Apa-gyermek kapcsolat! (beszélgetős fórum)

Most lesz 30 eve janusrban, hogy 7 evesen itthagyott engem apu. Nagyon szeretett, a mindene voltam.

Sulyos attetes rakos volt. Akkor kisgyermek voltam, nem tudtam felfogni, mi a halal. Nem konnyeztem, mara pedig elapadtak a konnyeim, csak...

...a torokszorito erzes maradt meg, ha ragondolok.

Az én apukám minden odaadott volna a 3 gyermekéért.

Óvodás koromban az anyukám valami okból nem tudott eljönni anyák napjára készített előadásunkra, de az én apukám ott volt!:)

Mindenhova magával vitt amikor csak tudott, este sétálni ahol nekem sünt fogott!A nagyszülőknél mindig az ölében ültem,a nyakán csüngtem,sehová nem engedtem.Ezen mindig mosolyogtak a nagymamámék ,"csak a boltba megy!" de nekem oda is vele kellett ám mennem.

Bárcsak velem lenne még!19 évesen elveszítettem.

Nagyon hasonló az én életem is! :) Nekem 20 hós kislányom van, de a gondolataim és az gyerekkorom a válást kivéve hasonló.

Engem apám sokszor vert, és lelkileg bántalmazott, elmondott mindenfélének a legapróbb hibák alkalmával is. Már azért is kaptam, ha 4-esnél rosszabb jegyet kaptam (megjegyzem, nem voltam rossz tanuló). Önbizalmamat a sárga földbe döngölte, semmit sem engedett csinálni, mert én ezt nem tudom, úgyis elrontom, stb... s tette mindezt olyan nevelő célzattal, hogy ez nekem jó, így leszek normális felnőtt...

A maga módján biztos szeret, de elég érdekesen fejezi ki a mai napig. Mára már sokat változtam, amint 18 évesen tehettem, az ország másik pontjába jelentkeztem főiskolára, és igyekeztem is itt párt találni és itt letelepedni, szüleimet így havonta látogatjuk. Persze mióta önálló életem, és családom lett és látja, hogy az ő tervei ellenére más utakat választva is rendes életem van (sőt boldog vagyok), már megbékélt kissé, de a felfogása a dolgokról gyökeresen ellentétes az enyémmel, ez nem is változik soha.

Ami érdekes: unokáját imádja, látszólag nagy szeretettel is fogadja, de tényleg csodásan működik a gyerekek "vevőkéje", kislányom már baba korában is sírt, mikor apám kezébe adták, és most is kell vagy egy óra, mire feloldódik a közelében (anyut és más családtagokat 5 perc után megpuszilja). :)

Úgy gondolom, nekem is sikerült jó férjet és apát találnom, a férjem és kislányom kapcsolata szuper jó, imádják egymást, remélem, ez így is marad :)

Na akkor elmesélem nekem mi ugrik be.

Nekem soha nem volt felhőtlen a kapcsolatom az apámmal. Azt mondhatom, hogy nem szerettem. Legalábbis amióta az eszemet tudom. Lehet, hogy 2-3 évesen még szerettem, de abból az időből még nincsenek emlékeim.

A lényeg, hogy én még 16 évesen sem értettem, hogy lehet az, hogy vannak gyerekek, akik szeretik, sőt mi több boldog kapcsolatot ápolnak az apjukkal. Áradoznak róluk, mint valami félistenről. Én azt gondoltam, hogy mindenki utálja az apját és, hogy egy apa a szükszéges rossz abban, hogy valaki a világra születhessen.

Aztán a szüleim 17 éves koromban elváltak. Én voltam a világ legboldogabb tinédzsere. Ezt a körülöttem lévők nem igazán értették. Én meg azokat nem értettem és néztem rájuk, mint az ufokra, akik azért zokoktak heteken át, mert a szülei el fognak válni.

Az apámmal ezek után javult a kapcsolat és ahogy idősödtem és megértettem, érzelmileg átéltem egy apa szerepét a gyerek életében, már én is akartam egy apát. Persze ott az apám, akit ma már rendszeresen hívok telefonon, hogy mi újság, stb. De nem Ő miatta, hanem az érzés miatt. Valahogy úgy tudnám leírni, mint amikor valaki szerelmes a szerelembe. :) Szeretem az érzést, hogy nekem is van apám. De nem az apámat szeretem.

Ez az apa-gyerek kapcsolat megértése, azt hiszem akkor teljesedett ki, amikor 2 éve megszületett a fiam.

Azt hiszem tudatosan választottam olyan párt, aki egy kicsit sem hasonlít az apámra. Kívül-belül teljesen más.

Egyet biztosan tudok: ha egyszer csak kiderülne, hogy nem vallunk egyforma nézeteket a férjemmel, a gyereknevelésről és ezt nem is tudjuk megoldani, akkor én a gyerekemért simán elhagynám Őt. Pedig szeretem a férjem, de megtenném. Anyukám 17 évig tűrte, hogy máshogy legyenek a dolgok, mint ahogy Ő gondolta. Én ezt biztos nem csinálnám.

Szerencsére kiegyensúlyozott, normális felnőtt lett belőlem és van egy gyönyörű, boldog és kiegyensúlyozott 2 éves fiam.

Azon még a mai napig is elgondolkozom néha, hogyan lett belőlem normális felnőtt? :))

Nekem erről az ugrik be, ami velem törpént.

Válás után nem a megszokott módon édesanyámhoz, hanem apukámhoz ítélt a bíróság (7éves voltam), és így felnőtt fejjel azt mondom, hogy KÖSZÖNÖM! Sokkal jobban jártam apácskával :o)

Ebből írok szakdogát és nehezen indul be az ihlet. Nyugi nem Schmitt Pálkodok :D csak pár jó gondolat/kérdés kéne, hogy beindítsa az agyam :D Kit mi foglalkoztat ebben a témában, miről olvasnátok szívesen ezzel kapcsolatban ?

:) Hülyeség is jöhet most :D