Főoldal » Fórumok » Egyéb témák » Szép történetek fórum

Szép történetek (fórumjáték)

1 2
2019. jún. 21. 12:51

A kisfiú meg az üres virágcserép

(Koreai népmese)

-


Egyszer régen élt egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán: hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt:

"Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom." Nyomban megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat, és kihírdette:

- Aki ezekbõl a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom!

A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindanyian szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Szon Il is szorgalmasan öntözte a magvakat, de hiába teltek a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak csak nem akartak kicsírázni.

"Milyen különös" - álmélkodott Szon Il, s végül az édesanyjához fordult segítségért.

- Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte.

- Talán másik földbe kellene átültedned õket - tanácsolta anyja.

Szon Il átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlõdésnek. Hamarosan felvirradt a nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek meg az utcára tódult, és szorongatták a szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt elõttük, de bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán.

Az egyik ház elõtt azonban megpillantotta a pityergõ Szon Ilt, aki üres virágcseréppel álldogált az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút:

- Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az üres virágcseréppel? - kérdezte tõle.

Szon Il hüppögve mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlõdésnek.

A király ennek hallatára karjába kapta Szon Ilt, és boldogan kiáltotta:

- Ez az én becsületes kisfiam!

Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és egyikük lármázni kezdett:

- Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcsréppel?

A király ekkor így szólt:

- Minden virágmag, amit a gyermekeknek kiosztottam, fõtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük.

Az emberek erre helyeslõen bólogattak, a gyemekek pedik, akik a pompás virágokat szorongatták, igencsak elszégyelték magukat hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.

55. Kajati
2019. jún. 20. 19:41

Egy végzős egyetemista fiú már hónapok óta kinézett magának egy sportkocsit az egyik autószalonban. Tudta, apjának nem okozna gondot, hogy megvegye neki, ezért volt olyan bátor, és ezt kérte magának ajándékba annak örömére, hogy befejezi az egyetemet.

A fiú véletlenül megtalálta az apja íróasztalán a kocsi megrendelőlapját. Nagyon megörült, hogy meg fogja kapni a kocsit, és izgatottan várta a diplomaosztó napját.

Amikor végre eljött a nagy nap, és megkapta a diplomát, édesapja behívta az irodájába, és ezt mondta:

- Fiam! Büszke vagyok rád, és nagyon szeretlek! Örülök, hogy ilyen jól helyt álltál az egyetemen, és most elkezdheted a nagybetűs életet. Hadd nyújtsam át sok szeretettel ezt az ajándékot - és erre egy szép díszdobozt vett elő.

A fiú izgatottan kezdte el kinyitni a dobozt, és döbbenten látta, hogy egy Biblia volt benne, melybe arannyal bele volt gravírozva a neve. Nagyon mérges lett és ezt üvöltötte:

- Apám! Van egy csomó pénzed és erre csak egy Bibliát vagy képes ajándékba adni !? - végül mérgében elrohant, és otthagyta a Bibliát a kis díszdobozban.

Évekkel később a fiú nagyon sikeres lett az üzleti életben. Volt egy jó állása, csodálatos családja és mindenki egészséges volt. Egyik nap eszébe jutott az édesapja, hogy meg kellene látogatnia, mivel már idős volt. A diplomaosztó napja óta nem látta. Miközben ezen gondolkodott, telefonon hívták és közölték vele a szomorú hírt, hogy az édesapja meghalt. Nagyon megdöbbent!

Amikor elkezdte intézni a temetés körüli teendőket, elment az apja házába, mivel szüksége volt néhány hivatalos papírra. Amint belépett a házba szomorúság és megbánás fogta el. Apja iratai között keresgélve megtalálta azt a Bibliát, amit kapott tőle. Érintetlenül ott volt az asztalán, ahogy azt ő ott hagyta.

Könnyes szemmel nyitotta ki, és az első oldalon a Máté 7:11 szerepelt apja kézírásával: ,,Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?"

És ahogy olvasta ezt az igét, a Biblia hátuljából kicsúszott egy slusszkulcs. Annak a sportkocsinak a kulcsa, amit apjától kért. A bilétáján a szalon neve, ahol átveheti, és egy megjegyzés:"FIZETVE".

Milyen sok alkalommal utasítjuk vissza az élet ajándékait, csak azért, mert nem abban a csomagolásban kapjuk, mint amiben elképzeltük!

54. Kajati
2019. máj. 14. 18:57

A pályaudvaron egy idős bácsi a feleségét várja. Mikor a nénike megérkezik, megölelik egymást. - De jó, hogy végre megjöttél, úgy hiányoztál! - szól a bácsi. - De jó, hogy végre látlak, olyan hosszú volt ez a két nap - válaszol a néni. A közelben álldogáló fiú, aki a barátnőjét várja meghatódik a jelenet láttán és odalép hozzájuk. Ne tessék haragudni, önök mióta házasok? - Éppen 50 éve - hangzik a válasz. - Remélem mi is ilyenek leszünk ötven év múlva a kedvesemmel - mosolyog a fiú.

A bácsi odalép hozzá, megfogja a vállát és azt mondja: - Fiatalember, maga ezt ne remélje.

Maga ezt döntse el.

2019. ápr. 27. 15:01

A kisfiú meg az üres virágcserép

(Koreai népmese)



Egyszer régen élt egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán: hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt:

"Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom." Nyomban megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat, és kihírdette:

- Aki ezekbõl a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom!

A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindanyian szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Szon Il is szorgalmasan öntözte a magvakat, de hiába teltek a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak csak nem akartak kicsírázni.

"Milyen különös" - álmélkodott Szon Il, s végül az édesanyjához fordult segítségért.

- Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte.

- Talán másik földbe kellene átültedned õket - tanácsolta anyja.

Szon Il átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlõdésnek. Hamarosan felvirradt a nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek meg az utcára tódult, és szorongatták a szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt elõttük, de bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán.

Az egyik ház elõtt azonban megpillantotta a pityergõ Szon Ilt, aki üres virágcseréppel álldogált az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút:

- Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az üres virágcseréppel? - kérdezte tõle.

Szon Il hüppögve mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlõdésnek.

A király ennek hallatára karjába kapta Szon Ilt, és boldogan kiáltotta:

- Ez az én becsületes kisfiam!

Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és egyikük lármázni kezdett:

- Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcsréppel?

A király ekkor így szólt:

- Minden virágmag, amit a gyermekeknek kiosztottam, fõtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük.

Az emberek erre helyeslõen bólogattak, a gyemekek pedik, akik a pompás virágokat szorongatták, igencsak elszégyelték magukat hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.

52. Kajati
2019. ápr. 27. 10:50

"Egy legenda szerint az Úr angyala egy gyönyörű napon elindult a mennyből e régi világ irányába. Itt végigment a mezőkön és városokon, és napnyugtakor megigazgatva aranyszárnyának tollait, ezt mondta: „Most már vissza kell térnem a világosság világába, vajon mit vigyek magammal itteni látogatásom emlékéül? Ó, mily gyönyörűek és illatosak a virágok! Leszakítom azokat és csokorba fogom.”


Elhaladva egy falusi otthon mellett, a nyitott ajtón át meglátott egy csecsemőt, aki édesanyja arcára mosolygott, s az angyal így szólt:


„E kisbaba mosolya szebb, mint a kezemben levő rózsák, ezt is magammal viszem.”


Aztán föltekintett a bölcső mellett álló édesanyára, aki szeretetét árasztotta kicsinyére mint kiapadhatatlan forrást, és megcsókolta gyermekét.


„Ó – mondta az angyal –, ennek az édesanyának a szeretete a legértékesebb, amit láttam az egész világon. Ezt is magammal viszem.”


E három kinccsel a kezében visszarepült a gyöngykapuk felé, és mielőtt belépett volna, elhatározta, hogy megvizsgálja emlékeit.


Legnagyobb meglepetésére a virágok már elszáradtak, és nem látszottak szépnek. A kisbaba mosolya is elváltozott, de az édesanyai szeretet megőrizte teljes frissességét, szépségét és illatozását.


Eldobta az elszáradt rózsákat, az elváltozott mosolyt, és a kapukon áthaladva köszöntötték a menny seregei, amelyek összegyülekeztek, hogy megtekintsék, mit vitt magával.


Így szólt: „Ezt az egyetlen kincset találtam a földön, amely megőrizte illatát és szépségét a menny felé vezető úton. Az egész világon a legdrágább kincs az édesanya szeretete.”

51. Kajati
2019. ápr. 13. 13:50

Létezik egy hihetetlenül bölcs afrikai törzsi szokás


Amikor a törzsből valaki rosszat tesz a törzs egy másik tagjával, vagy fájdalmat okoz neki, akkor az illetőt kiállítják a falu közepére, és az egész törzs köré gyűlik.

De ahelyett, hogy valami nyilvános büntetésben részesítenék, két napig folyamatosan sorolják neki mindazokat a jó dolgokat, amiket valaha is tett. Hogy miért?


Mert a törzs hisz abban, hogy minden egyes ember jónak születik, és szeretetre, békére és boldogságra vágyik. Csak néha, a mindezekre való törekvés közben hibákat vétünk.

És mivel a rossz cselekedeteket segélykiáltásként értelmezik, a törzs összegyűlik a társukért, és segítenek neki újra megtalálni önmagát, a jó természetét.

Emlékeztetik őt arra, hogy ki is valójában. És erre

néha mindenkinek szüksége van!

2019. febr. 18. 14:09

A gyógyítás terén is vannak múló divatok,mint ezt az alábbi tréfás összefoglaló is mutatja:


Az orvostudomány rövid története


Kr.e.2000.-Tessék megenni ezt a gyökeret!

Kr.u.1000.-Az a gyökér pogány medicina,tessék helyette elmondani ezt az imát!

1850.-Az az ima egyszerű babona.

Tessék meginni ezt a keveréket!

1940.-Az a keverék nem ér semmit!

Tessék bevenni ezt az antibiotikumot!

2010.-Az az antibiotikum szintetikus szer.

Tessék megenni ezt a gyökeret!

49. Kajati
2019. febr. 6. 17:29

Élt egy szabómester, szíveket foltozott.

Hozzá a sok ember, sok-sok munkát hozott.

Mert a szép szívüket sok sérelem érte,

s bár a szabó bérét vastagon megkérte,

ki sem látszott sajnos, a temérdek munkából,

s a szabóműhelytől egy nap sem volt távol.

Nagyon unta pedig e monoton munkát.

Mindig csak ugyanaz! Hidd el, te is unnád!


Kíváncsi lett tehát, a szívet mi bántja,

mi okozza vesztét, mért romlik el pántja?

Hová lesz belőle a sok tiszta érzés,

mért ül ki színére megszakadás, vérzés.

Miért változik meg mesés dobbanása,

s amikor kiürül, a csend koppanása

mért okoz fájdalmat, úgy hogy belé szakad,

ez a sok fájdalom, vajon miből fakad?


Egy napon úgy döntött, utána jár végre,

miért fáj a sok szív, miért hullik vére.

Letette a munkát, bezárta a boltot,

s indult, hogy megnézze, a szív mért nem boldog.

Álruhában járta végig a világot,

feljegyezte sorban, amit útján látott.

Sok magányos szívvel hozta össze sorsa,

amiből hiányzott a szeretetmorzsa.


A hit, a bizalom elfogyott belőlük,

szeretetlenséget láthatott csak tőlük.

Haraggal és dühvel, méreggel bélelték,

nem csoda, párjukat sehogyan sem lelték.

Irigység és önzés, félsz uralta őket,

látott férfiakat, hitet vesztett nőket,

a szívük mélyéről, a szeretet hiányzott,

szomorúság, bánat mételye virágzott.


Mind a pénzt hajszolta, s jónak lenni féltek,

bezárták szívüket, s mind maguknak éltek.

Kedves ölelésben sohasem volt részük,

elromlott motorjuk, legfontosabb részük.

És a szabó tudta, szükségük van másra,

nem csak szívcserére, vagy kijavításra:

a sok embert inkább tanítani kéne,

a szeretet tudása mindükre ráférne.


Nem aludt éjszaka, s mit hozott a reggel?

Körülvette magát sok-sok kisgyerekkel.

Árva kis lelkeket fogadott magához,

és ekképpen kezdett újra a dolgához.

Minden megfoltozott szívhez járt egy gyermek,

aki akkor boldog, ha reá figyelnek.

Hitte hogy a jó szív csak azon fog múlni,

képes-e gazdája a gyermektől tanulni.


Mert a kisgyerekek tiszta szívvel élnek,

szeretetet adnak, ölelést cserélnek,

mosollyal, hálával gyógyítják a szívet,

tőlük lesz boldogabb, nyíltabb a tekintet.

És Ők nem csak adnak, szeretetet várnak!

Otthonban, és szívben meleget csinálnak.

Örömmel lelkedet szép fehérre festik,

s meggyógyul a szíved, ha figyelsz rá estig.


Mert, ha az emberek megtanulnak adni,

és begyógyult szívük képes befogadni,

mikor egész évben van öröm-ajándék,

s nem csak karácsonykor ébred fel a szándék,

akkor szív-szabóra soha nem lesz szükség,

szeretettel telve a szép szívek büszkék.

Végre, a jósággal telik meg világunk,

mikor egész évben csupa jót kívánunk!


Aranyosi Ervin: A szívek szabója

48. Kajati
2019. jan. 2. 19:05

15-16 évesen dolgoztam egy ideig egy helyi kis ABC-ben. Mivel mindenki ismert mindenkit, én is ismertem a boltvezetőt, "Jula nénét", aki se nem Juli, se nem Júlia, de főként nem Július volt.

Jula néném már zsenge koromtól tanított az életre:

-Ide figyelj lyányom! Az a férfi, akinek te tisztességes paprikás krumplit csinálsz, el nem hagy, akinek paprikás csirkét nokedlivel, az imád, akinek meg olyan rántott csirkét, hogy a panír törik, mint a friss kenyér, a hús meg olyan mint a vaj, az nemhogy elvesz feleségül, de hét lakat alatt fog tartani!


De nem ez volt az egyetlen véleménye, szerinte a nők nagy részét megbolondította az "egészség-tudat", és ez az igazi kiváltója a nagy mértékű válásoknak:

-Múltkor jön egy fitnesz cica, asszongya adjak neki mandulatejet! Mondom he, hogyan fejsz meg egy mandulát, hol a tőgye? Akkor aggyak rizs tejet! Rizsünk van, ott a polcon! Akkor szóját? Szójjál aranyom, de csak tehéntejem van! Akkor paleo kenyeret! Itt csak olyan kenyér van, amit a Jenő süt, a pék!

Aztán ilyenje csodálkozik, hogy a férje mindenfelé csalja! Ahelyett, hogy otthon főzne valami ehetőt! Belevágna a lecsóba egy fél kolbászt, rögtön nem szaladna a munkába a zura!

Kisjányom, tudod nekünk nem kellett fitnesz, meg érobik régen. Ott volt a főd! Kimentél kapálni, meg volt az edzés, aztán megetted, amit leszedtél! Paleó, bió, meg minden lófrinc-franc!

Lenne egy hektárja ennek, nem szaladgálna rögtön mandulavizért!


No, ha megértetted, akkor hozzad a szalámit, és kenj pár kenyeret, teljesen idegben vagyok! És jegyezd meg: nincs olyan, hogy morcos férj, csak üres has

47. Kajati
2018. dec. 19. 08:01

A két koldus

Két koldus lakott az egyik falu mellett. Az egyikük vak volt,a másiknak nem volt lába.

Egy napon kigyulladt a falu melletti erdő, amelyben éltek.

A koldusok természetesen vetélytársak voltak szüntelen haragban álltak egymással. Ellenségek voltak nem barátok.

Amikor az erdő kigyulladt,a két koldus elgondolkozott egy pillanatra. Ellenségek voltak,még csak nem is beszéltek egymással,de ez most vészhelyzet volt.

A vak ember azt mondta a másiknak, akinek nem volt lába.

-Egyetlen módon menekülhetünk meg, ha felülsz a vállamra,te használod az én lábamat,én pedig a te szemedet.

ez az egyetlen útja a menekülésnek. – Megmenekültek.

/ Ismeretlen/

46. Kajati
2018. szept. 8. 19:20

MIÉRT KIABÁLUNK AMIKOR DÜHÖSEK VAGYUNK?

Egy hindu szent, aki elment a Gangesz folyóhoz megfürödni, egy családot látott a folyóparton, akik mérgesen kiabáltak egymásra.

Odafordult a tanítványaihoz, mosolygott és megkérdezte:“Miért kiabálnak az emberek, amikor idegesek egymásra?”A tanítványok gondolkodtak egy ideig, majd az egyikük ezt mondta: “Azért, mert ilyenkor elveszítjük a nyugalmunkat.”“De miért kiabálunk, amikor a másik személy ott áll mellettünk? Mondhatnánk neki sokkal halkabban is”- kérdezte a szent.A tanítványok tanakodtak még, de nem találták a megfelelő választ.

Végül a szent elmagyarázta:“Mikor két ember mérges egymásra a lelkük eltávolodik egymástól. Hogy leküzdjék ezt a távolságot kiabálniuk kell, hogy meghallják egymást. Minél mérgesebbek, annál hangosabban kiabálnak, hogy leküzdjék a nagy távolságot.Mi történik a szerelmeseknél? Ők nem kiabálnak egymásra, hanem halkan beszélnek, mert a lelkük nagyon közel van egymáshoz. Köztük lévő távolság nincs is vagy nagyon kicsi.


A szent folytatta:“Amikor még jobban szeretik egymást mi történik? Nem beszélnek, csak suttognak és így még közelebb kerülnek egymáshoz. Végül már suttogniuk sem kell, csak egymás tekintetéből megértik egymást. Ez mutatja meg milyen közel áll két ember egymáshoz, amikor szeretik egymást.”


Ránézett a tanítványaira és ezt mondta:“Ezért amikor vitáztok ne hagyjátok, hogy lelketek eltávolodjon. Ne mondjatok olyan dolgokat, amik eltávolítanak egymástól, különben egyszer eljön a nap, mikor akkora lesz a távolság köztetek, hogy lelketek többé nem talál vissza egymáshoz.”

45. Kajati
2018. szept. 1. 09:39

A BŐRÖND!


Egy férfi autóbalesetben vesztette életét. Amikor “felfogta”, hogy halott, hirtelen megpillantotta Istent egy bőrönddel a kezében.

– Fiam, elérkezett az időd…indulnod kell – szólt az Úr.

– Most? Már? De annyi tervem volt még – mondta a férfi.

– Sajnálom, de indulnod kell! – válaszolta Isten.

– Mi van abban a bőröndben? – kérdezte a férfi.

– A te javaid – felelte Isten.

– Az én javaim? Tehát a ruháim, a pénzem?

– Azok nem te a tulajdonaid, hanem a földi javaid részei – közölte Isten.

– Akkor az emlékeim vannak a bőröndben? – érdeklődött a férfi.

– Azok sosem voltak a tieid, azok az Idő birtokát képezték mindig – mondta az Úr.

– Akkor a bőrönd mélyén a tehetségeim rejtőznek?

– Azokat is a körülményeknek köszönheted – mondta Isten.

– Akkor a családom, a barátaim vannak benne?

– Ők sem képezték a tulajdonodat, ők az életutad részei voltak – szólt Isten.

– Akkor mi van benne, a testem? – próbálkozott tovább a férfi.

– A tested a Földé, így őt illeti – felelt Isten.

– Akkor csak egy dolog maradt, a lelkem…

– Tévedsz, a lelked az enyém!

A férfi félve kinyitotta a bőröndöt, és nagy meglepetésére az üres volt. Könnycseppek gurultak végig az arcán, majd azt kérdezte:

– Nem volt soha semmim?

– Nem, soha nem volt semmid – közölte Isten.

– Akkor, mégis miért éltem?

– Az apró pillanatoknak, örömöknek kellett volna élned, azok mind a tieid lettek volna, és itt lennének a bőröndben – mondta Isten.

A tanulság

Az élet mindössze egy nagy pillanat, ami csak a miénk. Az, hogy ezt a pillanatot miként éljük meg, ez dönti el, hogy végül mi kerül bele abba a bizonyos bőröndbe.

Éppen ezért:

Éljünk most!

Éljünk meg minden egyes percet!

Tegyünk boldoggá másokat!

Semmi anyagi javat, tárgyat nem vihetünk magunkkal a túlvilágra, mert nem ezek a legfontosabbak az életben!"

44. Kajati
2018. aug. 10. 06:41

Mennyire viszonylagos a Földön minden?

“- Idegroncs vagyok. A kosz! A bűz! A zaj! Az őrültség határán vagyunk mindannyian!

- Rettenetesen szükségem van egy kis segítségre, máskülönben megbolondulok. Egyetlen szobában élünk: a feleségem, a gyermekeim, meg az apósom és anyósom. Az idegeink kikészültek, egymással üvöltözünk. A szobánk maga a pokol.

- Megígéred, hogy megteszed, akármit is mondok neked'? - kérdezte a Mester.

- Esküszöm, bármit megteszek.

- Jól van. Hány állatotok van?

- Egy tehenünk, egy kecskénk és hat tyúkunk.

- Tartsd bent azokat is a szobában, ahol laktok. Aztán egy hét múlva gyere vissza.

A tanítvány megrémült. De mivel megígérte a Mesternek, hogy engedelmeskedik, bevitte az állatokat is. Egy hét múlva nyomorultan és siránkozva tért vissza.

- Boldogság? - Idegroncs vagyok. A kosz! A bűz! A zaj! Az őrültség határán vagyunk mindannyian!

- Menj haza - mondta a Mester -, és tedd ki az állatokat.

Az ember egész úton rohant hazafelé. Másnap örömtől csillogó szemmel jött vissza.

- Mily gyönyörű az élet! Az állatok kint vannak. A szobánk maga a mennyország, olyan csendes, tiszta és tágas! ..,,”

(Anthony de Mello)

43. Kajati
2018. aug. 2. 18:35

Ma találkoztam valakivel, valakivel, aki valami olyasmit tett, hogy ameddig élek, mindig emlékezni fogok rá és erre a napra is. Ez a valaki egy 5 éves kisfiú. Úgy hozta az élet, hogy várakoztunk, ő az édesanyjával, én az ismerősömmel. Közben beszélgettünk, én az ismerősömmel, ő az édesanyjával. Egyszercsak meglepő dolog történt, a kisfiú odafordult hozzám és azt mondta: Megengeded, hogy megismerjelek? Szeretnélek megismerni. Meglepődtem ezen a kérésen, olyannyira, hogy csak egy fojtott hangon kipréselt: persze volt a válaszom. Ahogy ránéztem, azonnal tudtam, ő nem lát engem. Legalább negyed órája ültünk egymás mellett, de addig észre sem vettem, hogy ki van mellettem, annyira elmélyülten beszélgettem a régen látott ismerőssel.

Elmosolyodtam és megismételtem: Persze, ha szeretnéd szívesen megismerkednék én is veled. Ő is elmosolyodott és azt mondta: köszönöm, szeretném. Eddig csak filmeken láttam, hogy ilyenkor mit szoktak tenni. Felém nyújtotta a két kis kezét én pedig, közel hajoltam hozzá. Kis puha ujjacskái, nagyon finom mozdulatokkal elindultak az arcomon, és közben mosolygott és mosolyogtam én is. Mosolyogtam, de közben eleredtek a könnyeim és nem sikerült visszafojtani. De ő tudta, mi történik. Édes hangon megszólalt: Ne sírj, ez nekem nem fáj. Megkérdeztem tőle, honnan tudja, miért sírok. Érzem. Tudom, hogy azért sírsz, mert sajnálsz.- Válaszolta. Nem sajnállak, hanem csodállak. - Mondtam. Erre nem szólt semmit, csak még szebben mosolygott és közben, a kis ujjacskái az arcomat fürkészték. Úgy éreztem, hogy simogat, soha nem volt hasonló érzésem, mintha minden kis sejtje érezhető lett volna. Egyszercsak megszólal: Te szép vagy és kedves. Ekkor felnevettem: Kicsikém, te egy tündér vagy, de én nem vagyok szép, inkább csak olyan átlagos, …..de lehet, még az sem. Hogy kedves, hát….itt is elbizonytalanodtam…mondjuk, igen, általában az vagyok.

Összeráncolta a kis homlokát és határozottan közölte: De igen, szép vagy. Én látom, hogy az vagy! Ekkor eszembe villant, hogy miért mondok ellent neki, amikor az előbb nagyon alaposan „megnézett”, és ha ő ezt látta, ha ilyennek látott, akkor miért vonom kétségbe azt, amit „látott”, hogy jövök ahhoz, hogy azt mondjam neki, nem lát jól. Hirtelen elszégyelltem magam, és azt mondtam neki: Bocsáss meg, jól láttad, szép vagyok. Erre a kis büszke mosolya elöntötte az arcocskáját és határozottan kijelentette: Mondtam, jól látok. A szívem a torkomban dobogott és megkérdeztem tőle, megfoghatom-e a kezét. Igen, válaszolta és mosolyogva nyújtotta is felém. Megfogtam azt a két csodálatos kis kezet, mondtam, az arcomra fogom tenni, hogy nézze meg mégegyszer. Ismét elindultak a kis ujjai, mosolygott miközben azt mondta: Most már nem sírsz. És úgy simogatta végig az arcomat, ahogyan csak azok tudják, akik igazán, őszintén szeretnek. Megszólalt: Szoktál szomorú lenni? Igen, néha szoktam, - válaszoltam. Erre megkérdezi: És olyankor mindig sírsz? Nem, nem mindig. – felelem. Azt mondja: És amikor sírsz, akkor fáj a szemed is vagy csak ott belül valami? Általában csak ott belül valami, de ha nagyon sokat sírok, akkor a szemem is szokott. – válaszoltam. Látom, hogy gondolkodik, mindeközben a két kis kezével, közrefogta a fejem. Ismét megszólal: És melyik fáj jobban? Ami ott belül fáj. – válaszolok. Erre ő: Tudod, hogy mi az? Mondom: Gondolom…. én léleknek hívom. Azt mondja: Igen, az. Ekkor azt éreztem, hogy egy 70 éves ember bölcsességével beszél hozzám…..Az fáj a legjobban. Tudom, most szeretnéd megkérdezni, milyen érzés, hogy nem úgy látok, ahogyan te. Nekem nem rossz, mert én nem emlékszem arra az időre, amikor még láttam. Lehet, hogy így sokkal szebb dolgokat látok és tudod, - ekkor egészen közel hajolt hozzám és suttogva mondta- látom az angyalkákat is. Én is suttogva kérdeztem: És ők milyenek? Ő komolyan válaszolt: Mindig kedvesek, de nem mindig mosolyognak. Erre megkérdeztem: Haragudni is szoktak? Azt mondja: Nem, nem haragszanak, ők nem olyanok, ők nem is tudnak haragudni. Csak tudod, néha nagyon sok a dolguk.

Elmosolyodtam, és Ő is. Szép lehet az a világ, amit te látsz. –mondom. Olyan, mint amilyennek elképzelem. – feleli. Amikor akarom, akkor nagyon szép, de van, amikor nem annyira. Van, amikor néha szomorú vagyok, mert nem tudok elképzelni valamit. Például a tegnap anya mondta, hogy a kardigánja lila. A lilát nem tudom elképzelni és az nagyon bánt. Megkérdeztem, ismeri-e a virágokat. Igennel válaszolt. Nagyon sokat ismer. Tavasszal és nyáron is mindig nézegeti. Kérdeztem, hogy van-e közötte, apró és nagyon puha, bársonyos, amelyiknek ibolya a neve. Azt mondja igen, arra jól emlékszik, az nagyon szép. – elmosolyodott. Na, látod, olyan a lila.- mondtam. Láttam, hogy nagyon töri a kis eszét. Egyszercsak elmosolyodott és azt mondja: Köszönöm szépen, hogy megmutattad nekem a lilát, már tudom, hogy milyen. Ekkor édesanyja felé fordult és azt mondja: Anya, szép a kardigánod. Sajnos el kellett köszönnöm újdonsült kis barátomtól.Kértem tőle, engedje meg, hogy búcsúzóul adjak neki egy puszit. Odahajoltam és megpusziltam. Ő pedig két kis karjával átölelte a nyakamat és a fülembe súgta: Szeretlek. Erre ismét eleredtek a könnyeim, pedig minden létező erőmet összeszedtem, de nem tudtam visszatartani és csak annyit sikerült mondani: Én is szeretlek. Mosolygott és búcsúzóul mégegyszer megsimogatta az arcomat…….És, hogy mennyi mindent tanított nekem ez a kis ember, azt el sem tudom mondani. Úgy éreztem, hogy egészen más ember lettem. Másképpen látom a világot, mint ahogyan a reggel láttam. És mostmár tudom, ha nem mindig olyan szép valami, akkor lehunyom a szemem és szépnek képzelem, és akkor, az én világomban azonnal széppé változik……. Mindannyian élhetünk egy szebb világban…….. ha megtanuljuk elképzelni."

Kovács Magdolna írása

42. Kajati
2018. júl. 22. 19:02

Egyszer volt


Egyszer volt, és tényleg volt egy kisfiú, ki az üveghegyen innen, és nem túl lakott, Nem volt mesebeli, csak épp korabeli.

Sok olyan dolgot szeretett, amit más már kevésbé, és sok olyan dolgot gondolt, mit már nagyon kevesen.

Egyszer egy napon, és már nem első alkalommal ült egy nagy park padján, és várt.

Kezében egy hatalmas esernyővel, közben szemét a látóhatár szélén gyülekező felhőket nézte. Várta az esőt. A felhők pedig gyülekeztek, készültek a bemutatóra, és a szél a nyitányt próbálgatta már.

Egyszer csak megállt mellette egy férfi, és hirtelen ötlettől vezérelve melléült. Így szólt:

- Kisfiam, jön a vihar, miért ülsz itt, és miért nem mész gyorsan haza, mielőtt még megázol? Mostanában sok az eső, és könnyen megfázol.

- Tetszik tudni én nem megyek el, most jöttem, pont az eső miatt. Arra várok.- válaszolt mosolyogva a kisfiú.

- Arra vársz? Hogy elázz? micsoda gondolkodás ez?

- Szeretem az esőt, és szükség van rá...

- Igen, a földeknek, a virágoknak, de nem nekünk, hogy elázzunk és megfázzunk.

- Az esőben csak vizesek leszünk, és én más miatt is szeretem, és nem csak a virágoknak kell az eső, nekünk is.

- Ejj, nem tudom ilyen gondolkozással mi fog lenni belőled, ha nagy leszel...-mondta nevetve a férfi.

Hogy mi? Én semmi más nem akarok lenni, csak szivárvány, az eső után.

- Dehogy leszel szivárvány... Csak beteg fogsz lenni, szivárvány hogy lehetnél?

- Úgy lehetek a legjobb szivárvány, ha az esőt is szeretem, eső nélkül nincs szivárvány. Tudja bácsi, ezért ülök itt az esőben, hogy megértsem az esőt, hogy kivárjam a megfelelő pillanatot, hogy megtanuljam, hogy lehetek szivárvány.

- De hát, hogy lehet így gondolkozni? Anyukád biztos nem örülne, ha tudná, mit csinálsz itt!

- Anyukám a mennyben van, és ha szivárvány tudok lenni, akkor oda tudok menni hozzá. Az anyukám azt mondta, hogyha mindketten fejen állunk mikor szivárvány van, akkor a világ mosolyogni fog, csak rajtunk múlik hogy nézzük a szivárványt. Ezért akarok szivárvány lenni, hogy mosolyra biztassam a világot, és anyukám.

A férfi ült, szótlanul nézte a kisfiút, majd így szólt:

- Tudod mit? Ha adsz helyet az esernyőd alatt, itt maradok veled, és együtt megvárjuk a szivárványod. Jó?

- Jó! - mosolygott a kisfiú.

Így aztán már ketten várták az esőt, és a szivárványt. A szél viszont változtatott útján, és már elfele fújta az esőfelhőket, mik lassan, és morogva folytatták az útjukat, a Nap kisütött. a két szivárványváró pedig csak bámult maga elé.

Aztán férfi felkapta fejét, és így szólt a kisfiúnak:

- Az eső elment, de mi lenne, ha én csinálnék neked szivárványt?

- Azt meg hogy csinálná???- nézett döbbenten a kisfiú.

- Én vagyok ennek a parknak a főkertésze, és most bekapcsolom az öntözőrendszer. A vihar jötte miatt jöttem, hogy kell, vagy sem az öntözés. Most bekapcsolom, és van még egy ötletem, mindketten fejen állunk, és megnézzük együtt a világ mosolyát. Jó?

- Jó!

Így is tettek, az öntözőrendszer beindult, és a cseppfelhőnek köszönhetően egy kis szivárvány jött létre. Fejen álltak, és nézték azt, ami nem csak az esőt tud létrehozni...

Közben arra sétált egy ember, és csodálkozva nézte a férfit, és a kisfiút, ahogy fejen állva nevetnek az öntözőrendszer esőfüggönyében. "Bolondok", mormolta, és legyintve sietett tovább.

Bolondok? Mi a bolondság? Soha nem az semmi, ami az első pillantásra annak tűnik. Ha valaki létre akarja hozni a saját szivárványát, és ezt másoknak akarja adni az, nem bolond, sosem volt, és sosem lesz, csak az, aki ezt bolondságnak gondolja...

Suttogó Gabriel

41. Kajati
2018. júl. 14. 07:28

Egy barátommal éppen bulizni tartottunk a 4-es villamoson. Velünk szemben egy chipset majszoló mozgássérült láthatóan és érezhetően anyagi gondokkal küszködő idős bácsi ült. A Corvin negyednél egy anyuka és síró kislánya szállt fel. Az anyukán látszik, hogy már idegileg kikészült állapotban van zokogó gyereke miatt (kb. 4 éves) a hajléktalan bácsi előtt foglaltak helyet. A kislány, anyja ölében ülve a bácsi chipse felé mutatott.


A bácsi ezt látva habozás nélkül a kislány felé nyújtotta nassolni valóját, de az édesanyja arra utalva, hogy nem szabad elrántotta a kislány kezét.


Ezután a bácsi ránézett, és ez a párbeszéd hangzott el az anyuka valamint a hajléktalan úr között.


Bácsi: Nem szabad?


Anyuka: NEM! (fennhangon)


Bácsi: De miért?


Anyuka: Nem pont egy csöves kezéből fog a kislányom enni.


Erre a bácsi kissé könnyes szemmel, de mégis mosolyogva vágott vissza. Kivett a táskájából egy teljesen bontatlan ép chipset, és azt mondta az anyukának:



– Legalább ezt fogadják el. A kislány biztos örülni fog neki, nekem meg már úgyis mindegy. És nyugalom, ehhez még nem értem hozzá . – Ez után leszállt a bácsi.


Ezek hallatán a barátommal egyre gondoltunk, összenéztünk és utánamentünk az aluljáróba.


Eredetileg úgy gondoltuk bulizni indulunk, de pia helyet chips és kaja lett a bácsinak



Elkezdtünk vele beszélgetni, hogy hajléktalan, és ugyan mégis mért költi azt a kicsi összekéregetett pénzét chipsre.


Erre ezt válaszolta:


– Srácok én utálom az alkoholt, a cigit meg még jobban, inkább chipsre költöm. Nekem ez a függőségem. Hizlal, de az legyen a legkisebb gond – mondta mosolyogva.


Nevettünk vele egyet, kezet fogtunk, dobtunk egy kis aprót a poharába, és még jobb kedvel vágtunk neki az estének.”



Tanulságos történet. Nem tudhatjuk, ki, miért lett hajléktalan. Lehet, valaki önhibáján kívül került ebbe a helyzetbe. Attól, hogy nincs fedél a feje felett még lehet jó szívű, becsületes ember.

2018. júl. 12. 11:30

Clara Bartont úgy jellemezték,hogy "félénk,mint az egér,de bátor,mint az oroszlán".Ez az elhivatott asszony idős korában is dolgozott,mindenhová elment,ahol enyhíteni tudott a szenvedésen-ott volt tűzvésznél,árvíznél,földrengésnél…

Egyszer valaki egy évekkel korábban bekövetkezett sértésre emlékeztette.Clara úgy tett,mintha soha nem hallott volna a durva támadásról.

-Hát nem emlékszel?-kérdezte a barátnője.

-Nem-válaszolta Clara.-Tisztán emlékszem rá,hogy elfeledkeztem róla.



Amy Seeger

2018. júl. 9. 11:34

Verandák



Az élet nem mérföldkövekből,hanem percekből áll.

/Rose Kennedy/



-Gyere,üljünk le egy kicsit-mondta nagyapám,miután túl voltunk a szokásos vasárnapi ebéden.

A ház előtti verandán üldögéltünk egy kicsit,az utolsó morzsáig megettük nagyi süteményét,hátradőltünk,és elégedetten felsóhajtottunk.

A verandák a mai napig különleges helyet foglalnak el a szívemben.Remek hely arra,

hogy piknikeket rendezzünk,és kislánykorunkban az égbe bámulva ábrándozzunk,nagyanyó-anyám-nővérem és én a tornác hűvösében eltevéshez készítettük elő a zöldségeket,gyümölcsöket,a nyári táborokról,a fiúkról,hogy mi volt tegnap vacsorára-a világon mindent megbeszéltünk.

A tornác embernek és állatnak egyaránt menedékhelye volt.Apám is odajött egy pohár hideg hűsítőre,ha kiült oda valaki,már mérföldnyi távolságról megérezte a közeledő eső illatát.

A verandán kaptam az első csókot,kamaszkoromban unalmamban befestettem az oszlopait,segítettem apámnak megjavítani a lépcsőt,a tornác hívást jelent egy kis beszélgetésre,álmodozásra,vagy semmittevésre-csupa ritka fényűzésre a mai rohanó életben.

A verandák árnyékot és biztonságot nyújtanak.

Manapság is szívesen elüldögélek a ház teljes hosszán végighúzódó verandámon-hogy elálmodozzak rajta,miközben felnézek a nyári égre.


/Vicki Marsh Kabat/

2018. júl. 8. 12:11

"Egyszer a falusiak elhatározták,hogy esőért imádkoznak.Az ima napján mindenki kivonult a mezőre,de csak egy kisfiú volt,aki hozott esernyőt is.

Ez a hit.

Amikor egy egyéves gyermeket a levegőbe dobsz,nevet,mert tudja,hogy apa el fogja kapni őt.

Ez a bizalom.

Amikor éjjel aludni térünk,nincs rá biztosíték,hogy reggel felébredünk.Mégis beállítjuk az ébresztőórát.

Ez a remény."

37. Kajati
2018. júl. 3. 19:29

Mi lesz ma az ebéd? – érdeklődik a négyéves kislány.

- Zöldborsó leves, krumpli főzelék, fasírt.

- De én azt nem szeretem – görbül sírásra a kislány szája.

Anyuka sóhajt. Most mit mondjon? A tükörtojást és spagettit leszámítva semmit sem eszik meg a gyerek. Próbálta már kedvesen:

- Gyere, kóstold meg, meglátod milyen finom.

Máskor alkudozott vele:

- Na, csak öt kanállal egyél, és aztán jöhet a süti.

Volt már, hogy elvesztette a türelmét, és kiabált. Végül dühében elzavarta a kislányt az asztaltól. Utána persze bánta, de már nem volt mit tenni. Azt is elhatározta, hogy szigorú lesz:

- Addig nem mehetsz játszani, amíg el nem fogyott az ebéd!

Mindegy. Akármit főz, akármit mond, a kislány nem eszik. Pár falatot ugyan sikerül beleimádkozni, de minden étkezés nyűg.

Aztán egy nap zellerkrém levest küld a nagymama kóstolóba. Nagyon finom, de anyuka tudja: a kislány megkóstolni sem lesz hajlandó. Aznap délelőtt annyi a tennivaló, hogy nincs idő külön főzni a gyereknek. Ha nem eszi a levest, hát éhen marad. De amikor kiszalad a kislány a konyhába, hogy megkérdezze, mi lesz az ebéd, az anyja hirtelen ötlettől vezérelve azt mondja:

- Meseleves.

- Az mi? – tátja el száját a kis copfos.

- Olyan leves, hogy ha szépen eszed, mesélek közben.

- És mit mesélsz?

- Majd meglátod. Nagyon izgalmas lesz.

Bár még csak tizenegy óra múlt, a kislány nyafogni kezd:

- Éhes vagyok. Mikor ebédelünk már?

Mire eljön az ebédidő, a kislány már könyörög, hogy egyenek végre. És csodák-csodája, amíg anya halkan mesél neki fejből, fogy a zellerkrém leves. Utána a második fogás is eltűnik a tányérból.

- Ma nagyon finomat főztél! – dicséri anyját a kicsi. - Mikor lesz megint meseleves?

- Ma zellerből készült a meseleves. Holnap paradicsomból lesz. Jó?

- De mesélsz hozzá? – aggodalmaskodik a kislány.

- Hát persze.

- Nem vagy normális – mondja a szomszédasszony, amikor a kislány édesanyja elmeséli, hogyan eteti a gyereket. – Csak elkényezteted. Én már rég odacsaptam volna, ha a gyerekeim nem ennék meg az ebédet.

A kislány anyja nem válaszol. Ő nem tud odacsapni. Hetek-hónapok múlnak el, és a kislány egyre többféle ételt hajlandó megkóstolni. Zellerkrémlevest már mese nélkül is eszik. Néha, vészhelyzetben azért előkerül a mesevarázslat.

- Kóstold meg a szilváslepényt – kínálja a nagymama.

- Nem szeretem. – húzza el száját a kislány.

- Kóstoltad már?

- Nem. De nem szeretem – makacskodik a kicsi.

A nagymama sóhajt. Igaza van. De a kislány anyja már tudja, mit kell tenni:

- Mesélek neked a pásztorfiúról, aki úgy szerette a szilváslepényt, hogy nem is akart mást enni.

- Jó – egyezik bele a kislány, és boldogan hátradől.

A mese végén elgondolkozik, majd a nagymamához fordul:

- Teszel nekem porcukrot a szilváslepényemre?


Néhány nap múlva anyukának gyanússá válik a csönd a gyerekszobában. Nagyobb zsivajhoz szokott. Aggodalmasan lép az ajtóhoz, bekukucskál. Négyéves kislánya a babaágy mellett ül kötényben, kezében fakanállal. Kedves, türelmes hangon magyaráz öt hónapos húgának:

- Akkor most mondok neked egy mesét a babáról, aki nem akart rendesen szopizni.

Anyuka csendben mosolyog. Lehet, hogy a kicsi jó evő lesz? "

2018. júl. 2. 22:19

Az állatkertben történt.A lányommal egy nagymama és egy kislány mellett álltunk.A kislány arcán élénkvörös szeplők virítottak.A gyerekek sorba álltak egy rajzolóművész előtt,és várták,hogy a mester tigrismancsokat fessen az arcukra.

-Annyi a szeplőd,hogy nem jut hely a festésre-kiáltotta egy fiú.A kislány zavarba jött,és lehajtotta a fejét.

A nagyanyja leguggolt mellé.-Én szeretem a szeplőidet-mondta.

-Én nem-jelentette ki a kislány.

-Amikor kislány voltam,mindig azt kívántam,hogy szeplős legyek-mondta a nagymama,miközben megsimogatta unokája arcát.

-A szeplők nagyon szépek.

A kislány felnézett rá.-Igazán?

-Hát persze!Talán tudsz valamit mondani,ami szebb lenne,mint a szeplők?

A kislány ránézett nagyanyja mosolygó arcára.

-A ráncok-mondta gyengéden.


(Sue Monk Kidd)

35. Kajati
2018. máj. 18. 18:45

Jóbarát

Volt egy idősödő férfi, akinek meghaltak a szülei, és a felesége is elhunyt pár évvel ezelőtt egy balesetben, így teljesen egyedül maradt, nem volt senkije, csak egy kedves madara, aki minden reggel a lakásához közeli fa ágán ült és csodálatos énekével jókedvre derítette a magányos férfit.

Minden reggel, miközben a férfi elment munkába, a madár dalolva kísérte el a megállóig, majd mikor hazaért, akkor is várt rá a szárnyas-dalos kis jószág, hogy hazáig kísérje. A férfi egyik nap magvakat vásárolt a csőrösnek, és mikor hazaért, a párkányra szórt pár szemet. Nem kellett sokat várnia, a madárka percek alatt ott termett és csipegetni kezdte a szemeket.

Egy szombat délelőtt, amikor a férfi a parkban sétált, belelépett egy rozsdás szegbe. Nem fordult orvoshoz, és le sem fertőtlenítette a sebet, mivel nem tulajdonított különösen nagy jelentőséget az esetnek.

Azonban később a seb elfertőződött, és a helyzet annyira súlyossá vált, hogy az orvosoknak a férfi lábát, térdtől lefele, amputálniuk kellett. Nagy volt a szomorúság, hiszen a férfinak ezentúl fél lábbal kellett boldogulnia, sőt egy művégtagot is kapott, amivel sokáig tanult járni.

Amikor azonban egy hónap múlva hazakerült a kórházból, a madárka ott ült a faágon, és nagy boldogan dalolni kezdett az emberbarátjának. A férfi is annyira megörült, hogy elfelejtette a történteket, és azon nyomba az ablakhoz ment, és magot adott annak a kis teremtésnek, akinek részéről a legtöbb törődést kapta az elmúlt időszakban.

34. Kajati
2018. ápr. 21. 17:03

"Egyszer egy ember megbüntette a lányát, amiért az eltüntette a drága pénzen vásárolt arany csomagolópapírt. Amiről az apa nem tudott, az az volt, hogy lány hosszú órákat azzal töltött, hogy az aranypapírból kivágjon egy darabot, amivel az apja számára készített ajándékot, egy dobozba csomagolta be, és tette a fa alá. Amikor szenteste az apja meglátta az ajándékot, kibontotta, látta, hogy a doboz belül üres. Azt mondta a lányának:

- Tudod kislányom, az úgy szokás, hogy ha valakinek ajándékot adunk, akkor nem szabad üres dobozt adni.

- De apa - így a lány - hiszen ez a doboz nem üres, tele van csókokkal, amiket én raktam el neked karácsonyra.

Az apa könnyeivel küszködve ölelte át a lányt, bocsánatáért esedezve. A kislány átölelte apját és sírva bocsátott meg neki. Nem sokkal ezután a kislány meghalt egy balesetben. Az apa egész életén át az ágy alatt őrizte az arany dobozt. Amikor rosszul érezte magát, mindig kinyitotta a dobozt és egy emlékezetes csókot vett ki belőle így emlékezve az ő gyermekére, aki azt odatette.

Mindannyiunknak van ilyen aranydobozunk, amely tele van csókokkal gyermekünktől, családunktól, barátainktól, Istentől."

33. Kajati
2018. ápr. 21. 12:46

Annak idején, mikor Árpád apánk elfoglalta-e hont, az egyik első terület, ahol megpihent az a terület volt, amit ma Zemplén községként ismerünk. Persze volt itt egy csata is, amit megnyertek a magyarok.


Pár nap múlva, Árpád és kísérete felment arra a magaslatra, amit ma Tar-Bucka néven ismerünk.


Innen küldte el Árpád, a Nemzetségfőket, hogy ki merre menjen tovább és itt adta ki a parancsot az alant elterülő vidék – a Bodrogköz- elfoglalására is. Ez már csak azért is fontos volt, mert a legyőzöttek a Bodrogköz mocsaraiban reméltek oltalmat találni a magyarok elől.


Ez utóbbi feladat a Baksa nemzetségnek jutott.Ők neki is álltak és az itt lévő falvakat egytől -egyig el is foglalták.


Ahogy módszeresen haladtak előre az ellenség egyre inkább beszorult a mocsárba.


Sokan ott vesztek közülük a Nagy-lapos végtelen mély mocsarában.


Így esett, hogy pár nap alatt addig űzték az ellenséget, hogy az teljesen beszorult a Tisza és a Bodrog sarkába.


De a mocsár mindkét fél erejét kivette, így a menekülők szorult helyzetükben követet menesztettek a magyarokhoz, mondván: ahelyett, hogy megverekednek, döntsék el nyílpárbajjal a végső győzelmet.


A magyarok ráálltak és közülük egy Kenéz nevű dalia állt ki, míg az ellenből Vencel volt, ki a vállalta a párbajt.


A magyarok úgy állapodtak meg, hogy csak egy nyílvesszőt lőhetnek ki a párbajozók, ha abból az egy lövésből nincs győztes, akkor marad a verekedés.


Vencel átúsztatott a Tiszán, majd a túlparton megállva, felajzotta íját és várt és a már felkészült Kenézzel együtt a jelre vártak.

De mielőtt jelet adtak volna, Kenéz azt mondta:


-Mivel Ti álltatok elő ezzel az ötlettel, lőj Te előszőr.


Vencel kapott az alkalmon és lőtt.


Igen ám, de az íja nem volt olyan erős, hogy átbírja lőni a vesszőt a Tiszán, így az, nem messze a parttól beléhullott a vízbe.


Kenéz kivárt, majd szép lassan megfeszíté íját, célzott és elengedte a vesszőt.


Néma csend lett… és … Vencel holtan esett össze, a szívét átjárt nyílvesszőtől.


A menekülők behódoltak és szolgái lettek a magyaroknak.


A Tisza két partjának egy-egy települése őrzi-e párbaj emlékét.


Ott, ahol Kenéz állt, lett megalapítva Kenézlő. Ahol pedig Vencel, ott Vencsellő, amit ma Gávavencsellő néven ismerünk.

Rege arról a kis faluról ahol élek.

Így történt-e vagy sem nem tudni.

32. Kajati
2018. ápr. 15. 18:08

A hölgy ezt kérdezte az öregembertől. „Mennyiért adja a tojásokat?" Az öreg eladó így válaszolt. „50ft egy tojás, asszonyom.”

A hölgy ezt mondta neki. „Hat tojást kérek 200 forintért , vagy elmegyek.” Az öreg ezt válaszolta. „Jól van, vegye meg így, amit akar. Lehet, hogy ez jó kezdet, mert ma még egyetlen tojást sem tudtam eladni.”

A hölgy fogta a tojásokat, és elsétált; úgy érezte, nyert. Beszállt a puccos kocsijába, és elment egy flancos étterembe a barátjával. Ott ő és a barátja azt rendelt, amit szeretett. Ettek egy keveset, és sokat hagytak abból, amit rendeltek. Aztán a hölgy elment fizetni a számlát. A számla elég magas volt, 46000 forint; és a hölgy azt mondta az étterem tulajdonosának, hogy tartsa meg a visszajárót.


Lehet, hogy ez az incidens teljesen normálisnak tűnt a tulajdonosnak, de nagyon fájdalmas volt a szegény tojáseladónak.


A lényeg ez. Miért mindig azt mutatják be az emberek, hogy hatalmuk van a rászorulón, ha vesznek tőle valamit? És miért vagyunk nagylelkűek azokkal, akiknek nincs is szükségük a nagylelkűségünkre?


Egyszer olvastam valahol ezt.


„Az apám egyszerű árut vásárolt a szegény emberektől magas áron; annak ellenére, hogy nem volt arra szüksége. Néha még felárat is fizetett nekik. Aggódtam e miatt a tett miatt, és megkérdeztem tőle, miért csinálja ezt. Az apám ezt válaszolta. »Ez jótékonyság, amit méltóságba csomagolok, gyermekem.«”

2018. ápr. 9. 17:35

"Megjártam a szegénység és a betegség mélyét.

Mikor az emberek megkérdezik,mi segített talpon maradni a gondok között,mindig azt válaszolom:Tegnap is talpon maradtam,ma is talpon maradok,s nem aggódom fölöslegesen a holnapon.

Az apróságok már nem idegesítenek.Megtanultam,hogy ne várjak túl sokat az emberektől,legfőként pedig humorérzékre tettem szert.Nem bánom a nehézségeket,amelyben részem volt,mert rajtuk keresztül mindig kapcsolatban maradtam magával az élettel.És megérte az árat,amelyet fizetnem kellett."


Dorothy Dix

30. Kajati
2018. ápr. 7. 11:22

Wass Albert: Nagyapám tanítása

"- Idefigyelj, mondta komoran -, ha egyszer megígérted valakinek, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszel, és nem vagy ott időben, csak két mentséged lehet: meghaltál, vagy olyan beteg vagy, hogy mozdulni se tudsz!

Hogy nem haltál meg, azt látom. Nos, mi a betegség, hadd hívjam a doktort?!

Elmondtam neki szorongva ott a sötétben, hogy mi történt. Nagyapám szó nélkül végighallgatott. Mikor aztán kifogytam a szóból, megszólalt. Súlyos, lassú beszéddel.

- Idefigyelj, mondta. Vannak emberek ezen a földön, akik úgy dobálják ide-oda a szavakat, meg az ígéreteket, hogy azoknak semmi értékük nincsen többé. Mi, Wassok nem ezek közé tartozunk. Ha mi mondunk valamit, az áll, mint a sziklakő.

Ha mi a szavunkat adjuk, azt tartjuk is, ha belepusztulunk

is! Érted?

- Értem, hebegtem megrendülve.

- Dehogyis érted, csapott le reám a szava -, de elmagyarázom úgy, hogy megértsed.

Látod itt a mellényem zsebében az aranyórát? Nagyapámtól kaptam, amikor leérettségiztem. Amikor leérettségizel, a tied lesz. Ez az óra számomra minden csecsebecsénél értékesebb. De ellophatod. Visszaadhatod, vagy megtérítheted az árát. Ellophatod valakinek a lovát, a tehenét, ökrét, vadászpuskáját. Mindenét ellophatod és visszaadhatod megint, vagy megtérítheted az árát.

Csak egy valamit, ha ellopsz valakitől, nem térítheted meg soha. S ez az idő! Ha valakinek az idejét lopod, azt úgy megloptad, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozásban eltelt időt semmi hatalom a földön nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége. Örökre elveszett, és te voltál az, aki a jóvátehetetlen veszteséget okoztad. Érted?

Értettem. Úgy megértettem, hogy attól a naptól kezdve, ha valakinek szavamat adom, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszek, akkor már ott vagyok öt perccel azelőtt, még ha vénasszonyok esnek is az égből, ahogy drága jó nagyapám szokta volt mondani. Erre neveltem gyermekeimet és unokáimat is. Nem azért, mert késni neveletlenség, hanem mert több annál. Aki öt percet késik, az öt percet ellop valakinek az életéből, amit nem tehet jóvá soha.

- A megbízható embert még ellensége is tiszteli, mondta volt nagyapám -,

mert a megbízható ember a társadalom sziklaköve, amire országot lehet

építeni. A többi szemét, amit elfú a szél..."

2018. febr. 11. 19:21

Boldoggá az tehet,aki boldogtalanná is.

Az igazit elhagyjuk a többiért.A többit az igazi miatt.

A szép rögtön kell.Az igazra alszunk egyet,kettőt..

A vágy lehet ál.A csömör valódi.

Lelkünknek elég a kép.A testnek keret is kell.

Testet lehet venni.Lelket csak eladni.

Az erény művirág.A bűn valódi igaz.

A hűségben vágy emészt.Ha csalsz,az erkölcs.

Élni a bűnért szokás.Az erényért halni.

Szűzen házasodni:fogmosás-evés előtt.

Szívünk lebeszélhető.Rá sosem.

Ölel vagy fojt-a kígyónál egy fogás.


Márai idézetek

28. Kajati
2018. febr. 4. 13:54

Van olyan éles határvonal, amikortól gyermekünk felelőssé válik tetteiért? Van olyan csodás pillanat, amikortól a szülők kívülálló megfigyelőként tekintenek gyermekük életére, és vállukat rándítják, hogy „ez úgyis az ő életük” és nem éreznek semmit?


A 20-as éveimben járva egy korház folyosóján állva vártam, hogy orvosok néhány öltéssel összevarrják a fiam fejét. Azt kérdeztem, "Mikortól nem aggódunk?" A nővér azt válaszolta,

"Amikor már túl lesz a baleseten." Édesanyám csak némán mosolygott.


A harmincas éveimben egy osztályterem kis székén ülve azt hallgattam, hogy az egyik gyermekem folyamatos locsogásával hogyan zavarja meg az órát és közben hogyan lépdel a rendszámtábla-gyártó kisiparosi álma felé. A tanár mintha a gondolataimban olvasna mondta, "Ne izguljon, mindannyian átesnek ezen, később hátradőlhet, ellazulhat és élvezheti a társaságukat." Édesanyám ekkor is csak némán mosolygott.



A negyvenes éveimben rettenetes sokat vártam, hogy végre megcsörrenjen a telefon, hogy hazaérjen az autó és, hogy kinyíljon a bejárati ajtó. Egy barátomtól ezt hallottam, "Önmagukat keresik. Ne aggódj, néhány éven belül abbahagyhatod az aggódást. Felnőtté válnak." Az édesanyám csöndesen mosolygott.


50 évesen elegem lett a beteges, fáradt és védtelen énemből. Még mindig aggódtam a gyermekeim miatt, és ehhez hozzájött egy új ránc is. Nem tudtam eltüntetni. Az édesanyám csöndesen mosolygott. Továbbra is magamat okoltam a hibáikért, lesújtott az elégedetlenségük és lehangolt a csalódásuk.


Ismerőseim azt mondták, hogy amikor megházasodnak a gyermekeink akkor véget ér az aggódásunk és élhetjük a saját életünket. El szerettem volna hinni, de ilyenkor előjött bennem édesanyám szerető mosolya és egyre sűrűbben ismételt kérdése,


"Haloványnak látszol. Rendben vagy?

Hívj, amint hazaérsz. Rossz a hangulatod?"


Létezik, hogy a szülőket egy teljes életnyi aggódásra ítélték? Az aggódást fáklyaként adjuk tovább, mely aztán bevilágítja az emberi gyengeség és az ismeretlentől való félelem útvonalát? Az aggódás átok vagy épphogy áldás, mely a magasrendű élőlénnyé tesz minket?


Az egyik gyermekem az utóbbi időkben aggódva esett nekem, hogy, "Hol jártál? 3 napja hívlak és nem vetted fel. Aggódtam."

Boldogan mosolyogtam.

Megkapta a fáklyát.

2018. jan. 31. 17:17

Nehezebb elviselni a kínokat,mint nélkülözni az örömöket!

/Pierre Charron/

1 2

További ajánlott fórumok:


Minden jog fenntartva © 2005-2024, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Facebook