Altató (beszélgetős fórum)

Nagyon kedves történet, én is a visszasírók táborát gyarapítom :). Nagyon sajnálom, hogy az én gyerekeimnek már nem lesz részük olyan gyermekkorban, mint nekem, a nagymamám erdőszéli tanyáján :(.

Sajnos így van.

Csodálatos élmény volt olvasni, köszönöm. :) ... de ugye nem esett apukádéknak semmi bajuk azon a napon!?

Gyönyörű történet.Az élhető világ időszaka volt...

Ezek szerint nem csak én sírom vissza a múlt századvégi, sokkal nyugodtabb, sokkal emberibb életet...

- Apa, apa! - szaladtam oda édesapámhoz. Talán 14-15 éves lehettem. Ő ijedten nézett fel az újságolvasásból. Kedvenc helyén, a kisszobában elhelyezett hatalmas fotelben ült, lábait egy kis zsámolyra támasztva. Én hirtelen az ölébe pattantam, amely hatására véletlenül kilöktem kezei közül a folyóiratot, ő pedig a hirtelen súlytól az ölében egy hatalmas nyögéssel koronázta meg érkezésemet. Felhúzta szemöldökét, majd csak ennyit mondott:
- Héékás! Óvatosabban! - erős hangjától mindig összerezzentem, de mire megijedtem volna, már csikizni kezdett. Hangos kacagás tört ki belőlem. Sikoltozva rúgkapáltam, és próbáltam szabadulni édesapám erős karjai közül. Ő is nevetni kezdett, majd fogása lassan elgyengült, és abbahagyta a csikizést. Én felpattantam öléből, és leültem vele szemben a szőnyegre.
- Mit szeretnél Prücsök? - kócolta össze hajamat.

Ugrás a teljes írásra: Altató