Idézetek Müller Pétertől :) (beszélgetős fórum)
"Még mindig "jobb" egy hülyével kellemetlen helyzetben viselkedve és ezerféle játszmát játszva lenni, mint hogy én egyedül üljek otthon, békességben, a saját mélységes mély nyugalmamban és jó közérzetemben, és együtt legyek magammal. Hiányzik ez az élményünk. Menekülünk magunktól."
/Müller Péter/
"Mi nyugati emberek, nem bírunk egyedül lenni. Mert hiányzik nekünk az a fajta önmagunkkal jóban lét. Az a meditációs élmény, hogy én ha egyedül vagyok, akkor is jó társaságban vagyok. Magammal nagyon jó társaságban vagyok, el tudok beszégetni magammal órákig."
/Müller Péter/
"Ergó mire törekszik (az egó)? Hogy a külső körülményeit megváltoztassa! Nem behunyja a szemét, és azt mondja hogy "SÜT A BELSŐ NAPOM", hanem átfesti a szobáját. Azt mondja: "Ha fehér falak lesznek, akkor lehet hogy egy jobb napom lesz." Aztán utána átrendezi. Aztán utána meg ezt csinálja, meg azt csinálja..."
/Müller Péter/
"A külvilág az meglehetősen nyavajás és szánalmas."
/Müller Péter/
"Soha olyasmi nem történhet a világban kívül, ami engem belül boldoggá tudna tenni. Mert ha én elfelejtem a saját Belső Valómat, akkor is boldogtalan vagyok, ha kívül valami jó ér. Örülni-örülni tudok neki, de boldog nem tudok lenni, mert a Boldogság az egy beteljesültég érzés."
/Müller Péter/
"Az ember sárból, napsugárból van. Na de csak sár? És semmi napsugár?"
/Müller Péter/
"A saját belső Napunkat oly mértékig felejtettük el, hogy bennünk nincs Fény, nincs Világosság, és kívülről várjuk, hogy mások sugározzák rám! Hogy másoktól kapjuk. Kapott fényeket várunk, és attól leszünk ilyenek vagy olyanok!"
/Müller Péter/
"Ilyen a pszichológiai szerkezete a mai embernek, hogy külvilágfüggő! A külvilágtól függ, hogy én milyen lelkiállapotba kerülök. Ha a külvilág jó hozzám és szerencsés hozzám, akkor énnekem jó. Ha a külvilág nem jó hozzám és bánt vagy megaláz vagy sért, akkor nekem nagyon rossz, és akkor boldogtalan vagyok. Vagyis kívülről van determinálva az én életem."
/Müller Péter/
"Ezek a nagy, csodálatos szellemiségek már egy olyan emberiségnek kezdtek beszélni, amelyik NEM NORMÁLIS!"
/Müller Péter/
"Körülbelül 5-6 éves korban kezdtem ezt észlelni és mostmár egyre világosabban és egyre kétségtelenebbül tudom, hogy mi mai emberek, nem vagyunk normálisok! Mi őrültek vagyunk!"
/Müller Péter/
"Csak az nem gázol bele a másik életébe, aki önmagával rendben van. Csak az tud másokkal élni, aki önmagával is tud. A magányod: szent."
/Müller Péter/
A szeretet mindent kibír - egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk - és vége!? Vége, örökre?! Soha nem lesz többé?! - Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért, mert egyszerűen természetellenes. Az, hogy a testünk vénül, és betegek, öregek, fogatlanok, vaksik és nyomorékok leszünk, még elfogadható valahogy. Nehezen, de mit tegyünk? Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet, és átlépünk a halál kapuján, még mindig elfogadható, ha keservesen is. Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás, vagy talán egy rejtett bizakodás: majd csak lesz valahogy. Az ember végül megadja magát. De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan! Olyan fájdalom, melyet semmi nem enyhít. Olyan borzalom, melyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg! Olyan értelmetlen, hogy nem lehet igaz! Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberfaj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket - mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban. De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha! Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepében, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló. Minden más elmúlhat - el is múlik. A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is. „Ég és föld elmúlnak, de az én szavam nem." Ez a szó a szeretet, tudjuk. Vagyis a szeretet nem múlhat el - megmarad. Ezért van az, hogy senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy „az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának a fantom-fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az „idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban - ha valóban szeretünk - nem lehetséges, A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, odaát, vagy egy másik életben...
/Müller Péter/
"Üres vagyok. Üres, de megtermékenyíthető. Nincs bennem előítélet, vélemény, magam gyártotta kép Rólad - olyannak látlak s fogadlak el, amilyen vagy. Engedem, hogy hass rám - anélkül, hogy a hatásod alá kerülnék. Szívemben megjelenik lényednek hű tükörképe - anélkül, hogy befolyást gyakorolnál rám. Ez nagy misztérium, s nehéz elhinni, hogy nemcsak a szeretők működnek így, de élethalálharcban a szamurájok is: tökéletesen átérzik a másik szándékát - de ez "objektív tudás", nem kerülnek a rabságába."
/Müller Péter/
"Akarva-akaratlanul állandó jeleket adunk ki magunkból. Hívó és taszító jeleket. Minden harmóniánk, minden zavarunk szétsugárzik. Egy párkapcsolat nem akkor születik, amikor először meglátjuk egymást - és nem akkor megy tönkre, amikor már "kívül" is ellehetetlenül. A lélek láthatatlan világában minden előbb történik! Ezért kell ismerni önmagunkat! Kihallani a benső, tudattalan hangunkat - mert ez a "hívó-üzenő Jel"! Az "összehangolódás" először is az önmagunkkal való harmóniát jelenti."
/Müller Péter/
"Az első: amit magamból adok. A második: amit másokból befogadok. A harmadik: a kitartás - vagyis az, hogy a szeretet nehezen megszerzett állapotát nem engedem sem a magam, sem a külvilág démonaitól szétdúlni!"
/Müller Péter/
"A mai, automata üzemmódra állított ember a legnagyobb tévedésben van, amikor azt hiszi,
hogy "lelki kapcsolata" csak a szeretőjével van, a pénztárgép mögött ülő áruházi alkalmazottal
nincs. Egy-egy kapcsolatnak természetesen különféle mélységei lehetnek, de aki akár csak egyetlen embert is tárgynak és eszköznek tekint, az a számára kedveset is előbb-utóbb eszköznek fogja tekinteni."
/Müller Péter/
"Szétválásban, szétszórásban művészek vagyunk - összegyűjtésben, társulásban ostobák és szerencsétlenek. Ezért romlékony manapság a párkapcsolat, a házasság, a barátság - de még a közös célokért való törekvést is előbb-utóbb szétdúlja az önzés."
/Müller Péter/
Nagyon nagy igazság. És ritka mint a fehér holló.
És elárulok egy "titkot". Csak azoknak titok, aki nem jött erre rá. Hogy a nőnek is a "NŐ" kell! A nő mint született ember, iszonyatosan vonzódik a nőhöz és a "NŐI" minőséghez. Kérdés hogy megkapja -e? Nőtől vagy férfitól? Csak az energia létezik alapvetően. Ezt generálja a lélek.
Az igazi, női odaadástól a legmélyebb egoizmus is feloldódik egy idő után. Mint a legjobb szex, amitől nagyon fél, de mégis vágyakozik utána, kimondhatatlanul.
Az a nő, akiben nincs meg a "NŐ", az valójában nem "NŐ", csak a teste szerint. Akkor az "férfi", aki mindenkit le akar igázni, mindenkiben (nőben és férfiban) a vetélytársát akarja látni.
Ha egy nő-nővel csókolózik, bizonyos értelemben felvállalja hogy a női minőség foglalkoztatja. Ezt nevezhetnénk homoszexualitásnak is, de nem feltétlenül az, lehet puszta kiváncsiság, vágyakozás is. És a társadalom is jobban megbocsátja, mint amikor férfi csókolózik férfivel. Az sokkal deviánsabb, ferdébb dolognak tűnik szerintem.
De az energiát nem a "külső" fogja meghatározni, ez alaptétel.
Aki szeret, annak fickándozik a szíve. Annak az élete színes, és süt a napja. Aki nem szeret, olyan tájakon jár, ahol nem süt a nap. Örökös félhomály van, ködszürke sivárság. „Reálisan” tudjuk, hogy „élünk még tíz-húszezer napot, és utána elkaparnak”. „Reálisan” azok is teli lesznek gonddal, betegséggel, kudarccal. Előbb-utóbb mindenkit elveszítünk, és a végén mi is meghalunk. Erre a képre mondjuk, hogy „reális”. De vajon reális-e egy táj napsütés nélkül? És reális-e egy élet szeretet nélkül? Nem hiszem.
✿ ♡ ✿
"Indiában van egy fa. Úgy hívják: Asvatta. Jelképe a valóságnak és az élet varázslatos, múló gyönyöreinek. A fa titka az, hogy fordítva nő. Ágai és dús lombjai lefelé hatolnak, s tápláló, sűrű gyökerei fölfelé. A lombok a külső, érzéki, testi világot jelképezik, az életet, amelyet élünk, a látható mindenséget - a gyökereik pedig a láthatatlan szellemvilágot, a mennyek országát, ahonnan minden ered, s amelyben az ember egész lénye gyökerezik. Gyökereink nem lent vannak, hanem fent! Nem a sűrű anyag, a Maya látszatvilágában, hanem a lélek valóságos birodalmában. Ha sűrű homályban elágazó gyökerekről álmodsz, tudd, hogy az nem a földi, testi világodat jelenti, hanem a tudatod legmélyén elterülő isteni lelked birodalmát. Jól nézz körül, mert innen eredsz, ebből táplálkozol, innen teremted újjá önmagadat, s bontod ki a világban sorsod dús lombjait."
/Müller Péter/