Terhességmegszakítás - kicsit másként (beszélgetős fórum)
Ez a fórum a következő íráshoz nyílt: Terhességmegszakítás - kicsit másként
Kedves Kollegina!
Egyre növekvő értetlenséggel és bevallom, haraggal olvastam az általad leírtakat.
Hozzád hasonlóan anya vagyok, orvos vagyok, magánpraxissal, bár a szakvizsgán már túl, egy gyermekkel, készülve a következőre. Pontosan ismerem az érzést,hogy mennyire nehéz helyzet egy magánpraxist ideiglenesen bezárni/kiadni/szünetelteni, hiszen rengeteg munka és befektetett tőke van benne, legfőképpen pedig azért, mert az én családomnak is ez a fő bevételi forrása. Ugyanakkor én személy szerint nem tudok olyan okot elképzelni, ami miatt abortuszra adnám a fejem. Főleg nem anyaként, főleg nem az általad felvázolt okora hivatkozva!
De mivel nem vagyunk egyformák, nem is szeretnék senkit elítélni azért, ahogy egy ilyen szituációban viselkedik és dönt.
Viszont mégis reagálok a cikkedre, mert teljesen abszurdnak és felháborítónak tartom, hogy ezt nyilvánosan megosztottad! A sokak számára lelketlen és elitélendő döntésed csak rád tartozik, fel nem foghatom, hogy miért kellett ezt világgá kürtölni. Mit vártál ettől? Bűnbocsánatot, megértést, vigasztaló szavakat? Dícséretet?
Szerintem már Te is látod, hogy ez halott ötlet volt!
A család, rokonság mit szólt az egészhez? Hogy fogadták?
Mellettünk álltak elejétől fogva, és nagyon várták. Amikor megszületett, ugyanolyan szeretettel fogadták mint a vér szerinti unokákat.
Mikor mondtátok el neki, hogy más az igazi anyukája?
Az igazi anyukája én vagyok :)
Egyébként fokozatosan nőtt bele a történetébe, 22 hónaposan kérdezett elöször, de nem tudok olyan konkrét időpontot mondani amikor "megmondtuk". Egyébként gyakorlatilag mindent tud ezzel kapcsolatban.
Őróla tudtok valamit? Miért mondott le róla?
Níílt örökbefogadás volt, találkoztunk a vér szerinti anyával. Nagyon fiatal volt.
Miért döntöttetek az örökbefogadás mellett?
Mindkettőnknél nehézségekbe ütközött a gyermekvállalás, lombikozni pedig nem akartunk, úgy éreztük közelebb áll hozzánk az örökbefogadás mint a mesterséges megtermékenyítés.
Milyen kikötéseitek voltak?
gy működik, előre meg kell mondani, hogy kb. mit tud valaki elfogadni. Mi nemre, származásra nem tettünk semmilyen kikötést. Az életkort 0-3 hónaposig adtuk meg, de mivel mindenképpen nyíltan akartunk örökbefogadni, így ez adott is volt. Egészségi állapotra vonatkozóan elfogadtunk kezelhető vagy középsúlyos betegségeket is, a határt ott húztuk meg (előzetesen) hogy koraszülött is lehet, ha nem volt hosszú ideig lélegeztetve vagy oxigénhiányos... Ezek után örökbefogadtuk a lányunkat aki ugyan nem volt koraszülött, de újraélesztett oxigénhiányos baba volt :)
Amikor megkaptátok, nem volt furcsa, hogy akkor most ő a ti gyereketek?
Az érzés, a közelsége nem volt furcsa, olyan volt mintha mindig hozzám tartozott volna. Persze még hetekig bejártam a gyerekszobába amikor aludt, hogy tudjam, nem álom volt... :)
Tudtad lányodként szeretni?
Hogyan másként szerethettem volna?
A család, rokonság mit szólt az egészhez? Hogy fogadták? Mikor mondtátok el neki, hogy más az igazi anyukája? Őróla tudtok valamit? Miért mondott le róla?
Nem ítélem el az abortuszt és azt sem aki erre folyamodik, van az életben számos olyan eset, amikor igen is kellhet. De ez a cikk számomra visszataszító, csak azért nem vállalni egy megfogant életet, mert most éppen nem kell...
A rendes hozzáállás az egészségügyi dolgozók részéről pedig csak azért van mert "szintén zenész".
Elintézem egy hozzászólással:
Miért döntöttetek az örökbefogadás mellett?
Milyen kikötéseitek voltak? (kislány, magyar, pár hónapos...)Lehet, ez hülyeség, nem értek hozzá, hogy működik.
Amikor megkaptátok, nem volt furcsa, hogy akkor most ő a ti gyereketek? Tudtad lányodként szeretni? Mármint rögtön kialakult a dolog?
A család, rokonság mit szólt az egészhez? Hogy fogadták? Mikor mondtátok el neki, hogy más az igazi anyukája? Őróla tudtok valamit? Miért mondott le róla?
Hirtelen ennyi.
Engem nem zavarna... bár már eléggé off ez a topik... (lehet hogy csak azért mert a "gazdája" elhagyta...)
(Az örökbefogadós topikban esetleg?)
Ezeket a dolgokat nem kellene ennyire véresen komolyan venni, még akkor sem, ha van bennük igazság, mert akkor konstatálhatjuk is, hogy bármit teszünk, nem leszünk jó szülők. Egy ismerősöm császármetszésre szorult, és nagyon megviselte, mert AZT OLVASTA, hogy a szoros anya-gyerek kapcsolathoz nélkülözhetetlen, hogy a gyereket rögtön rátegyék a cicire, meg csak úgy kirángatták szegényt felkészületlenül a méhből, ezért majd nem fog tudni semmiért megküzdeni, egy tett ki, hadd hűljön ember lesz, mivel nem küszködte át magát a szülőcsatornán, stb. Most jön a kistesó, aki miatt nem megy oviba, nehogy azt higgye, hogy a kistesó miatt le lesz passzolva, mert azt AZT OLVASTA, hogy ez nem korrekt a nagyobbal szemben, érzelmileg megviseli. A külön szobát is nagyon sietnek megcsinálni, nehogy akkor költözzön be a külön szobába a gyerek, mikor jön az új jövevény, mert AZT OLVASTA, hogy az árt a nagytesónak, mert megintcsak azt fogja hinni, hogy nem elég fontos a szüleinek bla-bla-bla.
Őszinte leszek, irigylésre méltó, hogy van idejük ilyeneken filózni, és ez a legnagyobb probémájuk, miközben gyerekek betegednek, halnak meg, nincs elég pénz ennivalóra, esetleg külön szobára, ovira esetleg, kistesóra egyáltalán, bármire, avagy anyuka-apuka egész nap dolgozik, és kénytelenek oviba adni, nagyihoz, babysitterhez függetlenül attól, MIT ÍRNAK a nagykönyvben.
Abban igaza van, hogy amikor pozitív dolgokról van szó, mindenki hisz benne... tudják, hogy jó ha a magzat harmóniát érez, ha beszélgetnek hozzá, ha szeretet veszi körül. Nekünk szerencsénk is volt, mert pl. az én lányom szülőanyja nem akarta őt elvetetni, így inkább titkolta a terhességét, ami nyilván feszültséggel jár, de nem jelent fenyegetsét. Pár évtizede még tartotta magát az a nézet, hogy egy csecsemő nem érez fájdalmat. Ma már tudjuk, hogy nem így van... nem értem miért gondoljuk, hogy egy mondjuk 30 hetes magzat nem érez dolgokat, feszültséget, félelmet stb. miközben egy újszülöttről pontosan tudjuk hogy nagyonis képes ilyen érzésekre. Ha 30 hetesen megszületik akkor már újszülött és érez, ha a 37. hétig bent marad, akkor magzat és nem érez????
Azt gondolom, hogy igenis vannak hatások, akár maradandó hatások is. Csak ezek nem annyira nyilvánvalóak a külső szemlélő számára ahogyan azt sokan képzelik. Nem ettől lesz bűnöző vagy deviáns valaki, de pl. önbizalomhiányt, bizonytalanságot stb. bőven okozhatnak ezek a dolgok. Az együtt töltött évtizedek rengeteget számítanak, de máshonnan indul az a gyerek akit vártak, mint aki gy nem kívánt terhesség után hetekig van magára hagyva pl. egy kórházban és csak utána kerül családba. Pl. az sem olyan egyszerű kérdés, hogy vissza kell építeni a gyerekben azt az "ős" bizalmat amivel normális esetben az anyja felé fordul. Aki látott már megszülető babát tudja, hogy egy perces korukban is megismerik az anyukájukat, megnyugszanak ha a közelükben érzik. Nálunk ez nem volt... meg kellett ismerni egymást, neki meg kellet tanulnia, hogy én nem fogom elhagyni, hogy mindig ott leszek neki. És ez az érzés, hogy százszor bebiztosítja magát, hogy mi a világon mindennél jobban szeretjük, és sosem hagyjuk el még mindig megvan... Optimális esetben egy gyerekben fel sem merül, hogy őt elhagyhatja az anyukája. Ezzel szemben az én lányom már nyíltan rákérdezett, hogy a szülőanyja akár el is dobhatta volna őt (kvázi akár meg is ölhette volna)... Igen, valahol az ő lelkét gyógyítani kell, és gyógyul is az együtt töltött évek alatt, de meg nem történtté tenni semmit nem lehet. Ezzel együtt azt gondolom, odaadással és szeretettel, megértéssel, elfogadással boldog kisgyerek majd felnőtt válik az örökbefogadott vagy akár a korábban nem kívánt gyerekekből is, miközben nagyon sok egyébként ideális körülmények közé születő gyerekből válik érzelmi nulla.
Szeretem az őszinteséget, köszönöm.
Nem írtam olyat, hogy érzelmi nulla lenne bárki is és azt sem, hogy esélytelen lenne a boldogságra egy nem várt gyermek. Csak azt, hogy arányaiban több a negatív példa, mint a pozitív.
Érdekes látni, hogy annyi új ismeret fényében még mindig hajlamos az ember elnézni amellett, hogy a magzat egy ember. Csak kicsit kell belegondolni, hogy mi emberek mennyire megszenvedjük, ha hibázunk. Megbántuk valakit, akit szeretünk, vagy ő bánt meg minket. Vagy ha elvesztjük valaki bizalmát, mennyire nehéz azt újra éleszteni, sőt sokszor kimondjuk, hogy megbocsátunk, de elfelejteni nem tudjuk. Miért gondolják sokan, hogy magzati korban ez nem így működik?
Amikor pozitív irányból közelítünk a magzati korhoz, egyértelmű mindenki számára, hogy a magzat nem csak hall, tapint, hanem érez is. Sok jó tanácsot kapunk, olyanokat, hogy hallgassunk zenét, simogassuk a pocit, beszélgessünk a magzathoz, apa is simogasson, beszéljen…stb. Mert a modern tudomány lehetővé tette, hogy belássuk a magzat is ember, nem csak egy paca, akinek az élete csak születéskor kezdődik, onnantól lesz csak ember. Ideje tudomásul venni, hogy a pozitív megerősítés éppen olyan fontos magzati korban, mint a születés után és ezzel bizony azt is, hogy a negatív hatások éppen úgy elérnek a magzathoz.
A cikkben arról van szó, hogy a gyermek idegrendszere fejlődik és ebben a fejlődésben nagy szerepe van a magzatkori hatásoknak. Tehát nem csak lelki torzulást okoz az elutasítás, hanem bevésődik a testbe is.
Túlzásnak érzem, amit írsz. Már leírtam itt, hogy nekem már megvolt az engedélyem az abortuszra, csak végül meggondoltam magam. De ez nem jelenti azt, hogy onnantól felhőtlenül örültem a babának, sőt... Félidőig szinte reméltem, hogy nem marad meg. Aztán egy nyugodtabb időszak után, a végére újra bepánikoltam. Annyira, hogy születése után kellett vagy fél nap, hogy el tudjam fogadni a létét.
Viszont onnantól egyszerűen imádtam, és soha nem okoltam azért, mert elhagyott minket az apja, holott előre megmondta. Úgy voltam vele, valószínűleg így is-úgyis elment volna.
Nem hagyott rajta nyomot ez az egész. Kiegyensúlyozott, bújós, barátkozós baba volt, cserfes, kedves kislánnyá nőtt, és most nyitott, problémamentes kamaszlány. Semmiben sem különbözik a tervezett, és várt testvéreitől.
Úgyhogy szerintem nem a méhen belüli élet van a legnagyobb hatással a későbbiekre.
Sokkal inkább az, ha a későbbiekben is érzi a gyerek, hogy őt nem várták, nem akarták.
Ha nem is igaz automatikusan, de azért van benne valami... A legrosszabb helyzetben nyilván azok a gyerekek vannak, akik nem kívánt terhességől születve a vér szerinti családban maradva gyerekkoruk során is szembesülnek azzal, hogy őket nem akarják. Ennél sokkal jobb, ha születése után olyan családba kerül akik akarják, szeretik stb.
5 hetes korában fogadtuk örökbe a kislányunkat aki most 5.5 éves, (nem várt terhességből született) azóta ugyanúgy él mint azok a gyerekek akiket az első pillanattól vártak, mégis azt kell mondjam, a történtek olyan mély nyomot hagynak ami teljesen sosm múlik el. Nem abban nyilvánul ez meg, hogy mondjuk bűnöző lesz... inkább azt látom, óriási szüksége van mindig a külső megerősítésre. A nem kívánt gyerekek általában magukat okolják, bűntudatuk van, úgy érzik ők azért nem kellettek mert nem voltak elég jók. Az én lányom is mondott már olyat, hogy ő azért nem kellett mert túl sokat sírt kisbaba korában. Ha ilyen elutasítást él meg egy gyerek éveken át, az tönkreteszi. Az örökbefogadó család nagyon sokat tud ezen segíteni de nem vagyok benne biztos hogy nyom nélkül helyrehoztható a dolog...
Ha ez így lenne, hogy a magzati élet első 3 hónapja a legmeghatározóbb a későbbiek szempontjából, akkor az örökbefogadott gyerekekre is automatikusan igaz lenne mindez.
Akkor lenne értékelhető ez a kutatás, ha a kontroll csoportban is pontosan ugyanolyan genetikai és környezeti háttérrel rendelkeznének a gyerekek, és ha bizonyítani tudnánk, hogy születésük után már "kívánt" státuszban voltak az el nem vetetett babák.
"Rengeteget meséltem a gyerekeimnek a saját kamaszkori hülyeségeimről, és ez két dologra volt jó. Tudják, hogy nem vagyok tévedhetetlen, így könnyebben megosztják velem a kevéssé publikus dolgaikat is, és a nyíltságomra nyíltsággal válaszolnak. Nálunk nem alakult ki a tévedhetetlen, szent anya képe, de ezzel együtt a tabukérdések is hiányoznak."
Ezt nagyon jól csinálod. Én mindaddig titkolóztam anyukám előtt, amíg terézanya szerepben tüntette fel magát és engem meg folyamatosan faggatott. Aztán egyszer színt vallott, kiderül nem véletlenül ecsetelte nekem, hogy milyen rossz dolog az abortusz, ugyanis neki volt.( Sokkal butább tini volt nálam, én sokkal felelősségteljesebb voltam/vagyok, csak ugye ő magából indult ki.) Lényeg, onntól kezdve, hogy nem játszotta előttem a szentet, elkezdtem megnyílni előtte és elég hamar legjobb barátnő szintűvé változott a kapcsolatunk. Én is úgy fogom csinálni, ahogy te is, elmondom majd az apróbb kilengéseket is, és akkor már sokkal hihetőbb lesz a többi mondókám is:)
Az a helyzet, hogy nem tudom és nem is akarom elképzelni a szituációt. Csak akkor maradtam állapotos, amikor akartam és ezután is így tervezem…Elképzelhetetlennek tartom, hogy megszakítsak egy terhességet! De:
„…magzat érzékeli mindazt, ami az édesanyjával történik, sőt ismeri minden gondolatát és érzi, hatással van rá édesanyja minden rezdülése. És a negatív érzések, édesanyja félelmei, szorongásai mély nyomokat hagynak a még meg nem született magzat idegrendszerében...Abban a kísérletben prágai kutatók húsz éven át követték nyomon olyan gyerekek sorsát, akiknek fogantatását nem fogadta tapsvihar. A kutatásba olyan gyerekek kerültek be, akiknek az édesanyja kétszer megjelent az abortuszbizottság előtt, ám végül eltérő okok miatt, de mégis megtartotta gyermekét (220 prágai, 1961-63 között született gyermekről van szó). Igazán lényeges eltérés a csecsemők fejlődésében eleinte - a várt, kívánt babákhoz képest - nem volt, illetve annyi, hogy a nem kívánt gyerekek esetében az édesanya kiugróan magas számban utasította el az anyatejes táplálást. Szociális magatartásukat illetően azonban később élesen eltért a két csoport tagjainak fejlődése. És minél több idő telt el, annál inkább szétágazott a fejlődés. A nem kívánt gyerekek magatartását a düh, az agresszió és súlyos önértékelési problémák jellemezték, amely kamaszkoruk környékén kifejezetten szélsőséges, antiszociális cselekedetekben csúcsosodott ki.
Még később a nem kívánt gyermekekből lett felnőttek körében gyakoribb volt az alkoholizmus (kétszer annyi, mint a kívánt gyermekek csoportjánál), és a bűnelkövetés terén is szélsőséges eltérés mutatkozott. Háromszor annyian követtek el valamilyen típusú bűnt a nem várt gyermekek, mint azok, akiket édesanyjuk már magzatlétében elfogadott.
A párkapcsolatok alakulása és megítélése is elgondolkodtató. Akiket elutasított az édesanyjuk, azok jellemzőnek negatívabbnak ítélték meg kapcsolatukat (sokan kifejezetten boldogtalannak), mint azok, akik magzati hónapjaik során is szeretetben fejlődhettek…”
Teljes cikk, ha valakit érdekel:
Nem csak arról van szó, hogy valaki "kényszerből" megtartja a gyereket. Ha igyekszik is egy anya, de képtelen elfogadni a helyzetet, az igen is komoly problémákat okoz a későbbiekben. A környezetemben is van ilyen gyermek....szörnyű látni, ahogy tönkre teszik az életét...pedig szeretik. Csak az nem elég. Csak a szeretet sok mindenhez nagyon kevésnek bizonyul, bármennyire is túlragozzák ezt a szót.