Kéretlen tanácsadók gyermeknevelésben (beszélgetős fórum)

Az első babámnál majdnem elment a tejem emiatt, mert állandóan azt hallgattam, hogy kevés a tejem. (Sokat sírt, mert hasfájós volt.)

Most már a második babámnál nem hagyom magam elbizonytalanítani.

A nagyszülőknek már az első gyerek születése előtt elmondtam, hogy a nálunk a nevelés a szülők dolga, a nagyszülők elég hogyha szeretik. Nekik nem kell nevelni.

Apósom elég facnis ember, nem bírja a gyerekzsivajt, de nem mer szólni érte. Más hozzászólásokkal meg nem szoktam foglalkozni, elengedem a fülem mellett őket.

Amikor a férjem 6 éves volt őt kollágiumba adták, amit azóta is sérelmez. (Tanyán laktak, de igazából minden nap bejártak a városba.) Amikor keresztlányom aki a másik unokájuk 6 éves lett, kitalálták, hogy őt is kollégiumba kell adni, mert azt úgy szeretik a gyerekek. Szerencsére erre nem volt fogékony az anyukája.

Egy autista kisfiút tanítottam, vele volt tapasztalatom, hihetetlenül okos,szívta magába az információt,a tudást.De az édesanyja beszélt a sok nehézségről,s persze látszott,hogy ő más.Nem lehettél könnyű helyzetben,ha még jöttek az okoskodók is.

Én is így gondolom,tiszteletben kell tartani mások nevelését,én ezért nem szoktam beszólni.De úgy látszik,ez nem mindenkinek magától értetődő.

Igazad van.

Sokáig én sem szóltam vissza,de nekem sem jó,mert bosszant,rágódom rajta,másrészt látom,hogy a fiam figyel.Pl.legutóbb apósomnak a gyerek szülinapi partyján az volt a baja,hogy a gyerek miért nem ül órákon át csendben és játszik.Miért sikongat,szaladgál,aztán játszik,aztán újra hangoskodik.Hogy neveljük?!Persze ideig-óráig csendben eljátszik,de itt voltak déltől este 8-ig mit várt?!Végül magán kívül üvöltött a gyerekre,hogy legyen csendben.Persze,hogy megvédtem a gyereket,aki sírva bújt hozzám.

Én is majdnem ugyanezeket a helyzeteket éltem át mint ti. Lehet velem vitatkozni, de nem érdekel: én megmondom a magamét bárkinek aki beleszól. Ugyanúgy a nagyszülőknek is. Ők sem tartanak tiszteletben engem/bennünket! Bár én egy darabig hallgattam és türtem, de mindig rosszabb lett. Még többet beleszóltak, mostmár leállítom elég hamar.

Az utcai dolgokkal meg nem foglalkozom, mert simán otthagyom.

Szóval lényeg a lényeg, hogy szerintem meg kell mondani, persze azért sok függ a helyzettől is, meg hogy ki mondja.

De a nagyszülőknél én nem engedek.

Ilyenek mindig lesznek....nem kell vele foglalkozni.

Én azt bírom a legjobban, amikor az utcán emgyek babakocsival és megállítanak idős nénik, hogy "jajj szegény gyereknek nem fázik meg a fejecskéje ? "

"Fel van öltöztetve rendesen?" "Jujj milyen hideg a kis keze, meg fog fázni" stb, stb...

De úgy, hogy nem is ismernek minket...:)

Én ilyenkor csak kedvesen mosolygok és továbbállok :D

Nagyszülők már más tészta. De mivel tisztelem őket, nem szólok nekik be. Évente kétszer találkozunk, akkor kibírom azt a pár napot :)

Korábban néhány idős néni megjegyezte a házunkban,hogy miért cumizik a gyerek.Meguntam,mondtam,hogy egy felnőtt sem cumizik,majd ő sem fog (így is lett).

Van egy baráti házaspár,ha velük találkozunk,s ha a fiam épp akkor hisztizik,mindig megkapjuk,hogy milyen neveletlen a fiunk(3 éves).Az ő kislányuk 4,de az apa mindig panaszkodik a férjemnek,ha söröznek,hogy már nem bírja,mert a felesége rengeteget veri a gyereket,a kislány meg van félemlítve (sajnos én is látom).Sosem szóltam még vissza,elengedem a fülem mellett,de mégis bosszant.

Apósomnak sem mertem eleinte visszaszólni,de már megteszem,legutóbb elnézést is kért,hogy neki már nincs türelme a gyerekekhez.

Ti hogyan kezelitek az ilyen helyzeteket?