Kidobálom az embereket az életemből (beszélgetős fórum)

Megértelek, és jól tetted!

Hasonlóan szoktam érezni, és sajnos tapasztalni is.

Sok negatív és sunnyogó ember vesz/vett körül, valamiért mindig bevonzottam az ilyneeket.

Az elején miden szép és jó, csillivilli, aztán amikor jön a felismerés, azzal együtt a jó nagy lelki pofon, és utána mindig megszakítok minden kapcsolatot egy ilyen emberrel.

Nincs szükségem a sok hamis mosolyra...

A legtöbb exemről már azt sem tudom hogy él vagy hal...és nem is érdekelnek, szó szerint egyik napról a másikra képes vagyok kiszeretni valakiből,persze ha az a valaki méltatlanul sunnyogva átvert, megaláz stb....ilyenkor utána még telószámot is szoktam cserélni.

Nem véletlenül alig vannak igaz barátaim...sőt! alig...:(

Szerintem a lehető legjobb döntéseket hoztad!

Lépj túl rajta, nem érdemel többet egyik sem!

Jól csinálod, ne változtass ezen.

És nem veled van a gond, a világ tele van hazug, semmit érő, embernek látszó lényekkel; szóra se méltasd őket.

Apukád özvegye viszont alulmúl mindent, hihetetlen

Tavasz007 egyetértek a gondolataiddal, miszerint a világ abból áll, hogy ha nem tetszik vagy elromlott, dobjuk ki, lesz másik és ez olyan szörnyű! Egész egyszerűen nem tudom ezt elfogadni. Igazából az emberek nem szeretnek adni, küzdeni másért, a saját javáért, a saját hosszútávú jövőjéért. Az őszinteség már nem dívik, egyre inkább az jellemző, hogy "amiről a másik nem tud, az nincs is" és így happy minden. De nem. Egy olyan embernek, aki egyszerű dolgokra vágyik, arra, hogy megbízhasson a másikban (barátban vagy társban), ha olyan helyzet alakul ki, számíthasson a nehéz pillanatokban a párjára. És ilyenkor ugrik a majom a vízbe, és kiderül, hogy lufiról volt eddig szó, vagy valóban értékes társra leltünk a másik személyében. Annyira vágyom az utóbbi felismerésére!

De feltehetjük a kérdést, hogy mit adok bele én a dolgokba? A régi negatív tapasztalatok, előítéletek, környezeti hatások és munkahelyi/egyetemi stresszes helyzetek mind-mind befolyásolják a mindenki által hőn áhított boldogságot és annak útját. Vannak dolgok, amik statikusak az életben, és azokkal nem tudunk mit kezdeni. Csak annyit tehetünk, hogy ne álljunk a saját boldogságunk elé, különben egész életünkben azon fogunk rágódni és hatással lesz minden más területére az életünknek.

Újabb kérdés: akkor hogyan csináljuk jól a dolgokat?

Türelem és kompromisszumkészség mindenképp az alapfelszereltsége egy kiegyensúlyozott és elégedett életnek. Ekkor már csak a határokat kell tudni felismerni, hogy mi fér bele még egy kapcsolatba és mi nem. Sokaknak elég sokminden. Attól még én maradhatok önmagam, kissé naív, mégis határozott, néha hisztis, de akit szeretek, azt nagyon. Kérdés: kinek mennyit ér az igazi szeretet/szerelem?

Annyira de annyira hasonló cipőbe járok! És az érzések, amik Benned vannak, mind jellemzőek rám is. És én is képes vagyok sokat őrlődni a dolgok után, és rágódni azon, hogy most tényleg én vagyok a túl szigorú az emberekkel, vagy bennem van a hiba? Ezen -főleg mostanában újra- mindig agyalok, és közben azt látom, hogy mások "könnyebben" oldják meg a dolgokat, vagy csak "könnyebb" esetekbe botlanak, mint én.

De az, amit írtál, hogy kizárod az életedből azokat az embereket, akikben csalódtál, ez annyira jellemző rám! Habár a legutóbbi esetben nagy volt az érzelem részemről, és a szívem nehezen engedi el Őt, de amikor átgondolom a dolgokat, a racionális énem ordibál, hogy hagyjam. Ezzel a kettősségel - ha nálad is jellemző-, hogy küzdesz meg? Illetve mire érdemes hallgatni, a szívre vagy az észre? Nem tudom mi lenne a jó hosszú távon, és csak azt veszem észre, hogy 22 évesen 3 emberrel állok csak szóba, mert mindenki másban csalódtam és akkor már nem vagyok kíváncsi rájuk.

Én is kiejtem már évek óta az olyan emberkéket, akikhez úgy érzem, nincs közöm. Ez lehet régvolt kolleganő is, de akár rokon is. Pl. ez van anyám testvérével is. Végiggondoltam, soha nem tett értem semmi pluszt, sőt volt, hogy betartott nekem. Soha nem hívott magához, ha telefonon hívom, csak ironizál és cseszeget. Őt négy éve leépítettem, és azóta sokkal jobban vagyok.

Szerintem van az úgy, hogy keresztezi egymást az utunk valakivel, lehet is belőle pár évig tartó jó kapcsolat, de aztán már nem tud fejlődni a dolog. Nem kell erőltetni.

en is hajlams vagyok erre, a hosszu tavu kapcsolatok meg a rovidebbbol nonek ki.

21. szazad a kapcsolatokban is az eldobhatosag-ot jelenti, azt latom, hogy nem sokat kuzdenek az emberek a kapcsolataikert, hanem hoppa, ejtik, azt kesz!! Es egyre tobb a lelkileg beteg ember...

lehet, h van kapcsolat?

Eddig is ezt csináltad ám,csak most tűnt fel .:))

Mindig is jönnek mennek az emberek az életünkbe,ez így természetes,és ha úgy érezzük ,akkor mennünk kell,vagy nekik kell tovább állniuk.

Az élet olyan, mint amikor egy nagy halászhálót húznál magad után. Egyre több kô van benne, egyre nehezebb, már alig vonszolod magad a súlytól...

És bizony, útközben eg-egy követ ki kell dobni!

Ezt így kell tenni, különben belerokkansz!

Az pedig jogszerû, hogy a nagypapa után te örököltél, mint vérszerinti egyenesági leszármazott.... Legyen szép napod!

Jól tetted.

Én már régen "reptetek".

Szerintem is jogos mindhárom eset. Vannak helyzetek, amikor nem lehet kompromisszumot kötni, magyarázatot keresni, hanem azt kell mondani, vége.

Nekem egyébként nagyon sokat segít egy őszinte barátnőm. Ha a véleményét kérem, mindig azt mondja, amit gondol, akkor is, ha tudja, hogy nem fog jólesni. Volt, amikor igazat adott nekem, de olyan is, hogy azt válaszolta egy morgolódásomra: 'most haragszol rá, de azért gondolj bele, milyen rendes volt ekkor, meg milyen sokat segített akkor'..

Lehet, hogy nem helyes is így - ki tudja - de én is pont így csinálom ahogy te. Pontosabban nem tudom másképp csinálni.

Én most éppen így voltam egy 12 éves "barátsággal"!Nagyon fáj, de nem tudtam mit tenni.

Szóval lényeg a lényeg jó csinálod, és mindig tudjál a tükörbe nézni ez a fontos.

(Bár mivel nem vagyunk egyformák, biztos lesz aki másként vélekedik majd.)