Meddig érdemes segíteni a családon, családtagokon? (beszélgetős fórum)
Reménytelen :(
Kedvenc sorozat :)
Hát megint csak csalódtam benne. Vettem ki pár nap szabit, elmentem rengeteg helyre, hogy próbáljak neki állást találni, és a pályázatnak is utána néztem.
4 külön témában írtam pályázatot, egy sem tetszett neki, mindet összetépte.
Aztán felcsillant a remény, egyik ismerősöm részmunkaidőbe felvenné dolgozni.
És nem fogadta el, mert pont akkor van a kedvenc sorozata.
Erre már tényleg nem tudom, mit mondjak.
Megint napok óta nem tudom elérni, mert haragszik rám, amiért nem segítek neki :((((((
ez telleg csak hamis elvaras, amit az ember a szuleitol elvar.....sajnos..
tele vagyunk ilyennel, minden es mindenki fele, pedig szabadnak szulettunk...
Még jó, hogy én nem a munkahelyemen néztem meg!
Nem vagyok egy könnyen elérzékenyülő típus, de ez a videó...
Erről a fórumról eszembe jutott egy videó érdemes megnézni és elgondolkozni egy picit.
Ja és a fórumindítónak üzenem hogy nem hiszem hogy míg felnevelkedtél és önállóvá nem váltál anyukád ilyen kérdésekett tett volna fel bárkinek is.
-Meddig érdemes segíteni a gyerekemnek?
Nem érzem a ledegradálást. Mindenki a véleményét mondja el, elvégre a fórumindító is azt kérdezte, hogy "meddig érdemes segíteni a családtagokon".
Szerintem elég egyértelmű a válasz! Jelen esetben az anyukáról semmi rosszat nem olvastuk, csupán azt, hogy munkanélküli lett, aminek a nehézségeivel nem tudott megküzdeni. Ilyenkor fontos a segítség a közvetlen környezetében.
Lenézni? Kit?
De igen, mégis! Én azokat az embereket semmibe sem nézem, akik így beszélnek a saját szüleiről, pedig sajnos az illető pont ő miattuk lett ilyen.
Nem kell azzal jönni, hogy én milyen vagyok. Nem rólam szól a fórum. Én leírtam a véleményemet és vállalom is. Az aki az anyjába belerúg, ahelyett, hogy mellette lenne, az nem érdemel mást tőlem sem, csak lenézést.
Nem a világ halad rossz irányba, hanem az emberek, akik rám mutogatnak, mert magukra ismernek a hozzászólásomból. Igen, rühellem az ilyen aljas, törtető embereket és lenézem őket és egyebek, mert ők pont ezt érdemlik, semmi mást.
Amikor én voltam kétesélyes helyzetben, a fiam azt mondta, ne aggódj, ha végképp nem lesz munkád, majd az én keresetemből élünk!
Szerintem nevelés kérdése is, nemcsak életkoré!
Megjegyzem, az én gyerekem még nincs 27 éves, és nincs diplomája sem! Szóval nem ezen múlik!
Ugye!?
Ha arról lenne szó, hogy adjon neki x összeget vagy fizesse ki neki a rezsit vagy egyéb nagyobb kiadást akarna a gyerek nyakába varrni és rendszeresen, akkor azt mondom, hogy lehet elég már, bár még erre sem, ha amúgy egy normális ember (nem alkoholista, stb.), de egy nyomtatványról szól a probléma...
Mi nem így lettünk nevelve. Mi a mai napig segítjük egymást a tesóimmal, nem mondjuk, hogy elegünk van ebből. Ha van 4 ezer Ft-m és a tesóimnak nincs, akkor felezek velük. Ha tudom, hogy nem telik neki sok mindenre, akkor ha megyek vásárolni, akkor nekik is veszek ezt-azt. Amikor nehéz helyzetben voltam, akkor a bátyám még cigit is vett nekem a kenyér és tej mellé:) Nem vacakolunk, mert tudjuk milyen nélkülözni. Soha nem nyafogok, hogy megint nekem kell megcsinálnom az adóbevallásaikat (pedig meddig tartana neki is letölteni a netről?), hanem szólok neki, hogy adják a papírokat nyugodtan. Ha valamit el kell intézni, én ott vagyok mellette, mert ha neki jó, akkor nekem is. Én biztos nem tudnám azt nézni, hogy valakim kínlódik, és inkább játszom az agyam, hogy tanulja meg. Ez ronda dolog. Attól nem fogom magam jól érezni, hogy neki nincs.
Ja, 35 éves pályakezdő:)))
Amikor ezt hallottam, akkor napokig ez járt a fejembe, hiszen eszerint én, akkor 40 évesen éppencsak ifjú munkavállaló voltam:)))
És én pl. munka, gyerek és férj mellett szereztem meg a diplomámat.
Tudom, hogy nehéz a fiataloknak is, na de az más, ha azt mondja, hogy nehéz neki is, de az, hogy nem segít az anyjának, aki mellette volt sokáig, az nem szép dolog. Ha a fiam ilyet mondana, akkor bizony nem állnék vele szóba soha többet. Voltam 2 évig munkanélküli, sőt! közben a férjem is az lett 1,5 évig, volt, hogy a fiúnk diákmunkabéréből éltünk és soha nem mondta azt, hogy inkább magára költené, mert neki is szüksége van rá, és én sem dobom ki, amikor nincs munkája, pedig nem nagyon van neki.
Igen, a világ változik. A gyerekek inkább belerúgnak a szülőkbe, a szülő meg inkább kidobja a gyerekét, ha az nem tudja eltartani magát. Szomorú, hogy idejutottunk, amikor a család nem erről szól, és sajnálom azokat, akikkel a felmenői nem tanították meg a család fogalmát. Remélem sokan még őrzik a tradiciókat és elmondják a gyerekeknek, hogy miről is szól ez az "egyesület".
Én igen, és a környezetemben is ezt látom, és ilyenkor nem hiszem el, hogy a világ rossz irányba változik...
Nekem csak az nem tetszik, hogy itt a nagy többség evidenciának veszi, hogy amikor a fórumindító volt bajban, akkor bezzeg az anyja segítette, stb.
Ez egyáltalán nem evidens.
Jómagam arra emlékszem, hogy amikor sz...ban voltam, az anyám még csak belm rúgott. (Pl. nem sikerült egy vizsgám a főiskolán, akkor még csak belém taposott, még a munkahelyén meg a kisvárosunkban is szétkürtölte). Azóta már megvan, szóval nem volt akkora gond, de nem állt mellettem. És sok-sok ilyenre emlékszem.
Az a szomorú, hogy az én példám sem olyan kirívó, sok ilyen anya is van.
De nem akarok eltérni a témától egyébként, csak azért írtam, hogy nyilván mindenki olyan szemszögből látja ezt a témát, amilyen tapasztalata van az anyjától kapott segítségek dolgában.
Igen, nagyon nehéz állást találni, épp ezért nem értem meg az ilyen hozzáállást.
A fórumindító anyukája belefásult, így igen is segítenie kell a gyerekének, hogy kijöjjön a gödörből.
Igazad van, egy 27 éves nem gyerek! Én ennyi idősen váltam, lakást cseréltem, és GYED alatt közölték, hogy nem lesz hova visszamennem dolgozni.
Szépen sorban megoldottam mindent. Elváltam, lett munkahelyem, elcseréltem a lakásomat.
És ahogy már máshol írtad, Te is tudod és én is, hogy mennyire nehéz egy bizonyos kor után munkát találni.
Ilyenkor derül ki, hogy mennyire nem vagyunk egyformák! Van aki erős, és képes küzdeni, de van akit annyira megtör a folyamatos kudarc, hogy egyre lejjebb süllyed a depresszióban, és segítség nélkül nem tud kimászni belőle!
Nekem mindig az adott erőt, hogy a gyerekemet nekem kell eltartanom, tehát nem kesereghetek a saját sorsomon, hanem meg kell oldanom a problémákat, egyébként egyszerre ketten kerülünk a süllyesztőbe.