Talpra Narancs! (beszélgetős fórum)

Bárcsak nálunk lett volna "sokkal erősebb a 3." - már ahogy írod. De... Nem tudta magával vonzani a "drágámat" és így az még mindig a nyakamon lóg. Igaz, már csak, mint lakótárs, de egy rossz szellem köntösében, mert folyton emlékeztet a régi életem hiányára és rendszeresen bebizonyítja, hogy sosem kaphatom vissza.

Persze ez így kegyetlennek tűnhet, de hol van ez a valódi helyzetünkhöz... a helyzetünk kegyetlenségéhez.?

Természetesen én is rengeteget gondoltam már az okokra. Régebben felvetettem azt az ötletet, hogy költözzünk külön, de ő nem akart. Azt mondta jó itt nekünk. A szüleim imádták, sokkal inkább volt ő az apám fia, mint én a lánya. Ő is nagyon szerette a szüleimet. Igazad lehet abban, hogy talán jobb lett volna mégis külön, teljesen önálló családot alkotni. De sajna ez a vonat már elment. Most nem gondolkodik ő velünk közös jövőben, pedig megpendítettem neki én is, hogy menjünk el albérletbe mi a gyerekkel. De most sokkal erősebb a 3. Lehet, hogy mindig is erősebb lesz. És az is lehet, hogy mire rájön, hogy mégiscsak mellettünk a helye, és hogy nem volt ez olyan rossz neki, addigra már nem tudom túltenni magam azon, hogy ennyire megbántott.

Volt idő, amikor nekem volt elegem abból, hogy milyen uncsi az élet,

Szia!

Sajna vannak / vagyunk jó páran akik ezt az iskolát megkapták az éelettől. Ahol nem költözött el a társ, a dolog kiderülése után, ott sok esetbe próbálták / próbáltuk az akkor legjobbnak tűnő " ötletekkel " helyrehozni. Több kevesebb sikerrel.

Ahol elköltözött, ott már tényleg a válás is felmerült.

Az jutott eszembe, hogy lehet van abba valami hogy csak a látszat kifelé, minden a legnagyobb rendbe, minden hepi..

És az is lehet azért is nem érezte jól magát, mert nem egy teljesen külön családot alkottatok. Mert mégis egy házba laktok a szülökkel és a tesóval.

Nem próbáljátok meg hogy Ti 3 - an mentek albérletbe?

Utóbbira azért gondoltam, mert azt írod : mégse látod boldognak..

Köszi a tippet, beleolvasgattam, sokat segített nagyon!

Még sajna se A se B terv nincs. De lesz! Nagyon friss még a dolog, hagyok egy kis időt magamnak szomorkodni, de tudom, hogy nem szabad ezt sokáig húznom. Vannak jobb és rosszabb napjaim.. vagyis inkább rossz és rosszabb napok, de nem fogok megtörni (remélem)

Hogy miért aggódom érte? Fene se érti.. az életem nagyobbik részét vele/mellette éltem le, mindig ő volt a legfontosabb, és ezen nem változtat semmit az, hogy ő hogyan érez. Az aggódás nem egy kapcsoló, amit ki-be kapcsolgatunk.. persze értelme sincsen, hiszen ezzel nem oldok meg semmit.

A napokban regisztráltam az oldalra, így nem nagyon ismerem a lehetőségeket. Vannak olyan klubok esetleg, ahol hasonló sorsú emberkék gyűlnek össze?

Sajnálom ami veled történt.

Szerintem csinálj A,meg B tervet.Mert szereted,úgy veszem észre.Legyen terved arra, mi lesz, ha szakít a nővel,és veled marad.

De arra is, ha végleg elköltözik....

Tudom ez nem vigasztal,de nézzél szét hasonló fórumokon,sok sorstársat találsz.És erőt meríthettk egymásból...

Olvasd el pl. ôt :(

50-es férjem dobott egy 29 éves csajért. Hogy éljem túl?

Mért aggódsz te őérte?

Egyébként nagyon gyakori,hogy az egyik fél ilyen módon lép ki,hogy sokáig játssza,h minden oké,és esélyt sem ad megjavításra,szóval ne érezd azt,hogy ez csak veled történik.

1992-ben ismertem meg a férjemet. Ő talán az első perctől kezdve szerelmes volt belém, de 4 évig csak barátok voltunk.. sőt ő volt a legjobb fiúbarátom. Aztán lassan bennem is megváltoztak a dolgok, beleszerettem, és 1997-ben összeházasodtunk, egy évvel később született egy kislányunk is. Akkoriban elég aktív hit-életet folytattunk, gyülekezetbe jártunk, az Istennel való kapcsolat meghatározta egész tudatunkat és világképünket. Apránként azonban egyre távolabb kerültünk Istentől és az egyháztól. A férjem mindig a tenyerén hordott, leste a gondolataimat, tele volt a szeme, az érintése, a mosolya, az ölelése szeretettel/szerelemmel. Egy nagy házban együtt élünk a szüleimmel és a tesóm kis családjával. Együtt, de mégis külön, mindenkinek van egy kis lakrésze, nem szólunk bele egymás életébe, döntéseibe. Senki nem vette észre, hogy a férjemben megváltoztak az érzések, hogy kezdi rosszul érezni magát otthon, hogy nem találja a helyét mellettem. Soha nem mutatta, hogy valami gondja/baja lenne, nyíltan meg pláne nem mondta ki. Mindig kiegyensúlyozott, nyugodt és mosolygós volt. Sose veszekedtünk, nagyon könnyen összecsiszolódtunk, tényleg úgy éreztem, hogy ő a másik felem… aztán október körül megváltoztak a dolgok. Éreztem, hogy fényévekre távolodik tőlem, nem engedett közel magához semmilyen téren, hiába kérdezgettem, hogy mi a baja, mindig az volt a válasz, hogy az új munkahelyét szokja nehezen, és hogy magával vannak dolgai, majd megoldja. Azóta egyfolytában minden reggel hány. Most már tudom, hogy nem csak az epekövektől, hanem az idegtől is. Január elején már nem bírtam tovább ezt a szituációt és rákényszeríttetem arra, hogy színt valljon. Elmondta, hogy kb október óta szerelmes valakibe, el akar válni. Gondolhatjátok, hogy hogyan facsarodott össze a szívem! Azt mondta, hogy már évek óta nem érzi magát otthon mellettem, ami ellen ő próbált küzdeni, de nem sikerült. Voltak jobb időszakai és voltak rosszabbak. Ha hiszitek, ha nem, senki nem vette észre, hogy vívódott volna, mindig úgy csinált, mintha minden szuper lenne. Szerény véleményem szerint a mostani szerelem fényében nagyít fel dolgokat, rossz érzéseket, hogy igazolást találjon saját maga számára, persze ő ezt tagadja. Nem állítom én, hogy nem voltak/lehettek sérelmei, dehogy azok nem voltak helyrehozhatatlanok, az tuti. Arra a kérdésre, hogy miért nem szólt, nem tudott választ adni. Elvett tőlem minden esélyt, hogy megpróbáljam helyrehozni a dolgokat, vagy úgy alakítani őket, hogy neki jó legyen. Sok kapcsolat felbomlását láttam már, de olyat még nem, ahol az egyik fél dönt, és esélyt se ad a másiknak. Miután a bili kiborult még egy hónapig itt élt velünk, mostam rá, főztem neki, beszélgettem vele, próbáltam menteni a menthetetlent, felajánlottam a visszaút lehetőségét, miközben tudtam, hogy mással tervez, mást szeret, másról álmodik. A nőnek is van családja, de a férjem elmondása szerint az már rég tönkrement. Vannak ismerőseim, akik ismerik az érintett hölgyet és a férjét, és nekik úgy tűnik, hogy odaát minden rendben van. Az emberem szerint ez csak a kirakat, a dolgok állását nézve valszeg igaza is van. Aki már átesett egy ilyen megcsalatáson, áruláson az tudja, hogy milyen rossz dolgokat gondol magáról az ember, hogy egy értéktelen selejtnek érzem magam, akit 16 év után csak úgy félre dobtak, és a negatív gondolatokat csak fokozni tudnám, de nem teszem. Azt hiszem, én bátran a tükörbe tudok nézni. Nincs senki, aki ezek után így bánt volna vele, mint én ebben az egy hónapban, aggódok a boldogulásáért a mai napig. Persze szemen is köpném magam, hiszen olyan mintha nem lenne bennem semmi tartás, hogy ilyen dolgokat képes vagyok benyelni és hagytam, hogy kihasználjon ebben az időszakban, mert nem engedhet meg magának egy albérletet… Nem tudom, hogy miért nem megy a nőhöz, lehet hogy még szoktatják az ottani kislányhoz, vagy a férj nem ment még el végleg, vagy fogalmam sincs… De tudjátok az a furcsa, hogy most az lett, amit ő akart, mégsem boldog. Látom a szemén az ürességet, hallom a hangjában a kétségbeesést. Ki is mondja, hogy nem érzi magát biztonságban. A nagy boldogságában teljesen boldogtalan. Egyenlőre nem tudja feldolgozni magában azt, amit elkövetett ellenünk, ostorozza magát azért, mert meghasonlott önmagával, hogy félredobott mindent, amiben valaha hitt, és ami fontos volt neki. Én meg aggódok folyamatosan őérte, nem magamért, nem az én jövőmért, boldogulásomért. Hogy lehet ebből a helyzetből felállni? Aki már túlélt ilyen helyzetet, segítsen a tanácsaival, ha van kedve, akár priviben, akár itt a fórumon.

Köszi, hogy elolvastátok a szösszenetemet! :)