Örökbefogadás-örökbeadás (beszélgetős fórum)

Igen, az teljesen rendben van, hogy a nevelőszülő megszereti a gyereket.

És abban is igazad van, hogy ő sem varázsló.

De a nagyon szeretni és a jól szeretni között mégis látok különbséget. Ha a gyereket úgy illeszti be a saját családjába, hogy onnantól soha többé nem kerül szóba, miért van ott, mi lesz, miért, akkor az a gyerek nagyon van szeretve, de nem jól - véleményem szerint.

Én megkérdeztem a barátkozás 3. napján, a gyerekeknek el van-e mondva, kik vagyunk mi, fel vannak-e készítve. Azt a választ kaptam, hogy áááá, egy két évesnek ezt úgyse lehet, nem érti még. De amikor este 7-kor egy nyakamban csüngő, boldog gyereket hagyok ott, reggel pedig egy "néni nem" felkiáltással elutasító, zokogó gyerekhez érkezem, mégiscsak feltételeznem kell, hogy történt valami!

Mindettől függetlenül én sem gondolom, hogy alkalmatlan a nevelőanya, talán naivitás, de szerintem semmiféle rossz szándék nem volt benne. Viszont nem kapott megfelelő szakmai hátteret, támogatást, kontrollt, így most ő küzd egy éjszakánként felsíró, kétségbeesetten rácsimpaszkodó kisfiúval, aki két hete még maga volt a kiegyensúlyozottság.

Neked hogy jött le ebből, hogy alkalmatlan a nevelőanya a feladatára?

Az, hogy nincs szabad pszichológus teljesen hihető. Ez van. ... sőt ennél is rosszabb a helyzet időnként.

A kicsi gyerek pedig ösztönösen jelez, ha zavar van... és igen, sajnos okozhatja a leendő új anyuka bizonytalansága, zaklatottsága is.

Én inkább játszótéren, parkban, erdei sétán de mindenképp semleges helyen kezdenék ismerkedni, nem a nevelőszülő családjában.

Köszönöm, hogy együtt gondolkodtok velem sokat segít ez abban hogy rendet tegyek a gondolataimban az érzéseimben!

Először is szeretném leszögezni hogy szerintem felesleges bűnbakot keresni, hisz senkit nem vezérelt rossz szándék a történetben. Ez persze nem azt jelenti, hogy felelőssége sincs senkinek.

A nevelőszülőnél ez volt az első "garnitúra" gyerek, a saját kiskamasz gyerekei mellett egy 7 hónapos, 2 és 3 éves nevelt gyerekek voltak nála. Mi a kétévessel kezdtünk ismerkedni, akiről a legelső alkalommal elmondta, hogy nem lesz könnyű eset, mert anyás. A 3 éveshez kicsit később kezdett járni egy család, azt hiszem, ő tegnap költözött.

Az első alkalommal beigazolódott, amit az öf. tanácsadónk mondott: a kisfiúnk rendkívül barátságos, kedves, aranyos kisfiú, az első 3 percnyi tartózkodás után bevont bennünket a játékaiba, partner volt az általunk kínált játékokban.

Egészen addig nem volt baj, míg tisztábatételre nem került sor. Hogy a bizonytalanságomat, ügyetlenségemet érezte meg, vagy mi történt, nem tudom, mindenesetre jelezte, hogy anyát akarja, nem szereti ezt a helyzetet. Ez egy csütörtöki napon volt, másnap kellett választ adnunk, hogy el szeretnénk-e kezdeni a tényleges ismerkedési folyamatot.

Hétfőn kezdtünk. A nevelőanya nevetve elmesélte, hogy érez valamit a kisfiú, mert egész hétvégén alig tudott tőle lépni, folyton simogatta, bújt hozzá.

Ettől függetlenül barátságosan fogadott bennünket a kicsi, voltak nagyon jó pillanataink, viszont a nevelőanya amint elpárolgott a látótérből, ordított érte, elutasított.

És ez napról napra rosszabb lett. Nem írom le a napi történéseket, hosszú lenne. De valahogy úgy voltunk, hogy amikor nagyon feldobva jöttünk el a kisfiúnktól, mert jól alakultak a dolgok, másnap mindig hidegzuhanyt kaptunk. Volt egy nap, amikor az érkezésünkkor azt láttam a kicsi szemében, hogy úristen, megint lesz valami...

Akkor már az volt a tanácsadónk terve, hogy gerillaakcióba lépünk, mire odaérünk, a kisfiú felöltöztetve kint lesz, betesszük a kocsiba, hogy ideje se legyen anyát keresni, és elmegyünk traktorozni.

85 km-re lakunk tőlük, 10 percnyire voltunk, amikor telefonált a tanácsadónk, hogy a nevelőszülő most hívta, hasmenése van a gyereknek, beteg, ne menjünk. Tudta hogy megyünk, időre. Mégsem nekünk szólt, és nem indulás-táján...

Rögtön felhívtam, megkérdeztem, tudunk-e valamit segíteni, hogy van a gyerek, stb... Bár másnap nálam is jött egy egynapos vírusos hasmenés, mégsem szabadulok azóta az érzéstől, hogy a nevelőanya nem volt őszinte a telefonban.

Másnap a tanácsadónk felhívott, hogy úgy gondolja, le kellene ülnünk: neki, a nevelőszülői tanácsadónak, a nevelőszülőnek és nekünk. Aztán azt is elmondta, úgy gondolja, le kell állítani az ismerkedést, pihentetni kell a kisfiút.

Sok-sok apró nüansz tartozik még a történethez, kezdve a saját gyerekekkel, akik ezt a kis kétévest nagyon szeretik, az apáig, aki egy-egy hónapot nincs itthon, stb...

Azt kérdezitek, akarom-e ezt a kisfiút, s ha igen, harcoljunk érte.

Sokminden kavarog bennem. A meddőség alapból egy kudarcélmény, vagy inkább egy kudarcos életérzés, számomra mindenképpen. Természetesen dolgozom rajta, törekszem az egészséges lelkületű, teljes életre, de ez a történet megint felhozta bennem az alkalmatlanság kétségét, fájdalmát. Pedig a szülőnek magabiztosnak, erősnek kell lennie a gyereke mellett, főleg ha a gyereke eleve egy megbillent lelkiállapottal kerül hozzá.

Azt nem tudom teljes szívvel kijelenteni, hogy letettem erről a kisfiúról. De az eszem azt mondja, most nem csak neki, de nekem is pihenni kell.

És igen, lehet, hogy bedobom a törölközőt, és csakis "nullkilométeres" gyerekben gondolkodom eztán.

Lehet, hogy butaság, amit írok, de ilyenkor nem lehet más megyéből "kölcsönkérni" egy pszichológust? Vagy privát úton megfogadni egyet, aki ért hozzá?

Valahogy úgy érzem, itt a mevelőszülő a hunyó egyébként, és ez nagyon elszomorító :-(

Az biztos, hogy ha a szívetekben megvan a vágy erre a konkrét kisfiúra, akkor ne hagyjátok annyiban! Lehet, hogy "nehéz szülés lesz", de ha úgy érzitek, hogy ő a tiétek, akkor ne engedjétek el....

Szia.Szomorúan olvastam ami történt, és sajnálom.

Szerintem is több ponton hiba, vagy nem is tudom minek nevezzem ezt.Első megdöbbentő: éppen nincs szabad pszichológus????frankó.. milyen már ez.legalább mondta volna hogy amikor lesz, esetleg újra meg lehetne próbálni.vagy vmi.

Azt megkérdezhetem hogy a tegyeszes ügyintézőtök mit mondott erre az egészre? Előfordul?sajnálja...ennyi, és ezek után kiajánlják másnak? Vagy őt már nem.

Értem amit írsz Trapiti, és egyet is értek.

Amikor egy hét után problémás volt a helyzet a tanácsadónk annyit mondott sajnos nem tud pszichológust hozni, nincs szabad.

Egyébként nem mi léptünk vissza.

Én még most is azt mondom, most ebben a pillanatban nyitva állna az ajtó a kissrác előtt.

Szia!

Az általad leírtak miatt szeretnének sokan "nullkilométeres" gyereket. Egy újszülöttel nem kell nagy ismerkedés. A nagyobb gyereket úgy mond el kell csábítani. Bele lehet mindent adni, de ha nincs meg a támogató háttér, akkor nem fog menni. Fontos, hogy vagy a gyerek gyámja (öf tanácsadó), vagy a nevelőszülő álljon az örökbefogadni szándékozó pár mellett. A legjobb, ha mindkettőjükben megvan a segítő szándék, de sajnos ez elég ritka. Széllel szemben nehéz pisilni. Mi sem számítottunk annyi nehézségre, amennyi előjött, de nálunk a gyám és az öf tanácsadó támogatott és teljes mellszélességgel kiállt mellettünk. A barátkozás egy lelki hullámvasút volt. Hol fent, hol lent. Sokszor volt, hogy én is sírtam, hogy ez nem fog menni. Aztán összeszedtük magunkat és újult erővel vágtunk neki a következő napnak. Hibák persze voltak, de végül sikeres lett az örökbefogadásunk :)

Sziasztok! Szeretném megosztani veletek a történetemet.

3 hete madarat tudtunk volna fogni a boldogságtól, amikor jött a TEGYESZ-től a telefon: van egy 2 éves kisfiú. Bementünk, megismertük a kicsi hátterét, megbeszéltük, mikor találkozunk vele először a nevelőszülőknél.

Mit mondjak: egy álom volt a kisfiú! Édes, aranyos, vagány, barátságos, okos... Egy kis bibi volt, nagyon ragaszkodott a nevelőanyához. Aztán kiderült, hogy ez nem is olyan kicsi baj, a kisfiú olyan szorongást, sírógörcsöket produkált "anyáért", hogy az elmondhatatlan. Mielőtt bárki azt mondaná, hiszti, jelzem, nap mint nap gyerekekkel dolgozom, de ilyet még nem láttam. 2 hét után odáig jutottunk, hogy a tanácsadónk azt javasolta, álljunk le a barátkozással, a gyerek érdekében. Egyetértettem vele. Ez tegnap történt.

Remélem, a kisfiú lelki békéje helyre fog kerülni. Hogy mással, más korban máshogy alakul-e majd a barátkozása, csak remélni tudom.

Ahogy azt is, hogy mi túl tudunk lendülni ezen, begyógyul a seb. A tegnapi napot végigbőgtem, teljesen kifeszültem. Jelenleg úgy érzem, én ezt nem tudom, és nem is akarom többet végigcsinálni, inkább sose legyen gyerekem.

Senkit nem akarok elkedvetleníteni, vagy riogatni. De engem speciel senki nem készített fel rá, hogy ilyet hogyan kell megélni.