva, hogy az anyukák azt higgyék szülés után. Szülés előtt féltem, hogy nem tudom majd eléggé szeretni. Nem tudtam elképzelni, hogy működik ez. Most azt nem tudom elképzelni, hogy hogy lehet még valakit ennyire szeretni. De most már nem félek a másodiktól, mert jól ki van ez találva. Tudom, hogy működni fog. Mert erre meg azt a bölcsességet találtam, hogy nem megoszlik, hanem megsokszorozódik a szeretet.

Szóval dettó... szerettem volna gyereket, előttem volt, ahogy rúgkapál, de még a szülés közben is az járt a fejemben, hogy de jó lesz, ha majd kint van, alhatok majd egy jót az alapítványi szobában, mert első éjszaka még nem adják oda... szülés után egész éjjel nem bírtam aludni, többek közt mert csak reggel lehetett elfoglalni a szobát. Egész éjjel nem éreztem még anyukának magam. De reggel amikor elhozhattam, és csak bámultam rá, hogy mennyire tökéletes... százszor megszülném, hogy még egyszer láthassam olyan aprónak.

Senki nem úgy születik, hogy mindent tud a babáról. Lesz orvos, védônô, nagymama, nagynéni, szomszéd anyuka, barátnô, stb. Többé-kevésbé belénk van kódolva szerencsés esetben.

Az ilyen-olyan tudományos izeket meg nem olvasnám elôre, csak mindig azzal az ismerettel ajánlott foglalkozni, ami éppen adódik.

Akkor viszont a kolléganőm példáját tudom felhozni. Mikor elhatározta, hogy szeretne, nekifeküdtek, szerencsére hamar összejött. Az amúgy állandó sportmániás, testére borzalmasan igényes (értsd 1 dkg plusz nem lehetett) csaj egyszerűen eldöntötte fejben, hogy anya lesz. Egy vizsgálat előtt nem izgult, nem kért privát dokit, evett-ivott amit kívánt, fáradt volt ezért nem is edzett. És annyira összerakta fejben, hogy x óra vajúdás után természetes úton, repedés, vágás nélkül szült. És a gyerekkel is ugyanígy van.

Szóval ha csak a hogyanoktól félsz, akkor kapcsold át az agyad pozitív üzemmódba és menj előre az úton. Persze nem egyformák az emberek, inkább csak arra akarok rávilágítani, hogy ha a szándék már megvan, akkor a többi a te hozzáállásodon múlik.

Erre rátapintottál. Elváltak a szüleim mikor 7 voltam. Nem tudtam róla. Mikor első nap mentem haza a suliból anya már nem volt otthon. És apuék azt mesélték utána fél évig nem jött értem. (kicsinek nem éreztem az időt. én nem tudnám megsaccolni) Arra viszont emlékszem, hogy apa sokáig azt mondta, hogy dolgozik.

Anyukám nem egy minta anya. Még most sem. Ha nem keresem nem keres. egyszer tettem egy próbát. 2 hónapig nem mentem és nem hívtam. ő sem. De már megtanultam elfogadni. Mikor ott vagyok nála akkor minden olyan, ahogy lennie kellene. Szeretgél. sokat beszélgetünk, érdeklődik, segít amiben tud, de a távolság elvágja nála az anya és gyermek közötti szálat. Ez mindig így volt.

Amikor megismertem a gyerekem apját,megbeszéltük,hogy csináljunk gyereket.4 és fél évig nem jött.Majd amikor váratlanul állapotos lettem,nem bírtam elfogadni a tényt.A cigit sem tettem le még vagy 1 hétig.Lázadtam és utáltam az egészet.Aztán,ahogy telt az idő,szép lassan elfogadtam a tényt,hogy jön a baby.

Én sem vagyok ősanya típus,bár minden gyereket imádok.Sokszor érzem magam szar anyának,de aztán valaki mindig helyre billenti az agyam és rájövök,hogy pont olyan vagyok,amilyennek lennem kell.

Úgyhogy no para!Minden rendben lesz!

Hát ennek semmi értelme.Miért görcsölsz erre rá??

Arra gondolj,amit szeretnél.Miért lenné rossz anya?Édesanyád az volt?Ez sem törvényszerű,hogy a lánya is olyan lesz.Jaj,ne parázd már túl.Minden rendben lesz.Örüljetek Egymásnak,és szerelmeskedjetek sokat!!!:-)

Én megtaláltam a párom, de nem indult be a vezérhangya. Nekem alapjáraton nincs is bajom a gyerekekkel, sőt, a pici nyeklő-nyakló újszülötteket imádom.

De nincs meg bennem a vágy egy saját után.

Viszont körülöttem sokan babásodnak. Szerintem normális az, hogy félsz. Hiszen az egész életed meg fog változni, felelős leszel egy külön életért, örökre. De ha szereted és foglalkozol vele, a gyereked szemében úgyis te leszel a tökéletes anya.

De ha a félelem inkább abból adódik, hogy nem vagy benne biztos, hogy akarsz-e, akkor inkább várj még szerintem.

A szíve mélyén mindenki el tudja dönteni, hogy igazán akarja-e vagy sem.

Hát rám nagyon enyhe az a jelző, hogy nem szeretem a gyerekeket. Ennek ellenére a sajátom az üdítő kivétel. Mondjuk azt nem mondhatnám, hogy soha nem akartam gyereket, mert igen, de kirázott a hideg, mikor valakinek gyereke volt, és mindenáron azt akarták, hogy fogjam meg, meg dédelgessem. Na ezt sosem tettem.

Hidd el, a sajátod egy külön kategória lesz. Mondom ezt én, aki mindig kerülte még a helyeket is, ahol gyerekek vannak...