Mégis létezik a lélek, a földöntúli (beszélgetős fórum)
Ugyanígy érzek én is..Mi is harminc év felett találtunk egymásra, nincs gyermekünk, és minden szabad percünket együtt töltjük..nem bírnám ki nélküle
Jaj istenem..nagyon nagyon sajnálom, bár látom ez egy régebbi írás, de ez borzasztó lehet.Ha belegondolok mi lenne ha nem lenne a Drágám...belehalnék...Hogy vagy azóta? Hogy viselted el?
Megható történet, sajnálom, hogy ekkora veszteség ért. Nem tudom, hogy jól teszem-e, hogy most írok, csupán csak remélem. Aki hisz a reinkarnációba az tudja, hogy nem csak egyszer élünk, hanem rengetegszer, és mindig van valamilyen feladatunk. Az elmúlt életeket meg lehet utazni, nem véletlen az, hogy kia a párunk, a gyerekünk stb. vaslószínűleg már pár életet együtt töltöttünk. Akkor teszitek legjobban, ha hagyjátok elmenni a dolgára, Ő már megszabadult a földi-anyagi béklyóitól, amiben mi még benne vagyunk. A szeretet nem önző, hagyjátok tovább menni, fejlődni, úgy is találkoztok még.
Én nem nagyon hittem régebben az ilyesmiben de első terhességnél meg álmodtam megfog halni a születendő kisbabám elég rémisztő álom volt láttam a temetőt a tuja sort ahova temettük .Sajnos megtörtént majdnem minden ugyanúgy mint álmomban a történtekkor nem tudtam sírni és rájöttem vannak dolgok amiket nem tudunk irányítani .Amint lehetett próbálkoztunk elsőre terhes lettem amikor haza jöttünk a kislányunkkal aznap éjszaka éreztem valaki simogat tudtam ő az .De ha nekem ilyet mesél valaki el se hiszem de sajnos átéltem .
Nagyon nehéz az élet,amikor egyedül maradunk és akit szerettünk elment,ám még sem,mert sokszor érzem,mintha itt lenne.Már nem álmodom minden este róla,de napközben,mintha itt lenne mellettem.Segít mikor rosszul vagyok és nem tudok felkelni az ágyból,de mintha fogná a kezem,ha nehezen de sikerül.Én hiszem,hogy itt maradt velem!
.. Nekem is volt élményem, drága fiam, édesapám és drága férjem elhalálozása után. Annyira szubjektív, nem akarom és nem szeretném, hogy kinevessenek, pedig, igaz a halottaink közöttünk vannak, mind addig, amig nem találnak arra az újszülöttre, akikban reinkarnálódnak.
Én olykor érzem Anyám Puck nevü parfömjét,amit anno valamikor használt,cigaretta illatát,olykor érzem Apám pipaillatát,szinte beleszagolok.Van éjszaka amikor ugy érzem,hogy a paplanomat a hátamhoz takarja valaki.Éjjel felkelek sötétben kimegyek,és látok a szobámba valami villanást.Én hiszek az ilyenbe.
nem lehet meghalni,a fájdalmat tűrni kell,ha nem ez az életutad
nekem keserves volt és nagyon nehezen bírkóztam meg vele,ha nem segít időnként nem ment volna, de a legrosszabb pillanatban mindíg segített
az enyém 6 éve halt meg és ugyanígy voltunk mint Ti a hittel kapcsolatban és utána és azóta is érzem a jelenlétét, egy láthatatlan szál most is összeköt minket,és ez nem attól van hogy nem engedem el őt, ő sem enged el engem, minket...a családját
éjszaka valós élményeim voltak,válaszok a kérdéseimre,intenzív jelenlétek és volt hogy én jártam odaát ebben biztos vagyok
apukámmal is voltak valós élmények
és egyszer azt is megmutatták milyen lesz átélnem a saját temetésem,pedig ez nem foglalkoztatott
Igen, de a boldogság nem is földi.
Ez nem azt jelenti, hogy szenvednünk kellene ebben az életünkben, de ezt nehéz megmagyarázni.
A régi jógaoktatóm úgy mondta, ha az OM-ot hangoztatjuk (hosszan elnyújtva, ki-ki amikor szinte kiszakad belőle a meditáció alatt), akkor a Világegyetemben keringő és folyamatban levő OM-ba kapcsolódunk bele pár pillanatra.
Ilyen a boldogság is. Az univerzális Szeretetbe kapcsolódunk egy pillanatnyi átélt boldogsággal.
Amit hozzáteszünk, az is az Egészet gazdagítja.
Ezt cáfolom, mert olyan üzeneteket, érzéseket kapok nap mint nap, ami traumától független...
A boldogság alatt nem földi boldogságot értek...
A megmagyarázhatatlan az, hogy a környezetemben vannak tőlem többet látók és érzők, és felém kinyilatkoztatják képességüket, pedig sokan nem tudják róluk... talán azért, mert ők látják, amit én csak érzek...? nagyon nehéz ezekről beszélni, vagy írni. Az első szülésem nagyon hosszú volt, a Kislányom szívhangja esett, és én is kezdtem már elveszíteni a tudatomat, és akkor éreztem, hogy vannak körülöttem, akik segíteni fognak, imádkoztam, és sikerült világra hoznom a Lányomat, holott már a vákuumot bontották, és bent volt a neonatológus főorvosasszony, vagy öt nőgyógyász főorvos, a Kislányomnak még oxigént sem kellett kapnia... kint csodaszépen sütött a nap, pedig január volt, éreztem valami boldogságot... A második lányomnál viszont teljes lelki béke szállt meg, nyugodtság volt, természetesség, de éreztem ott is "segítséget", villámgyorsan megszületett, és egyből nézte a fényt, meg is jegyezte a gyermekápoló, hogy nem sok ilyen kisbabát látott, aki ennyire figyelte a fényt ami az ablakon bejött a szobába...
Erre reagálni nem lehet, csak csendesen fejet hajtani, ahogy belegondolt az ember.
Nem mindenki kapja meg ezt az érzékenységet. Nyilván nem is kell ez mindenkinek, de elgondolkodtató.
Apósom temetésén májusban elkezd szemerkélni az eső, de közben sütött a nap, csak néhány percig tartott az egész... megmagyarázhatatlanul összenéztünk a leendő férjemmel és anyósommal, és tudtuk, hogy Ő volt az, így köszönt el tőlünk... nem is tudom megmagyarázni, utána amikor már mindenki elment, egyszerre hoztuk fel ez a momentumot, és szinte ugyanazokat az érzéseket mondtuk ki. De egyik nagymamám "haláltusáját" végigvirrasztottam, szerintem én voltam mellette lélekben, nem is tudom megfogalmazni, de akkor aludtam el, amikor elment, délelőtt jöttek be a munkahelyemre a szüleim kisírt szemmel, én fogadtam őket, tudom, meghalt nagyi, még a percet is mondtam, éjjel "együtt" voltunk. Megéreztem egy távoli rokon néni halálát is, aki kötődött hozzám, mert írtam Neki az öregotthonba rendszeresen képeslapot, levelet, énekeltem az ágyamon ülve (vizsgára kellett volna tanulnom, de olyan megmagyarázhatatlan érzés volt úrrá rajtam) egy katolikus, temetési éneket, nem ment ki a fejemből... mondtam anyának, hogy valaki meghal, meghalt, rá egy órára hívott egy ott élő rokon, hogy meghalt a néni... még tudnék több ilyet írni...
Ez az életút, mindenki maga tapasztalja. Kívülálló egyes, áldott pillanatban segíthet, ha épp összekapcsolódik a két életút egy közös pillanatban.
Igen itt a hangsúly a szereteten van,ami túl mutat mindenen.Te egy nagyszerű ember vagy aki mások érdekeit is figyelembe vette.Én ettől sokkal önzőbb vagyok.
Itt a fórum címében a "mégis" fogott meg, azért néztem be. Számomra soha nem volt kérdés, hogy létezik. De úgy kis kétség mégis volt.
Ha olyan valaki tapasztalja meg, aki addig nem érzékelte, az külön érdekes a számomra.
A "megfejtés" valószínűleg az, hogy a SZERETET tényleg minden határon túl ér, és egyetemes.
Ő tapasztalta, hogy mellette egyre erősebbé válok.
Ha nem ő megy el abban az időben, akkor én már nem élek. ezt felismertem, de még most sem tudom hova tenni.
Muszáj volt erősnek lenni, a közös fiunk és mások kedvéért... de én egyénileg is feladatul kaptam, hogy mindig erős legyek. Még ha fáj is. A fájdalom az magánügy.
Tudom,hogy nem tudnék nélküle létezni,nekünk nincs gyerekünk ,szinte szimbiózisban élünk.Sőt késői házasság ,mindkét fél részéről sok -sok fájdalom előzte meg ezt az "áldott" állapotot amiben élünk.Irigylem az olyan erős embereket mint pl.Te.Sajnos én nem lennék képes erre,de maximálisan megértelek!
Vannak ilyen párok.
De ez nem lehet "érzelmi zsarolás" jellegű, ha az egyik megbetegszik.
Az egészséges fél dolga, hogy a másikat segítse. És ha a másiknak mennie kell, akkor nem szabad visszatartani ezzel.
Van, hogy mindkét fél élete egyszerre érhet véget ezen a földön, de ez nem érzelmi kérdés.
Abban a pillanatban állna meg a szívem ,ha a jobbik felem itt hagyna.Ez nem holmi nagy szavak ,tények.Nem lenne senki és semmi ami meggátolna ,hogy utána menjek.Sem Isten ,sem ember!!És nem lennék öngyilkos,csupán nem élném túl.
Két éve halt meg a férjem.
Én istenhívő vagyok a magam csendes módján. Ő a kapcsolatunk elején istentagadó volt, de később (sokat tapasztaltunk együtt)elindult benne valami változás, nem tudom. Nem beszéltünk erről, és sosem erőltettem semmire, magam sem járok templomba, és nem tartok fontosnak külsőségeket, látható megnyilvánulásokat.
Két éve meghalt.
Érintését nem éreztem, de fontos pillanatokban mintha hallanám a hangját, most is mellettem van és segít.
Csak akkor, ha igazán kell, igazán fontos.
Köszönöm, Marlenka70, hogy megosztottad!
Az ilyen történetekért, a trauma hatására a szervezetben hirtelen felszabaduló endorfin nevű hormon a felelős.
Ez nagyon érdekes dolog, mert a lélek tényleg tovább él a fizikai test "elpusztulása" után, de fizikai képben nem tudnak megjelenni, sem tárgyakat mozgatni sem semmi..megérinteni? Szerintem ez inkább vágyott dolog és azt hisszük valós. A jelenlétét ettől függetlenül persze érezhetjük.
én hiszem ezeket, hogy a lélek tovább él, de ezt fizikai dolgokkal biztos nem érezhető.
Az első lányom születése után a korházi ágyon elaludtam,és arra ébredtem valaki megsimogatja a kezemet,nem volt ott senki mikor a szemem kinyitottam,de tudtam hogy édesapám volt ott akkor,aki már akkor nem volt közülünk.
Részvétem!
Mikor anyukám meghalt, rá nemsokára beteg lettem, lázasan nyomtam az ágyat nagyon rosszul éreztem magam, nyugtalan voltam, és egyszer csak megmagyarázhatatlan nyugalom vett körül pont ugy ahogy te is irtad, és olyan érzésem volt mintha anyukám benn lenne a szobában és egyszer csak éreztem az otthonkájának az illatát. Tudom hogy nem képzelődtem!
Apukám temetése után szentmise volt az egyik templomban. Mi a karzaton ültünk, egyszer csak megláttam apukámat a földszinten. Lerohantam, és már nem volt ott. Én hiszek abban, hogy a lélek tovább él.
További ajánlott fórumok: