Miért áll harcban az ész és a szív? (beszélgetős fórum)
Miért racionalizál az egyik és érez a másik? Talán ezért...
ezt sokan szeretnék tudni...szerintem
Egy magabiztos nő, aki kellően alázatos mindig tetszik a férfiaknak. Neeeem??? ;)))
Igen, és azt hiszem tényleg az az első, hogy magamnak bizonyítsak. Aztán majd belátja, hogy ez neki is és a családnak is javára válik.
Nem akarok okosnak látszani, de hasonló volt a felállás nálunk is. Én is meg akartam neki felelni, egyenrangú szerettem volna lenni vele, de akárhogy vártam nem éreztem. Aztán fordítottam a kockán, magamtól kezdtem várni ugyanezt. Én legyek elégedett magammal!! Miután kezdtem ezzel a dologgal előbbre haladni ő is büszke lett rám. Remélem érted mit akarok ezzel mondani.
A nőnek kell okosabbnak lenni.
A férjednek az a kényszerképzete, hogy neki kell titeket eltartania és ez egy stresszt okoz neki, amit - mert férfi - nem vall be nektek, de menekül előle. Ez csak elmélet, de azért meglehet. Ne azért menj iskolába, hogy te fejlődj, hanem azért, hogy őt segíthesd abban, hogy könnyebben eltartson titeket és még élvezhesse is az életet a családjával. Nem mindegy hogy hogyan fogalmazod meg a lényeget.
A leírásod alapján úgy tűnik.
Tudod hat éve vagyunk együtt, és az első hónap után úgy hozta a sors, hogy összeköltöztünk. Egy munkahelyen dolgoztunk, szóval állandóan együtt voltunk. Három éve elszakadtunk egymástól, ő dolgozott, én itthon.. Nem volt annyi közös témánk, ő folytatta a szokásos ritmust, én egyedül maradtam. Viszont valami nem változott, hogy ő az első az életemben, a legfontosabb a fiammal együtt!
Szóbakerült külföldi munkalehetőség is nála, meg sem fordult a fejemben, hogy nélkülünk menjen ki. Én egyetemre szeretnék járni, de ő nem igazán támogat, inkább a nehézségekre figyelmeztet!! Mikor megtudta, hogy felvettek, látnod kellett volna az arcát.. Megdöbbent, és elgondokodott.. Még csak nem is gratulált.. Pedig ahogy írtad is, szükségem van rá, arra is, hogy büszke legyen rám, neki is szeretnék bizonyítani, de lehet, hogy ezt ő rivalizálásnak éli meg?!
Tudod, mikor a barátja szólt neki, a féjrem rögtön lefoglalta a helyeket.. Én nem a barátja vagyok, hanem a felesége... Szerinte akkor melyik a fontosabb?? A másik, hogy két éve vannak gondok igazán velem, jól esett volna, ha veszi a lapot..
Ezt ne tőle várd, hanem tőled, tőle csak azt várd, hogy támogasson a jó döntés végrehajtásában. Ne legyél nagyon erőszakos, de legyél magabiztos. És soha ne hagyd ki az életedből, érezze, hogy szereted és szükséged van rá.
Az a legrosszabb, hogy tudom ezt én is... És mégis bizonytalan vagyok a döntésem helyességében. Persze, szeretnék én is mégegy gyereket, de ha igazán őszinte vagyok magamhoz, nagyon szeretnék tanulni, hogy valahol ha más nem is, de én büszke lehessek magamra, hogy képes voltam rá! De olyan jó lenne, ha azt érezhetném a férjem részéről, mint itt a fórumon.. Szeretem őt, és nagyon rossz érzés, hogy nem látja, hogy mi lenne most nekem a jobb.
Látom, hogy próbálkozól, de mindig rá hagyod a döntést, ne tedd, hozz te is döntéseket és ezeket szépen mond is el neki. Vedd meg a mozijegyeket és hívd el randira a férjedet. A férfiak nem mondják, de nekik is hiányzik a kihívás, az izgalom a kapcsolatból.
A mai világban amúgy is úgy gondolom én is, hogy nem lehet egy fizetésre alapozni. Mondjuk nem csak a fizetés miatt szeretnék tanulni, hanem azért is, hogy olyan munkám legyen, ami felelősségteljesebb.. Ahol végre megmutathatom, hogy nem vagyok hülye, én is vagyok valaki.. Nem "csak" anya. És szeretném, hogy a fiam is lássa, hogy az a jó, ha tanlul az ember, és nem azt, hogy anyám is itthon dekkol, és depressziós...:S
Így megfulladsz, ha nem változtatsz :(
Örülök neki, hogy Ti így meg tudtátok oldani!:)
Jó lenne, ha nálunk is ez lenne! Három hónapja, mikor elvetéltem, zokogva mondtam neki, hogy el akarok menni innen, közel a családomhoz, mert belebetegszem a magányba... Persze rögtön rávágta, hogy rendben, találunk megoldást. Eltelt pár nap, az én lelkem is megnyugodott kissé, így már jött az ultimátum részéről: ha találsz ott munkát, mehetünk...
Szórakozni a hat év alatt egyszer voltunk. Én mindig szerettem szórakozni járni, férjem nem az a kimozdulós típus (informatikus..). Nem szeretek moziba járni, ő igen.. Volt két film, amit említettem neki, hogy megnézném vele, csakhogy elmenjünk valahova, nem mentünk, de felajánlotta, hogy letölti nekem.. A barátjával viszont kétszer is volt moziban....
Szép és jó, hogy ő szeretné eltartani a családot, de se a te igényeidet nem szabad figyelmen kívül hagyni, se a saját érzelmeivel nem lenne szabad a férjednek elfogultnak lenni.
Egy idegroncs anya, feleség nem jó társaság és alapkő a családban, és ésszel könnyen fel lehet fogni, hogy miért az egész család érdeke, hogy két piacképes kereső legyen.
A mi megbeszéléseink is hasonlóan zajlódtak(sőt néha amikor visszakérdeztem, nem is tudta miről beszélek), már ott tartottam, hogy feladom az egészet és ezt el is mondtam neki, és akkor elkezdett meghallgatni. Most már ott tartunk, hogy ő is elmondja, hogyha bántja valami és kéri, hogy oldjuk meg. Kb két év kellett hozzá, én is elmentem tanfolyamra, és nem volt kérdéses, hogy ő vigyáz a gyerekeinkre, de elmentünk kettesben is (társastáncra), amit viszont ő kért, akkor pedig inkább fizettünk egy dadát.(A táncban ugyanaz volt a problémánk, mint az életben, segített megismerni a saját hibáinkat is)
Nagyjából két éve távolodtunk el amúgy egymástól, mióta megvan a fiúnk. Én azt hittem, hogy igazán gyermekünk fog minket még inkább összekötni, de inkább az lett belőle, hogy férjem úgy gondolja, neki kell eltartani a családot, és annak örülne, ha én itthon lennék. Biztosan sokan cserélnének velem, de nekem ennél több kellene.. Többnyire elnyomom a saját vágyaimat, hiszen szükségük van rám, de most kezdem azt belátni, hogy ebbe belebetegszem. Nem bánom, hogy léptem az iskola felé, és annak pedig nagyon örülök, hogy itt fórumozunk, mert erőt meríthetek belőletek!!!
Hosszú távon ezt a kommunikációs szakadékot meg kell oldani, de az szerintem egy másik történet, és nem szabad, hogy most a döntésben befolyásoljon.
Igen, ez lenne a legjobb dolog, és ha tudnád mennyire vágyom rá, hogy megértsen, átgondolja az én "terveimet"!! Rengetegszer kezdeményezek beszélgetést, ami sajnos monológban végződik, hogy érezze, nem akarok nélküle dönteni, de ő ebben nem tud partner lenni.. Nem érti, hogy miért nem érem be azzal, hogy itthon vagyok tök egyedül a fiammal.. Hát azért, mert ez egy átmeneti állapot!! Utána mi lesz velem??
Igen, valószínűleg az a jobb választás, főleg,hogy keveset találkozunk és ők imádják a fiamat. :)
Én ezt azért nem tartom jó tanácsnak, mert a férje és a férje családja hátrafelé húzza, az egyéni lehetőségeitől elesne. Ha az egyik fél magában nem egész, akkor a kapcsolat sem lehet teljes.
Ez valóban így lehet, mert folyton úgy érzem, hogy amit "kitalálok" az oltári nagy hülyeség a környezetemben élők szemében. Azaz anyósomék és a férjem szemében. Így pedig hogy bízzak magamban?? Családom van és mégis egyedülállónak érzem magam, ha döntéshelyzet elé kerülök.. Olyankor pedig magamat szorítom háttérbe, és úgy döntök, hogy a fiam és a férjem mellett maradjak, ne akarjak "nagyot lépni".
De ha a család többi része besegít, a férjednek nem is kell pihenőnap. Vagy?
Ha ők szívesen elvállalják a felügyeletet, akkor véletlenül se hagyd, hogy a másik ág megint lehúzzon!
Én azt tanácsolom, hogy először a férjeddel rendezd el a dolgokat, legyél fifikás és találd meg az utat hozzá, mert az eddigi elmondásodból én arra következtetek, hogy nincs köztetek egyetértés. Mindkettő lehetséges, még egyszerre is, ha összefogtok és támogatjátok egymást a céljaitok elérésében. Lehet, hogy most egy kicsit a férjedre összpontosíts leginkább, és a kapcsolatotok megszilárdítására, aztán jöhet iskola, kis tesó.
Ennek a tükrében szerintem egyenesen hiba lenne most még egy bébit bevállalni. Talán ahogy most már egyre "használhatóbb" a gyerek, tud majd a férjed mit kezdeni vele, jobban egymásra találnak. Addig szerintem üres szavak csak, hogy még egyet szeretne.
Mikor a családomat említem, akkor sajnos nem a szüleimre gondolok (alkoholista mindkettő), hanem a nővéremre, nagynénémékre, unokatesóimra, nagyszüleimre gondolok. Ők viszont már az elején felajánlották, hogy arra a havi két napra menjek hozzájuk a fiammal, főleg, hogy csak az egyik munkanap. Viszont férjem húzta a szemöldökét, hogy mit fog ehhez szólni a főnöke... Tudod mit szólt hozzá amúgy?? Persze, semmi gond, majd pihenőnapot írunk, így a szabid is megmarad, ha nem azt akarod elhasználni... Most akkor ki támogatja a tanulásomat??
Ez úgy hangzik, mintha leblokkolna a környezeted. Megvolt Benned a jó szándék, de nem hittél eléggé magadban és ez befolyásolhatóvá tett.
Én is azt javaslom, hogy ezt a lehetőséget ne szalaszd el, mert a sors újabb és újabb lehetőségeket állít elénk jót és rosszat is. Kérdés az, hogy élünk e vele.
Ne engedd, hogy mások negatívsága elbizonytalanítson. Ők ilyenek, Te pedig más ember vagy. Attól még lehet szeretni, tisztelni egymást.
Őszintén szólva, nem igazán tud mit kezdeni a fiúnkkal, és 10 percig sem tud csak rá figyelni.. Általában rábambul a tv-re és a gyerek ott játszik körülötte, sokszor azt sem hallja meg, amikor inni kér tőle...:S Valahogy úgy érzem, ezért sem szeretné, hogy én iskolába menjek, na meg volt egy beszólása is: Magasabb beosztásod lesz, mint nekem?? :S
Halkan megjegyzem, ez egy két éves felsőoktatási képzés, nem jár még diplomával sem, viszont jól el lehet vele helyezkedni.
Ez így nagyon rosszul hangzik, de ne rágódj rajta!
Gyerek felügyeletben ki tud segíteni, ha tanulni fogsz? A szüleid idejébe, energiájába belefér?
További ajánlott fórumok: