Nehéz megtalálni az egyensúlyt... (beszélgetős fórum)

Köszi. Azt is szoktam csinálni, mármint, hogy "Élem a világom:)".

Ma egyébként elbeszélgettem vele... el is olvasta a munkamániáról kiírtakat. Remélem elgondolkodik rajtuk.

Tudod, nálam ez nem válóok, kivéve, ha kiszeretek belőle, de remélem még időben észbekap.

Köszi, hogy megosztotottátok velem a tapasztalataitokat és persze a jótanácsokat is.

Attól tartok, hogy az eddigi "hozzáállásoddal" semmit sem érsz el. Minél inkább nyomást gyakorolsz rá és érezteted vele, hogy nem tudod elfogadni a viselkedését, hogy olyan elvárásotok van felé, amit nem teljesít, annál feszültebbé válik és a feszültség elől hová fog menekülni? Ugyanoda, a munkájába...

Én inkább egy kicsit más oldalról közelíteném meg a dolgot. Eddig ugye arról szólt az egész dolog részedről, hogy mekkora szükséged lenne neked és a lányodnak arra, hogy törődjön veletek és időt szánjon rátok.

Ezután én inkább a férfiúi hiúságra próbálnék hatni - a szomszéddal kapcsolatos konfliktusból kiderült, hogy erre valóban érzékeny.

Nevezetesen élném boldogan a világom és igenis mindent direkt megoldanék nélküle - akár szó nélkül, hisz úgysem ér soha rá -, mintha nem is lenne rá szükség. Aztán idővel esetleg nagyon-nagyon finoman éreztetném is vele, hogy talán valóban nincs is szükség rá...

Erre még felkaphatja a fejét egy pasi, hogy ha a fenenagy egzisztenciája ellenére mégis nélkülözhető, akkor valamit mégis kéne tenni.

Ráadásul tegnap össze is zördültünk, mert, csak dióhéjban: a lányunk a nagyszüleinél nyaral, csak hétvégenként látjuk. Én minden nap hívom, nem dicsekvésképpen, de hát ez természetes, hiszen hiányzik. Innen tudom, hogy a férjem már nem hívta egy ideje. Tegnap rá is kérdeztem, hogy nem hiányzik neki a lánya? Erre azt mondja, hogy de igen, de nem hívja, mert úgyis máshova beszél olyankor a gyerek... néztem rá, miközben gyűltek a szememben a könnyek, s mondom ilyenek a gyerekek, nem csak a mi 7 évesünk, a többi is! Kértem, hívja már fel (éppen nyomtatott valamit persze), hiszen a gyereknek ő hiányzik, rá szokott kérdezni, stb. Erre morogva felhívta (már ez is, hogy morogva, csak nyeltem a könnyeimet, hogy mondom nem igaz, hogy unszolni kell rá, hogy felhívja a saját gyermekét!??? - s persze, miközben elkezdtek beszélni a nagynéném, aki tényleg olyan, hogy belekotyog az ember mondandójába, most is ezt csinálta, s mivel erőteljes hangja van, a gyerek tényleg ráfigyelt abban a pillanatban. Férjem meg, na látod, megint nem rám figyel.... de mondom, az előbb már beszéltetek, várd meg türelmesen azt az 1-2 percet(!), s tudsz vele beszélni.

Mire a férjem tök ingerülten, igaz, hogy már egy hete nem beszélt a gyerekkel (régebben nem volt ilyen súlyos a helyzet!), hogy "neki erre nincs ideje" és lerakta.

Hát... bennem abban a pillanatban úgy felment a pumpa, éppen mosogattam, bevágtam az edényt a mosogatóba és miközben rázott a zokogás ráordítottam (pedig mindig higgadtan beszélek, de ezt most már nem bírtam, mert annyira fájt a szívem a gyermekem miatt), hogy: "Hetek óta alig látjuk a lányunk, s te nem tudsz várni 2 percet, hogy beszélj vele?!?! Hogy lehetsz ilyen, ilyen..." - nagyon csúnyát akartam monani, de végül nem mondtam ki, mert tényleg csúnya lett volna. A férjem fejezte be, hogy "mondjad nyugodtan, bunkó, paraszt". Mondtam, nem mondok ilyet a gyermekem apjára és még hozzátettem, hogy "MINEK NEKED MÉG EGY GYEREK, MIKOR EZZEL SE TÖRŐDSZ?!?" - és otthagytam. És elmentem sétálni. Végigjártam a rokonokat a községben, ahol lakunk, látszólag gondtalanul beszélgettem, babáztam, sőt, még egy roma lagzit is megnéztem. Estig nem mentem haza, mert aznap nem akartam már látni a férjemet. S nem is láttam, mert elment dolgozni, éjszakába, reggelbe nyúlóan.

Ma reggel megfőztem, takarítottam, teregettem, mire 9 óra fele hazajött (kb. így szokott, amikor éjszakás), köszöntünk egymásnak és megcsókoltuk egymást, de semmi más - ő mondjuk megint fáradt, nekem meg nem volt mondanivalóm. Ő megfürdött és lefeküdt, én meg elmentem még a mamájához egy kis beszélgetésre. Amikor hazajöttem befejeztem a főzést, persze még mindig alszik, így megint egyedül ebédeltem. Most elmosogatok majd, neki kint hagyom az ételt, s ledőlök picit. Estére hivatalosak vagyunk egy kis összejövetelre. Én biztos, hogy elmegyek.

Nagyon igazad van, pont ezt érzem én is, sajnos.

Még utána is olvastam a neten, nem is tudtam, hogy van már munkamánia.lap.hu is :( Minden, egyszerűen minden ráillik, amit írnak!

Tudod, mit csináltam ma főzés közben? Kinyomtattam cikkeket a témában és "kiplakátoltam" vele a lakást, jobban mondva azokat a helyeket, ahol általában megfordul :) hátha elindít benne valamit..

Most is... ebéd idő van, de nála sosem lehet tudni, hogy mikor ér haza ebédre. Megint a munkája miatt.

Reggelente... hiába csinálok finom reggelit, hogy családi körben reggelizzünk, megissza a kávét, leül a számítógép elé valamit még kinyomtatni és már rohan is el dolgozni. Hiába kértem gyakran négyszemközt, hogy mutasson már jó példát a gyereknek azzal, hogy ő is reggelizik, vagy egyszerűen csak üljön le velünk enni, családi körben... általában nincs rá ideje, ez a válasz.

S ezekbe belegondolva, meg ezeket újra és újra átélni... ha együtt ebédelünk, gyakran ideges leszek tőle, mert úgy eszik, mintha kergetnék! S természetesen sosem várja meg, míg mi is befejezzük, hiszen mindig van valami kinyomtatnivalója, itthoni munkája. Vacsoránál meg sosincs itthon, jó, ha a nagyobb családi ünnepségeken részt tud venni.

Na, kezdem magam felzaklatni, inkább abbahagyom, de most komolyan, MEGÖLHET EGY KAPCSOLATOT A MÁSIK MUNKAMÁNIÁJA????

Igazad van. Szerintem azért lett ilyen, mert otthonról hozta, ezt látta, ebben nőtt ő is fel.

Tulajdonképpen nagyon büszke a munkájára és természetesen szereti is csinálni. Csak mindig elfelejdkezik róla, hogy bizony családja is van...

Tudjátok, eszembe nem jutna megcsalni, nem az a fajta vagyok, de már megfordult a fejemben a válás, bár számomra a munkamánia első körben nem válóok, még második körben sem, sőt harmadikban sem :)

Számomra válóok a lenne, ha megcsalna, mert tudom, hogy abban a pillanatban, amikor megtudnám, rögtön kiszeretnék belőle.

De most szeretem! - és amíg érzem, hogy gondoskodni, szeretni akarom... hogy olyan jó, amikor együtt van a kis családunk kettesben/vagy hármasban, akkor nagyon-nagyon jó! Csak az a baj, hogy ez, az igazi családi idill a legritkább. Pedig most kicsi (7 éves) még a lányunk, s az évek olyan gyorsan eltelnek. Ha szinte mindenből kimarad...

Magamtól is félek. Mi lesz, hagy egyszer mégis megunom a 3. helyet?

Nem vagyok és nem is akarok elégedetlen lenni, de az elégséges anyagi javak nem pótolják a fizikai emlékeket.

Az a mondatod, miszerint: "AZ ANYAGIAK METEREMTÉSÉBEN KIÉLNI MAGUKAT KIFEJEZETTEN NAGY BÜSZKESÉGGEL TÖLTI EL ŐKET" - ez nagyon nagyon igaz az én páromra!!! Ezt tökéletesen eltaláltad, gondolom, mert hasonló cipőben jártál.

A többire viszont - hogy félreértés ne essék - nem válóok ez a problémám - ha megcsalna, azon nyomban! - de ezen - mivel szeretem és tudom, hogy ő is - megpróbálok "vele" élni, vagy ha megint összejön minden, akkor az orra alá dugom, amit írtatok, lányok... Mindenesetre remélem, megtalálom a megoldást, mielőtt még késő lenne számunkra.

Tudom, hogy szereti a lányát, szokott ő is játszani vele, de tény és való, hogy nagyrészt az az igaz, amit leírtam.

Túl sokat kérek, a mai világunkban örüljek, hogy neki is és nekem is van munkánk? De ő a maga ura, mert ő a főnök, tehát valójában úgy oszthatja be az idejét, ahogy szeretné. Nem úgy van, mint mi, a legtöbben, hogy 8-tól-16-ig ott kell lennünk a munkahelyünkön, folyamatosan. Az üres óráiban hazajöhetne, hogy apránként elvégezze az állandóan visszamaradt teendőket, amiket általában csak ő tud elvégezni.

A másik meg, hogy nem csak filmekben... de sokszor egy életveszélyes baleset, vagy akármi kell ahhoz, hogy sok ember tényleg rádöbbenjen, hogy ott volt előtte a boldogság folyamatosan, de nem élt vele!

Kell a pénz, de nem mindenáron.

De, nagyon jól írod. Ugyan nem vagyunk milliomosok, de megvan nekünk is mindenünk, úgy értem van tető fejünk fölött, van mit ennünk, mit felvegyünk, ritkán, de eljutunk kirándulni/szórakozni (bár ez utóbbi általában úgy zajlik mostanában, hogy elkísérem a munkahelyére:) s úgy hallgatom a zenét, a testem beindulna a táncra, de nincs kivel.

Erről jut eszembe, én világ életemben imádtam a discot, a latinos dallamokat. A báli zenéket csak általa ismertem meg, azóta már néhányat el is sajátítottam, úgy értem, tudom annyira táncolni, hogy ne akadjak el a saját lábaimban, de nem az a kedvencem. Viszont, ha úgy alakul, hogy eljutunk úgy szórakozni, hogy éppen nem dolgozik, akkor tuti, hogy báli zenés tánchelyre megyünk! Egyetlenegyszer tudtam rávenni, hogy elmenjünk egy discoba, hát, tény és való, a báli zenékben egy tálentum, a discoban antitálentum... de! Én is megtanultam a kedvéért a báliakat, ő is igyekezhetne egy kis rockyt, twistet és társait megtanulni, mert nekem nagyon hiányoznak ezek a zenék. Valszeg ezért is élvezem annyira a zumba órákat, de ugyanakkor szerintem önzőség, hogy mindig csak oda megyünk, ahol báli zenét játszanak (ez a beszélgetséem még hátravan vele:(

Félreértés ne essék, szeretjük egymást, csak félek tőle, hogy esetleg igen, kiábrándulok belőle.

Tudom, hogy értünk "is" dolgozik, de hát én is dolgozom! - ellátom a háztartást, gondoskodom a gyermekemről.

Ő is... csak éppen nem mi vagyunk neki az elsők. S most ne gyertek azzal, hogy te még szerencsés vagy, merthogy nincs szeretője, mert ez a felállás nem lenne normális. De az sem, hogy ha a lányunk mond neki valamit, s közben 5 percenként csörög a mobilja, nem a lányunkat hallgatja meg, jó esetben csak leinti, de megszakad a szívem, ha rákiabál, hogy hallgasson már el egy percre... (csak azt felejti el, hogy a lányunknak még mindig nem sikerült elmondania, amit akart, mert állandóan csöng a mobilja)... nagyon nagyon félek attól, hogy a lányunk szép lassan nem fog már az apjával kommunikálni, mert érezni fogja ő is, hogy bizony nem ő az első...

Én meg - vendég ide, vendég oda - akkor tudok kiakadni, amikor nem tartja be a rendet a szórakozóhelyen, mert igenis kell legyen egy záróra, különben a kapatos vendégektől reggelig is ott ülhetne! Igen, megcsinálhatná ezt, ha nem lenne családja, szerintem. De így... azt már szinte megszoktam, hogy amikor más szórakozik, ő akkor megy el dolgozni, mert olyan a munkája. Azt is, hogy hétvégenként gyakran van lakodalma, sokszor csak hajnalban jön haza, alszik egy-két órát, majd megint megy dolgozni. Gyakran alig látjuk egymást. Ha előre láttam volna a jövőt, ezek miatt lehet, hogy mást választok annak idején, mert gyakran érzem úgy, hogy társas magányban élem le az életem, s ehhez 35 évesen még fiatalnak érzem magam!

Volt már ilyen. Akkor egy apróbb kerti munkára nem jutott sosem ideje, így megkértem a szomszédot, hogy kicsit segítsen, mert tudtam róla, hogy nagy kertszerető. Igen ám, de amikor a férjem kilépett az ajtón... már az elsötétülő tekintetén láttam, hogy nem veszi jónéven, tök idegesen odarohant hozzánk azzal a szöveggel, hogy "Mondtam, hogy megcsinálom!" (igaz, hogy már két hónapja azt mondta akkor), szinte kikapta a szomszéd kezéből az ásót és nagy dérrel-durral nekilátott annak, amire már olyan régóta kértem!

Úgy érzem, elárulom, hogy most ezeket leírom, de sokszor már annyira nem bírom ezt az itthoni flegmaságát!

Szegény szomszéd is csak segíteni akart (és tudott is), szegény, azt mondja, mikor a férjem nekiugrott az ásónak, hogy "Látom, én már nem kellek ide" - azt sem tudtam, nevessek-e vagy sírjak, mindenesetre szépen megköszöntem neki... de gondolom rossz szájízzel ment haza, igazán sajnálom, hogy rosszul sült el.

Hát a férjem meg... nem rossz ember ő... és bizonygatnom sem kell senkinek, hogy szeretjük egymást... csak ezek olyan dolgok, amikben szörnyen tanácstalan vagyok.

S tényleg nem tudom egyedül felrakni a kosárpalánkot. Azt sem tudom, milyen szög kell hozzá, ráadásul létráról sem érem el. Neki meg nem lenne több, mint egy fél óra, hogy megcsinálja, mire a lányunk hétfőn hazajön a nyaralásból.

Ezt nem értem meg, hogy pl. ma reggel is, amikor felébredt és kijött a nappaliba, mielőtt elment dolgozni (11-re megy általában), ahelyett, hogy leült volna a számítógép elé, fogta volna a fúróját és kivonul megcsinálni...

... én tudom, hogy sok mindent hozunk otthonról, a családból. Ő is úgy nőtt fel, hogy az apja nem törődött vele, hogy legyen egy kis játszótere, de! Ezen lehet változtatni, ha akar, nem? Annyira rossz mindig nézni a lányunk csalódott arcát, vagy hogy mindig szomszédolni akar, mert a szomszédban van hinta, rendes homokozó és csúszda. Más apuka játszóteret épít a gyermekének, az enyém még egy nyamvadt kosárpalánkot sem képes felrakni, na, ilyenkor tudok kiakadni!

Van a lányunknak is homokozója (műanyag kagyló), csak éppen homok nincs benne... a hintája lerohadt, hiába vettem újat, stb. Én leginkább labdázni szoktam vele, vagy elviszem egy játszótérre, de most - visszatérve a problémámra - nem értem ilyenkor a férjemet!

Nálunk én vagyok, aki "munkamániás", azaz nem vagyok az, de az én fizetésem hiánya okozna gondokat, így sokat dolgozok, sokszor munkaidőn túl is, mert ezt várják el a munkáltatók.

Igaz, munka folyamatosan van, de szerintem ilyen alapon sosem mennénk haza, így ha tehetném 1 perccel sem maradnék bent tovább, de sajnos nem tehetem, mert ha megtenném, akkor a munkahelyem egy stresszes nyűg lenne, így csak fáradt vagyok.

Amikor itthon vagyok igyekszek foglalkozni a családommal és persze hétvégén házimunkázok, stb.

Sokszor nekem is fontosabb a munkám, minthogy váltsak 2 szót napközben a családommal, de ez is abból adódik, amit már leírtam.

Lehet a férjed is így van. Hiába szeretne ő többet foglalkozni veletek, ha nem teheti meg. Hidd el sokkal rosszabb lenne, ha kiesne a férjed bevétele és azon aggódnátok mikor kapcsolják ki a villanyt vagy hogy fogjátok télen fizetni a fűtést vagy ne adj isten mit adsz a gyerekednek enni.

Tartok tőle, hogy ezen a dolgon nem tudsz változtatni. Vannak munkamániás emberek, főleg a férfiak között, mivel a férfiaknak amúgy is nehezebb az érzelmi megnyilvánulás, az anyagiak megteremtésében kiélni magukat viszont kifejezetten nagy büszkeséggel tölti el őket. Tehát találhatnak egy olyan függőséget, ami mögé bármikor elbújhatnak és még büszkék is lehetnek rá, hogy ők milyen fontos és eredményes emberek.

Én is ismerem ezt. Ismerem az állandó lemondást és fájdalmat, a vitákat és az értetlenkedést, sőt a szemrehányásokat. Tavasszal szakítottam 3 és fél év után - 2 év együttélés után - egy ilyen férfival, akivel ugyan látszólag együtt voltunk és látszólag működött, de én mégis egyedül voltam a kapcsolatunkban. Ő ugyanis a munkájába szerelmes és szintén vállalkozóként rengeteg időt és energiát fektetett a kapcsolatépítésbe, csak egyetlenegy kapcsolatért nem volt hajlandó tenni: a miénkért. Sokáig nyeltem én is - az egészségem is már kezdett rámenni - de egyszerűen nem bírtam megérteni, hogy mért pont rám nincs soha idő - lehetett volna -, mikor állítólag a közös jövőnkért dolgozik olyan elszántan.

Aztán rájöttem, hogy ez az egész így, ahogy van "kamu". Egyszerűen érzelmileg zárkózott, felelőtlen, gyereklelkű pasi ő, aki a problémák és az érzései elől a munkába menekül, egyszerűen nem akar foglalkozni velük.

Mikor ezt átláttam, azonnal megfogalmazódott bennem, hogy nem ilyen apát szeretnék a leendő gyerekemnek. Akinek rám nincs ideje, majd a gyerekére lesz? Aligha. Ha szüksége lesz rá, ha gondja lesz majd, akkor az apja kettőt lép hátra, aztán elmenekül a munkájába, vagy még messzebb én meg ottmaradok vele egyedül...? Hát, kösz nem.

Azt gondolom, hogy az ilyen munkamániások menekülnek: nem tudnak vagy nem akarnak senkit magukhoz közel engedni a munkán kívül, ez pedig komoly érzelmi problémákat feltételez.

A helyedben nem szülnék ennek a férfinak még egy gyereket. Az a pasi, akinek 3 hét(!) leforgása alatt nem volt 10 perce megtenni valamit a lánya kedvéért, apaként - már bocs - egy nagy nulla, nem funkcionál a családban. Akkor mire föl akar még egy gyereket?

A fizetős valaki is szóba jöhet, ha a kislány nyitott annyira, hogy rajongjon érte abban a fél órában..persze az apukája legyen ott mindenképp.

Lányok, az a baj, hogy ha már évek óta ez megy, és írta is a fórumindító, hogy próbálta megbeszélni, de csak ideig óráig volt változás...akkor ott csak tettek segítenek, a beszéd nem. Tettekkel kell fölnyitni a szemét, ennyi.

A második gyereket pedig ne vállald be, mondd a férjednek, hogy " Egyedülálló anya vagyok melletted, ezért nem szeretnék még egy gyereket magányosan nevelni. Én az ilyesmiről családban gondolkodom!"

De nem látok sok reményt a változásra.:(

Szia! Nagyon sajnálom, hogy így van ez nálatok!

Próbáltad már elmondani ezt így a férjednek? Hogy ha nem változtat, akkor elveszítheti a bizalmatokat, a tiédet is és a kislányáét is? Lehet, hogy átgondolná nem?

Én is valami hasonlóra gondoltam.:)

Csak én még azzal is megtupíroznám, hogy "fizetős" valakit kérnék meg, nem valakit baráti szívességből.

Ez esetben azt sem bánnám, ha jó drágán dolgozna.

Persze ez csak a kosárpalánk problémát oldja meg, a többin nem hiszem, hogy - nekünk - lehet segíteni.

Hát ez a tipikus mókuskerék.

Én javasolnék neked valamit. Próbáld te felfúrni azt a kosárpalánkot, vagy hívj valakit, aki megcsinálja, de lehetőleg olyan időpontra, amikor épp véletlenül otthon van, és látja azt, hogy a lánya mennyire hálás annak a valakinek, aki felfúrja a palánkot. Tudom, kicsinyesnek tűnik, de ahogy írtad is, csak akkor döbben rá, hogy mit veszített, amikor már késő...ahhoz viszont, hogy idejében észbe kapjon nem elég a beszélgetés, és a csendben szomorkodás..tettek kellenek, amik arra hívják fel a figyelmét, hogy valami nem oké.

... szinte minden téren, mert hajlamosak vagyunk túlzásokba esni, s sokan csak akkor döbbennek rá, hogy mit vesztettek, amikor már késő...

Az élet bármely területén érvényes lehet ez a fórumcím, de én most konkrétan a párom munakmániája miatt írtam ki. Tudom, s érzem, hogy szeret minket a lányommal, s mi is őt, de olyan sokszor szorít háttérbe a munka miatt! Jobban mondva a munkája az első, a második...

... sajnálom a kislányom, mert megkérte valamire az apját... újra... de a férjem ma megint azt mondta rá, hogy hát neki arra tuti nem lesz ideje a hétvégén. Ez olyasmi, amit én nem tudok megcsinálni, tipikus férfi munka fel kell fúrni-faragni a garázskapura egy kosárlabda palánkot. Már harmadik hete húzódik és nem ez az első eset, gondolom nem is az utolsó.

Sokat "szoktam" már és nem szöktem, de néha tényleg nagyon elszomorodom, előre látva a lányom csalódottságát. Attól is félek, hogy eljöhet az az idő, amikor már nem fog hitelt adni az apja szavainak!

A másik dolgo, hogy tény, sokat dolgozik a férjem (én is dolgozom!), mint vállalkozó, de amikor családot alapítottunk és mindketten akartuk a gyermekünket, akkor szerintem már nem a munka kell az első helyen álljon. Valahogy több gondoskodást várnék el tőle.

Tudom, hogy fogok ezért kapni hideget-meleget, de kérlek, ha kritizáltok is, építően tegyétek. Ez olyan dolog, ami már régóta bánt - természetesen vele is megbeszéltem már, nem is egyszer - némelykor próbált kicsit változni, de pár nap után visszaétr a régi kerékvágás. Olyan munkája van a vendéglátásban, ami könnyen átmegy az éjszakába, s most nem kell rosszra gondolni, tudom, hogy nem hűtlen, egyszerűen csak nehéz neki nemet mondani egy szórakozóhelyen a vendégnek, hogy záróra, mert azt mondja, hogy akkor már nem jönnének oda. Igen ám, de gyakran nem csak éjszakába nyúlóan, hanem hétvégenként is dolgozik, én pedig nem azért léptem vele házasságra, hogy társas magányban éljek.

S még egy gyermeket szeretne. De kérdem én, minek, ha a 7 éves lányunkra sincs igazán ideje??? Ha gyermekünk kér tőle valamit, s csörög a telefonja, tuti, hogy ez utóbbi mellett dönt... s a telefonja gyakran csörög, mivel üzletember.

Persze, mondhatjátok, hogy ezt tudnod kellett volna, mikor hozzámentél... de nem tudtam, hiszen azóta már sokféleképpen alakult az életünk.

Tudom, hogy szeret és viszontszeretem, mégis... a munkamániája miatt nagyon sokszor érzem magam hátrányban, de főleg a kislányunkat sajnálom.

Van valamelyikőtök hasonló helyzetben?