Gondolat az őszről... (fórumjáték)

Domb tövében az idő szalad,

ott,hol a földes kis út halad,

port hátára veszi az őszi szél,

gombolja kabátját a csavargó tél,

befed hegyet,erdőt,s házat,

mire te is számolsz hármat.

Kukorica sárgul,

dió földre pottyan,

mind a kettő jelzi,

itt van az Ősz, itt van.

.

Tüskés ruhájából

bújik a gesztenye,

sok-sok gyermeknek

finom kis csemege.

.

Ide-oda gurul

az apró mogyoró,

nehéz feltörni,

de enni jó, enni jó!

.

Mézédes a szőlő,

vidáman mosolyog,

zamatos mustjából

kortyolj egy jó nagyot!

.

Tüskés rózsaágon,

csipkebogyó virít,

őszi szél borzolja

a fák tarka levelit.

.

/ M.J.Kata /

Őszi szél,kísérj el utamon,

őszi szél,feledni akarom...Malek Miklós

Petőfi: SZEPTEMBER VÉGÉN

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Kár,kár,kár,

Elszökött a nyár,

Hideg őszi verőfényben

Száll az ökörnyál.

Sarkady Sándor

Őszi éjjel

izzik a galagonya,

izzik a galagonya ruhája.

Szél szalad ide-oda

reszket a galagonya

magában.....Weöres Sándor/Őszi éjjel

Osvát Erzsébet: Jött őszanyó hideg téllel

Jött őszanyó

hideg széllel,

aranysárga

vízfestékkel,

sárgák lettek

a levelek,

fújtak, fújtak

őszi szelek.

Fújtak, fújtak

őszi szelek,

lehullottak

a levelek.

Ott vannak

a fák alatt.

Látod a sok

aranyat?

Nagy László: Dióverés

Elsuhogott az a füttyös

sárgarigó délre.

Sárgul az árva diófa

zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a

színarany rigó-szárnyak,

elszállnak ők is a szélben

puszta határnak.

Áll a diófa, és érett

kincsei válnak tőle:

szellő ha bántja az ágat,

buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés

támad, ha jön az ember,

s bottal az ágak bogára

boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba

kopog a dió-zápor,

burkos dióra a gyermek

kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom

zaját a jó örömnek,

darálók forognak, diós

mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban

meg kell maradnunk jónak

s tisztának is, hogy örüljünk

csörgő diónak.

Majd csorgó hó levén ring a

picike dió-csónak,

s lomb zöldül újra a füttyös

sárgarigónak.

Nádor Tamás : Szeptember

Aranylabda szisszen:

leereszt a nap,

hegy mögé szuszogja

a hulló nyarat.

Kiürült a pálya,

nincs nézősereg:

szélbe szállingóztak

a falevelek.

Csak a sárga gyep van,

rajta tűz nyoma,

nyár üszkét szaglássza

egy ázott kutya.

Őszanyó

Kontyos kendős őszanyó

Söpröget a kertben,

Vörös arany falevél

Ripeg-ropog zörren,

Reggel-este ruhát mos,

Csupa gőz az erdő,

Mosókonyha a világ,

A völgy mosóteknő.

Tarbay Ede

Szeptember

Aranylabda szisszen:

leereszt a nap,

hegy mögé szuszogja

a hulló nyarat.

Kiürült a pálya,

nincs nézősereg:

szélbe szállingóztak

a falevelek.

Csak a sárga gyep van,

rajta tűz nyoma,

nyár üszkét szaglássza

egy ázott kutya.

: Szüret

Megüli a por a fákat,

kondor hajat, szempillákat,

megüli a pocsolyákat,

leveleket, levélszárat.

Piszkos az ég, piszokszürke:

lomha ezüstpók bemássza.

Roggyan ló és ember lába.

Hálót dob a nap fejünkre.

Vénasszonyok, vénemberek

szőlőtőkéket tojóznak,

bütykösen fogják a földet

a venyigék. Meglapulnak.

Így készül az ihaj-csuhaj!

Még kihúzzák eddig-addig.

Pókhálós és poros a haj,

fakó őszből tarba hajlik.

: Jön az ősz

Jön már az ismerős,

széllábú, deres ősz.

Sepreget, kotorász,

meg-meg-áll, lombot ráz.

Lombot ráz,

diót ver,

krumplit ás, szüretel.

Sóhajtoz nagyokat,

s harapja, kurtítja,

a hosszú napokat.

Szunnyadó mező

Szélirányba bólogat

A kukoricaszár,

Esőverte dűlőúton

Már senki se jár.

Ördögcérna bokorban

Fácántyúk lapul,

Messze nyúló barázdából

Iramlik a nyúl.

Hétmérföldes léptekkel

Közeleg a tél,

Égbe nyúló villanydróton

Muzsikál a szél.

Levél az erdőből

Az erdőből egy levelet

hozott a posta reggel,

egy száraz tölgyfalevelet,

néhány sor zöld szöveggel.

Az állt rajta, hogy eljött az ősz,

a nyáridőnek vége,

most már a néma télre vár

az erdő és vidéke.

A mackó barlangjába bújt,

elköltöztek a fecskék,

a tisztásoknak zöld füvét

lerágták mind a kecskék,

nem hegedül a zenekar;

nagy most a tücskök gondja,

és újdivatú kalapot

nem visel már a gomba.

Szétosztotta a körtefa

a fanyar vackort régen,

nincsen levél a bokrokon,

és pitypang sincs a réten.

Minden lakó elrejtezett,

Üres az erdő, árva.

S a szélső fán egy tábla lóg:

"Téli szünet van, zárva."

Sarkady Sándor:Kár,kár

Kár,kár,kár,

Elszökött a nyár,

Hideg őszi verőfényben

Száll az ökörnyál...

Párizsban járt az Ősz

Párizsba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az úton

Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé

S Párizsból az Ősz kacagva szaladt.

Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán

Nyögő lombok alatt.

Őszi képek

Gyöngül a nap sírnak a felhők

Hajlik a fű a szélben

kopaszodnak a fák

sötét címerrel gyászol a kukorica

Kifakultak az utolsó rózsák

csak a kikerics bujdosik még a réten

Érett almák pirosa lopózik

a hidegebb szürkék és barnák közé

pompás szőlők gesztenyék mosolyognak a dombhátakon

Keréknyomok vágódnak a sárba

prüszkölnek a lovak cuppog a csizma

Kutyák vinnyognak töppedt viskók előtt

Fekete varjak záporoznak a mezőkre

és rekedten panaszosan rikácsolnak

A bokrok fák térdig gázolnak

a nyirkos avarban

Nászra készülő szarvasok bőgnek

baglyok sikoltanak a csöndbe

Kihalt az erdő

Éjszakánként furcsa fények imbolyognak a lápon

s nehéz ködöktől fuldoklik a berek

A tél gúnyosan les már a távoli hegyek mögül

Óhajtás ősszel

Egy kis melegség kéne még

a gyorsan tűnő nyári fényből,

a lelkem borzadva fél a közelgő

tél zord hidegétől.

Egy kis gyöngédség kéne még,

felvidító, igazi jóság,

hiszen élni kell akkor is,

ha nem hajt a vágy, a csók-mohóság.

Egy kis megértés kéne még,

nem zord szavak hideg pengéje,

amik úgy döfnek belém, mint

bárány szívébe a hentes kése.

Egy kis szeretet kéne még,

hisz ez az élet íze, sója:

mi lényünket a végső úton

a nagy bukásoktól megóvja.

Kukorica sárgul,

dió földre pottyan,

mind a kettő jelzi,

az ősz újra itt van.

Tüskés ruhájából

vetkőzik a gesztenye,

sok-sok gyermeknek

finom csemegéje.

Ide-oda gurul

az apró mogyoró,

nehéz feltörni,

de enni jó, enni jó.

Tüskés rózsaágon,

csipkebogyó virít,

őszi szél hajlítja

a fák ágait.

A mézédes szőlő,

vidáman mosolyog,

az Ősz egy nagyot

kurjant: újra itt vagyok!

Hűvös őszi eső,

se vége,se hossza,

a fázós bokrokat

mossa,egyre mossa.

Mossa a pázsitot,

az ösvényt,a fákat,

utcákat,tereket

s külön minden házat.

Csüng az eső ezer

vékony cérnaszála,

nincsen az az olló

amelyik elvágja.

Neki-,nekilendül

vadul záporozva-

hűvös őszi eső,

se vége,se hossza.

Majtényi Erik:Hűvös őszi eső

Rozsdafoltos falevelek,

Elsuhant a nyár veletek.

Halványra vált a napsugár,

Útra kélt már pár gólyapár.

Katán kórót görget a szél,

Fuvallata őszről beszél.

A vadludak V-é alakba

Szerveződnek alakzatba.

Esőfelhők gyülekeznek,

Este rendre megerednek.

Reggel meg a sűrű ködben

Vadkan hada csörtet körben.

Egerészölyv a magasból

Pásztázza a csőrbe valót.

A fácánkakas zajt verve

Rebben fentre megijedve.

Őszbe fordult már a határ,

Elfáradt a látóhatár.

Lepihent a kánikula,

Köntöse hót lyukas gúnya.

Óh, te végtelen természet,

Eredeti hű művészet!

Te mindenek teremtője,

Éltetője, s temetője.

Utolsót sóhajt még a nyár, mielőtt átadná magát az ősz arany ölelésének.

Búcsúzóul melenget minket az évszak, hogy rá emlékezve majd a tél szürkeségében se fázzunk.

Megkönnyezik a felhők, mintha nem tudnák, hogy egyszer visszatér.

Utolsó ünnepe lesz a természetnek, tarka, meleg színekbe öltözve, aztán a fagy királynői méltósággal foglalja el méltó helyét.

Mégis szépek a hűs hajnalok, a narancsszín naplementék s ahogy a levelek keringve hullanak alá puha szőnyeget szőve a durva útra. Barátságos szobává zsugorodik a természet hatalmas tere s mintha közelebb kerülnénk egymáshoz.

Mégis, nekem az igaz tavasz novemberrel kezdődött, mert megtaláltam őt, akit egész életemben kerestem.