Le a bunkó pasikkal, avagy amíg trágya van... (beszélgetős fórum)

Hát igen az alap természet meg van az biztos.

Csak hogy jön az a rózsaszik köd a szem elé amitől nem lehet látni és van akinél 1-2 év után el oszlik de van akinél 20-30 év kell.

Csak hogy a hosszú kapcsolat alatt mindkét fél változik és má nem rozsaszin köd van hanem össze visza változnak a szinek.

Igazad van, biztosan nem volt mindig ilyen. De ilyen lett, szép lassan, és a nő maradt. Nem mondom, hogy ha a pár egyik tagja változik - rossz irányba - akkor azonnal le kell lépni, mert igen, valóban van szeretet, ami tűr és kiáll - egy darabig. De már félelemben és terrorban élni napi szinten, az már nem a szeretetről szól. Inkább gyávaság és társfüggőség, félelem az egyedülléttől, a változástól.

Ez most nem Evelinre vonatkozik, tudjuk, hogy neki nincs lehetősége máshová költözni.

Érdekes egyébként, egyszer megjelent egy tanulmány arról, hogy a válások zöme a házasság első két évében, és kb. 15-20 együtt töltött év között indul meg, és ami még érdekesebb: úgy találták, hogy a válóok majdnem mindig olyan körülmény, tulajdonság, stb., ami már a megismerkedéskor is fennállt, tehát sok-sok évvel a válás előtt... Szóval nem biztos, hogy annyira változnak az emberek - szerintem elég nehezen szoktak - inkább csak nem biztos, hogy tudjuk, mit is akarunk, és rosszul választunk.

Valószinű nem volt mindig ilyen.

Szerette szerelmes volt belé.

És mind tudjuk akkor az ész háttul kulog a szív van előll. Mire meg fordul a menet addigra meg van a baj.

Vannak párok akik életük végéig küszködnek veszekednek de közben szeretik egymást.

Kevesen tudnak ki lépni a rossz kapcsólatból, sajnos.

És biztos vagyokk abban is, hogy ha a jelen helyzetben történne valami a férfival a felesége teljes mell széleséggel állna melé, (betegsé) vagy ilyesmire gondolok.

Ha nem inna vagy meg változna, csak emlék lenne az, hogy milyen volt.

Na ez a szeretet, és erre épülnek ezek a kapcsólatok.

Egyetértek az előttem szólóval és remélem, hogy sikerül pozitív irányba fordítani az életeden, Evelin.

Ugyanakkor azért azt is be kell látni, hogy az idáig elvezető útban mindkét félnek része volt. Tehát a sok "disznóságot", amit a másik elkövetett, azt valaki neki megengedte, azt valaki hagyta jódarabig. Fontos ezt a tanúságot levonni, hogy a következő alkalommal ne essen az ember (vagyis a nő) ugyanebbe a hibába.

Olvastalak Nem iriggyelek egy szálat sem. Tudod azt mondja a közmondás mindenkinek a maga baja a legnagyobb.

De most, hogy olvaslak az enyém a tiédhezz menyország és örülök, hogy egyedül élek.

Szia!

Honnan tudod, hogy mónika_ hogyan kedves az emberekkel? Lehet, hogy a kedvességet nem arra értette, hogy udvarolt a főnökének. És honnan tudhatod, hogy az főnök hány éves? Az egy dolog hogy mindig ffiak között dolgoztál, de azt nem tudhatod, hogy ez a szitu milyen. Minden helyzet más. Sztem.

Szia riGatti és Kedves Többiek!

Olvastam történeted "Le a bunkó pasikkal, avagy amíg trágya van... címmel.

Gratulálok, hogy sikerül így kiállni magadért, kifejezni a vágyaidat, helyrehozni önértékelésed.

Valóban vannak nők és ffiak, akik így elnyomják és befolyásolják a körülöttük élőket, ebből kilépni nagyon nehéz...félelemmel jár.

Most szeretném elmesélni az én történetemet és tanácsot kérni. Szerintem jó ideje szemetvetett rám az egyik kollegám valójában felettesem:

az elején még imponált is (első mh, idősebb férfi, nem is volt erőszakos, most sem az, csak módortalan és kellemetlen helyzetbe hoz). Tetszett neki, hogy becsületes és kedves vagyok (alapjáraton ilyen a természetem) és ő többször ezért kiállt melletettem. Majd kezdett közeledni és jöttek a "hullámvölgyek": előfordult, hogy kedves volt - már már zavaróan, megérintett, hozámdörzsölödött - mintha nekem jött volna, de éreztem szándékosan, kereste a tekintetemet, bókolt és keresett ürügyekkel, persze ok nélkül.

Majd váltott,durván poénkodott (nőiességek és szexualitással kapcsoltban), ami majdnem egymás sértegetésébe torkolott ... Már nem bírtam tovább, így ezt ki is fejeztem, most megint szerintem óvatosan, de kedveskedik. Viszont mindezt úgy teszi, hogy konkrét ajánlatot nem tesz, játszik.

Nehéz jó mh-et találni manapság, ezért elég nehéz helyzetben vagyok, márpedig, ha maradni szeretnék - egy ideig még legalább- vhogy uralnom kell a helyzetet.

Megosztanátok velem véleményetek, esetleges tanácsaitokat?

Köszi, Mónika

Szia,

Két dolgog jut eszembe:

1., mekkora a lakás, érdemes-e ketté választani, és két kicsiként eladni, alapító-okirat módosítás után. Ez azt is megoldaná, hogy külön élhess, még ha egy házban is. Ehhez persze pénz kell, mert ki kell alakítani még egy WC-t, konyhát, fürdőt, és az alapító-okirat módosítás is pénz. (Hogy két külön albetét legyen, és önnállóan is értékesíthetőek legyenek.) De ez a hitel/pénz még mindíg kevesebb, mint ha ki akarnád fizetni.

2., itt jön a B terv, tudsz-e akkora hitelt felvenni, hogy őt kifizesd, és Tiéd legyen az egész lakás, a jelen piaci érték feléért.

Azon kell járatni az agyad, hogy oldd meg ezt a kérdést. Arra nem várhatsz, hogy a gazdaság fellendül...

3., ez csak zárójeles, kimehetnél a csába külföldre dolgozni, és kezdhetnél új életet. Ki nem szarja le ezt a lakást, meg a fixet? Ha van erőd, és beszélsz nyelvet, ácsolj tervet.

Most még van amit elveszíthetsz a lakáson kívűl, az életedet. Lakásod lehet másik, életed csak egy van.

Az eredeti cikk írójával nekem némileg hasonló a helyzetem. "Cifrázva" azzal hogy az én párom iszik is, és most hogy rájöttem, nem bírok már tőle több lealázást, brutalitást, szemétséget elviselni - még pololibb a helyzet mert miután visszavonhatatlanul bemondtam az unalmast, úgy gondolja, vele van kiszúrva. Az utolsó évben már nemcsak akkor volt mogyorónyira összeszorulva a gyomrom, hogy ha épp otthon volt velem, - hanem az egész nap is idegeskedéssel telt, rettegve vártam mit hoz majd az este... Hát mit ne mondjak, roppant változatos ocsmányságokat "bírt hozni" minden egyes este, és persze mostmár szívből gyűlölöm a sima hétvégékéket is, pláne a többnapos hosszú hétvégéket, az valami visszataszító borzalom. Az én "társam" tudniillik az ünnepnapokon már reggeltől kezdve folyamatosan trinkel...

El kell adni a közös ingatlanunkat hogy külön tudjak menni tőle végre - de nehéz a piaci helyzet, nem lehet megkapni a valódi értéket, anyagilag ezen csak rajtaveszteni lehet stb. - sokáig épp ez volt ami visszatartott az elhatározástól hogy szakítsak, pedig ahogy szokták mondani, "már tegnap is késő lett volna".

Most gyötrelem szinte minden perc amit így kényszerűen egy fedél alatt kell tölteni. Egyikünk sem tud a szüleihez költözni vagy ilyesmi, persze az én drágám nem is akar, elvégre ő itthon van. Itt a vagyona, itt van mindene. Hát elmondanám, hogy nekem is- és az én kis fele vagyonrészemet nem hagyhatom prédára, benne üljön egymaga ez az élősködő, én meg - aki a fenntartást 70 %-ban állja és akinek az anyagi teherbíróképessége nélkül ezt a vagyonközösséget meg sem lehetett volna soha valósítani - kússzak el valahova nincstelenül, behúzott farokkal, ha nem akarom a mindennapi részeg tirádát elviselni?

Annyira "kivagyok" hogy sokszor a sírás határán küszködve hívom az anyámat hogy picit talán megnyugtat, - de szegényt már nem is akarom tovább beterhelni ezzel, jólesik a részvéte de segíteni persze valójában hogyan is tudna. Nekem kell ezzel a saját démonommal szembenézni és megküzdeni vele.

A nagy lelki nyomoromban igyekeztem felvenni pár régebbi barátnőmmel is a kapcsolatot, mert "persze" az eddigiekben valahogy még velük sem érintkezhettem szabadon, - ha nem akartam féltékenységi jelenetet, a drágám minden egyes telefoncsengést, banki sms küldést stb-t is azzal hozott összefüggésbe, hogy "nekem van valakim" - rettenetes.

Nem mintha a pont az ő brutalitása miatt bennem már rég megszakadt lelki kötelék engem vele kapcsolatban még bármire is kötelezhetne - de nem volt mellette senkim és nem is engednék mostanában a közelembe egyéb "hímneműt" sem mert egy ilyen pofon (nem, inkább lórúgás) után magam kell renoválnom meg az önállóságom visszaszereznem, kerígtenem egy "odút" ahol magam lehetek és nem kell rettegnem hogy istenem, mindjárt rámtöri az ajtót... :-(

Őszintén szólva ide is azért írtam, mert nagyon szeretnék ugyan emberi szót, a problémám iránt (akár általánosságban) is érdeklődő társaságot találni, de mellőlem sajnos elkoptak a barátnők és most így hirtelen hiába nyújtanám ki feléjük a kezem, kell majd bizonyos idő amíg ezt a viszonylatot is rendezni tudom. Kinek kell egy örökösen síró-rívó "barátnő"? Pfuj. Senkinek. Kerülendő.

De aki gondolja, ne kerüljön, írjon nekem privát vagy ide a fórumra, valóban nagyon jóljönne az emberi hang.

Joe!

Rólad már szinte minden kiderült, csak az nem, akarsz-e mást a nyafogáson kívül!!!

Neked ez lételemed, olyan, mint az oxigén!!!

Ha Neked ez a jó, csináld!

De ne várd el, hogy melletted álljon bárki is, mert senki nem akar egy rinyával együtt lenni!

Jó lenne, ha belátnád!

Tudod mindig kettőn áll a vásár.

Barbinak Ken az ideálja és viszont, legalábbis azt hiszik (hisszük). :XD

Azzal egyet tudok érteni, hogy rengeteg a felszínes nő, de ez igaz a férfiakra is!!!!

Talán szerencsétlenek az igényekhez próbálnak alkalmazkodni, ahelyett, hogy önmaguk lennének.

Legtöbb férfi modell alkatu szexis lányt akar, aki lehetőleg soha nem öregszik meg, és nem lesz beteg. Húzza az igát, meg a hátán a családot, és utána még üde és kívánatos az ágyban is.

Kérdem én, ha ilyenek az elvárások, csoda hogy a szerencsétlen lányok úgy akarnak kinézni, mint a barbik, és nem őszinték? Hát a férfiak sem azok!!!

Smink nélkül már nem is vagy nő, rendes nadrágban már észre sem vesznek. A praktika elvárás, ergó.

Ezt most mutatta a lányom, ideillik:

[link]