"Felháborító, hogy nem veszik fel a cukorbeteg gyerekeket óvodába!" (beszélgetős fórum)

Sziasztok! Volt szerencsém megnézni egy XII. kerületi ovit,ahova járt cukorbeteg kislány. Az óvónők mindent elintéztek, anyuka pedig hozta az ebédet a gyereknek. Teljesen meg volt elégedve az ellátással. A kislány mindenből ugyanúgy kivette a részét. Az étkezésére volt odafigyelve.

:D

Éppen ezért kell megérteni, hogy másoknak meg még inkább idő kell, hogy elfogadják és feldolgozzák ezt a dolgot.

Egyébként mi a "teljes" élet? Nálunk egy rokon fiúnak 9 évesen lett ez a baja. Azóta 3 gyereke van, két dipomája és 2milla körül keres. Sportol, barátozik, él. Ettől persze még nem irigylem, mert a szövődményektől mindenki fél, és joggal.

Tudod, engem 2 évvel ezelőtt diagnosztizáltak /40 felett/ 1-es diabéteszesnek. Azonnali inzulinra tettek, és nem hitegettek, hogy valaha is meggyógyulok.

Az egész életem felborult, és ha valaki nekem azt mondja, hogy ezzel lehet teljes életet élni, hát azt páros lábbal fogom felrúgni.

Mert qrvára nem lehet!

Szóval, tudom miről van szó.

És szerinted az 5-6 éves cukorbeteg gyereknek hol kellene felkészülni az iskolára???? Egy 6 éves cukorbeteg ellátása semmivel nem könnyebb mint egy 4 évesé.

Amúgy meg mekkora hülyeség már, hogy az óvodának oktatnia kell??? Az óvoda feladata, hogy az életkori sajátosságokat figyelembe véve biztosítsa a gyerekek fejlődését és ezen belül persze megalapozza az iskolát is, de nemcsak azt. Ugyanúgy ahogyan a bölcsőde sem csak gondoz, hanem az életkornak megfelelő szinten oktat is ha úgy vesszük - ezek nem elválaszthatóak egymástól.

Az étkezés egyébként a legkisebb gond, mert akár a szülő egyénileg is megoldhatja. A lányom ovijában is volt cukorbeteg kisgyerek, megoldották az étkezését a sima önkormányzati oviban. EZ valóban csak szándék kérdése, abban az oviban volt több súlyosan allergiás, és hallássérült gyerek is. Más óvodában meg már attól hideglelést kaptak, hogy szemüveges a gyerek, és ne adj' Isten naponta 1x tisztára kellene törölni a szemüvegét vagy legalább nem ripityára törni... nagy különbségek vannak sajnos óvónő és óvónő között :(

Sajnos sok helyen az az alap felállás, hogy megpróbálnak mindent hárítani, kevés az olyan hely ahol a problémákat nem hárítani, hanem megoldani akarják...

Medve anyám!

Az óvoda elsődleges feladata a szocializáció megindítása. Ehhez minden gyereknek joga van. Ha valaki súlyos fogyatékos, akkor a számára kijelölt intézményben, ha meg integrálható az állapota, akkor a "normál" intézményekben, esetleg szaksegítséget igényelve.

(Nem véletlenül akarták bevezetni, illetve vezetik is be részben a kötelező óvodát 3 éves kortól. Pont azért, hogy minden gyereket, a lemaradottabbakat, problémásakat is sulira szociálisan, társadalmilag egy szintre hozzák.)

A cukorbeteg gyerek nem hülye, hogy ő is részesülhet ebből, valaki attól még lehet 6 diplomás, hogy cukorbeteg.

A bölcsődében szigorúan indokolt esetben 4 éves korig maradhat a gyerek. De általában már a 4 évesek nagyon kilógnak a másfél évesek közül, és nem is nagyon engedik, mert kell a hely a kisebbeknek.

És képzeld, meg lehet oldani az étkezést is. A legtöbb helyen egy kis brusztolás után sikerül is, legfeljebb két helyre küldik el a rendelést. Vagy nagyon súlyos esetekben van minden kerületben olyan ovi, ahova az allergiás gyerekeket lehet vinni.

Csak pont a cukorbaj is olyan, ami attól nehéz, hogy a speciális intézmények azt mondják rá, hogy hát ő nem beteg, nem fogyatékos, vigyék normálba, a normál meg hümmög. Ugyanúgy, mint az én enyhe autista fiamra... Persze ez részben érthető, de egyre inkább az az irány látszik, hogy az integrálható eseteket a normál ovik fogják ellátni, mert más, köztes nincs. Előbb-utóbb ehhez fog alkalmazkodni az óvónőképzés is. Nekik nem nővéreknek kell lenni, de legalább nyitottnak kell lenniük a probémával rendelkezők felé, hogy ami megoldható, azt meg is oldják.

Egyébként meg neked se mellékes, hogy a szülő tud-e dolgozni, mert a segélyét bizony te fizeted az adódból.

Túlhaladott már azért az a szemlélet, hogy akinek baja van, az dögöljön meg...

Nézd, teljesen egyetértek - lejjebb írtam.

De azért azt is be kell látni, hogy ez nem egy nátha, ahol meg kell törölni az orrát. Szóval kell egy nagy levegőt vennie mindenkinek, aki ezt vállalja, azt azért a beteg gyerek szüleinek is be kell látni.

Elég nagy tragédia ez a szülőnek és a kisgyereknek is, miért kell még tetézni?

Persze, ezt csak az tudja, aki érintett valamilyen formában, senki más el nem tudja ezt képzelni, hogy milyen tortura.

Ez az, amit nem értenek.

A félelmet elsősorban a nem ismerés és a szereotípiák okoznak.

Ott, ahol tényleg reálisan félni kell, ott a szülő se bízná oda a gyerekét.

Ha te ezt tanárként írtad, akkor itt kezdődik a probléma! Nincs olyan, hogy súlyosan cukorbeteg gyermek. Minden esetben inzulinnal és diétával kezelt diabéteszről van szó, gyermekek esetében!

Egyébként pedig nincs szükség nővérre. Az óvodában, (mire 40-et körbejártunk találtunk 2 óvónénit akit nyugidtan elvállalták) egy nap 5 perccel többet foglalkoztak a mi gyerekünkkel, mint a többível. 3x megmérték a cukrát, és az udvaron, csoportban többször megkeresték a szemükkel, nem látják-e rajta az alacsony cukor okozta tüneteket.

Nyugodtan mondhatom, hogy soha semmi gond nem volt. Ha kellett volna az inzulint is beadták volna, de szerencsére akkor még csak reggel és este kapott, később pedig inzulinpumpát viselt/visel.

Tanítónénit is így kerestünk, ez már egyszerűbbnek bizonyult. A 2. nekünk tetsző iskolában találtunk. Most 3 napos táborba viszik a fiam!!! És nincsenek halálra rémülve!

A kisfiam előtt se az óvónénik, se a tanítónénik nem láttak el diabéteszes gyermeket. Az utasításaim alapján mégis nagyon jól megoldották, megoldják! Hálás vagyok nekik!

Nem gondolom, hogy az összes tanárnak fel kell tudni ezt vállalni, de az óvodákban 1-1 csoportot ki lehetne nevezni, az iskolákban pedíg talán a védőnő segítségét is igénybe lehetne venni!

Nem az a felháborító, hogy nem veszik fel a cukorbeteg gyerekeket óvodába. Az a felháborító, hogy olyan sok cukorbeteg kicsi van. 30-80 évvel ezelőtt miért nem volt ennyi? (A liszt, tej, tojás, egyéb élelmiszer-allergiáról ne is beszéljünk; azok akkor szinte ismeretlen fogalmak voltak.)

De ha már sikerült a népességet ilyen frankón tönkretenni a szemét élelmiszerekkel (mert meggyőződésem, hogy a bajok gyökere a többség számára még megfizethető, ám normális tápértékkel nem rendelkező emberi fogyasztásra előállított szemétben van), akkor nem selejtes, és teljesen felesleges stadionokat kellene építeni, hanem legalább az egészséges gyermekélelmezésre többet költeni.

Ami az óvónőket illeti: az aggódó szülők mellett őket is megértem. Alapjáraton sincs könnyű dolguk; egyre nehezebb a helyzetük a nem ritkán kezelhetetlen, a család által nem megfelelően nevelt deviáns kicsik miatt.

A km.nak nem a rezsicsökkentéssel kapcsolatban kellene a mellét a döngetnie, hanem azzal kapcsolatosan, hogy az alaposan megváltozott helyzetben hogyan támogatják egyéb szakemberekkel az óvodapedagógusok munkáját. Nem az utóbbiaktól kellene elvárni, hogy a szakterületüktől teljesen eltérő, egyre szaporodó témákban (autizmus, borderline) legyenek felelősséggel jártasak, hanem megfelelő szakemberekkel kellene kiegészíteni a gyerekekre felügyelő gárdát.

Döbbenetes ma ezt olvasni, vagy csak én, és még egy ovira való gyerkőc volt nagyon szerencsés 22 évvel ezelőtt!

Gluténintolerancia miatt diétáznom kellett, kell, és Debrecenben, a Hajó utcai oviba kerültem, ahol mindenkinek valamilyen diétát kellett tartania, amire nagyon szigorúan figyeltek is az óvónők, hogy véletlenül se cserélgessünk. Tisztán emlékszek, egyszer elkeseredtem, hogy én desszertnek túró rudit kaptam piskóta helyett, az egyik óvó néni leült mellém, és elmagyarázta, hogy ha piskótát eszek, akkor rosszul leszek. Megkérdezte, hogy mit szeretnék délután: az udvaron játszani a többiekkel, vagy hogy haza kelljen vinni?

És ennyi volt, többet nem kellett vigasztalni, felfogtam a lényeget. Fél év múlva mehettem vissza a bölcsiből ismert barátaim közzé, mert a 'mezei', de lelkes, gondoskodó óvónők megtanulták mit szabad ennem, és mit nem, kiharcolta a vezetőség, hogy igen is járjon nekem külön menü! Ha erre 22 évvel ezelőtt már képesek voltak, akkor ma mi az hogy nem???

szülő

Nem vagyok ma formában...

A jogi háttér megteremtése nem annyira bonyolult dolog. Legalábbis nem lehetetlen.

Annyira el tudja látni az óvónő is, mint a szülő.

A mentőt meg ugyanúgy kell hívni, akár a szólő hívja, akár az óvónő.

Persze úgy általában igaz - nem csak az integráló ovikra - hogy jó lenne eggyel több fő asszisztencia legalább 4 csoportonként.

Ugyanúgy lehet egy nem krónikus beteg gyerek is rosszul. És attól nem félnek? A lányomnak volt, hogy ellökte valaki, a fején sérült egy ér, minden vérben ázott, jött a mentő..

Egy jól kezelt krónikusan beteg gyereknél se fordul olyan sűrűn elő a baj, azért meg nem az óvónő felel, hogy éppen rosszul van.

Az első hsz-emben emlegetett cukorbeteg kislánnyal 3 évig semmi sem történt a csoportban. Senkinek eszébe se jutott félni.

"Az a több száz óvónő, aki eddig részt vett a képzésen, azt mondta: rájöttek, hogy valóban megtanulható a gyerekek ellátása."

No igen.

Két évig járt a fiam egy intézménybe. Majd kapott egy autista diagnózist.

A doktornő már mondta, hogy ne mondjuk meg az oviban, mert nyugodtan maradjon a saját környezetében.

Én azért mondtam meg, hogy az óvónők kezébe tudjam adni a tudást ahhoz, hogy könnyebben tudjanak vele bánni.

Nem nagy dolgokról van szó, fix jutalmazási és motivációs rendszer kell, meg napirendi kártyák használata. Plusz egy-két dolgot tudni kell, hogy ő ezt nem azért csinálja mert hüle, hanem mert autista..

A Vadaskertben a szülőtréning, ahol ezeket jól elmondják pár alkalom. Mi autóval elvittük volna az óvónőket, haza is hoztuk volna, a költségeket vállaltuk volna.

De nem. Mert csak. Mert ez nekik többlet lett volna.

Na de kérdezem: más szakmákban örül valaki, ha továbbképezheti magát, ha egy kicsit olyat is csinálhat, ami határterület, hiszen jól mutat az önéletrajzban, meg különben is, érdekes. Ráadásul tök ingyen.

És arról nem beszélve, hogy akkor talán ők is "rájöttek volna" mint a cikkbeli óvónők, hogy nem is olyan nagy dolog.

Aztán végül elvittem onnan a gyereket. Néha találkozunk a régi óvónőkkel. Mostmár kezdenek rájönni, hogy ők vesztettek ezzel, nem mi.

És ezt sok közvetlen és közvetett sorstárs nevében mondom.

Bizony nem ártanának az "érzékenyítő tréningek", mint már sok sérültet foglalkoztató cégnél teszik. És miért jó ez egy egészségesnek? Egyrészt, ha valaki ebben benne van, rájön, hogy csak. Mert befogadtam valakit, esélyt adtam valakinek.

Aprópénzre váltva meg: a "sérültet" nem "én" tartom el az adómból, hanem eltartja magát, ha kap esélyt. Ugyanez az óvodás gyerek szüleire: nem én tartom el, hanem tud dolgozni, és jó eséllyel később majd a gyereke is.

Igazad van! Itt az étel a legkisebb probléma, mert azt a szülő is vihet be neki.

Egyébként is még az egészséges ovisokra is nagyon kell figyelni, nem -e pisil be, megrágja -e rendesen az ételt, etc. és akkor ráadásul egy cukorbeteg gyerekre is.

Itt nincs jó megoldás, mert az se jó, ha kirekesztik egy normál óvodából, viszont az óvónőket is megértem...

"Ha egy diabéteszes gyermeket nem vesznek fel az óvodába, akkor az egyik szülő elveszítheti a munkáját, hiszen valakinek a gyerekkel otthon kell maradnia."

Ez igaz minden szülőre, aki kicsit "más" gyereket nevel, legyen az down-os, autista, dis-valamis, értelmi fogyatékos, mozaik ostoneres, vagy akármilyen.

Az rendben van, hogy az iskola nem gyógypedagógiai intézmény, és az "olyan" esetekben, amikor ez nem megoldható nem vállalhat el gyereket. Se jogilag, se egyébként.

A baj az, amikor viszont az orvos is mondja, hogy "semmi baja" a gyereknek, mehet normál közösségbe, sőt jót is tesz neki, és mégse veszik fel, mert egyrészt a tudatlanság miatt félnek tőle, másrészt talán egy hajszálnyit több figyelmet, vagy egy pici tanulást igényelne, és "azt nem fizeti meg senki".

És ebben az egészben a tudatlanság fáj a legjobban. Már nem az, hogy valaki nem úgy születik, hogy ismer egy valamilyen betegséget vagy állapotot, hanem hogy esélyt sem ad az illetőnek és saját magának, hogy utánanézhessen.

Tisztelet a kivételnek.