A halál (beszélgetős fórum)
Ez a fórum a következő íráshoz nyílt: A halál
Nem. Nem. Nem.
Nem.
Nem.
7 éve meghalt a gyermekem, még mielőtt élhetett volna. Rá egy évre a kislányom halva született. 2 éve meghalt a 6 hetes pocakbabám, ekkor én is meghaltam majdnem. Órákon át küzdöttek értem, szó szerint így fogalmazott a tapasztalt orvos : Erősen elgondolkodtam, mit csináljak először, hogy maga ne haljon meg!
7 évesen megtaláltam nagyit, 2 hétre rá meghalt a kórházban. Augusztusban meghalt édesapám, aki nekem az egész Világom volt!
Nem tudom mi vár rám a halálom után, de évek óta rettegek tőle!!
Sajnos, az elmúlt 2 évben sorozatosan ért szeretett hozzátartozó távozása.
Elutasítás »
Düh »
Alkudozás »
Depresszió »
Belenyugvás »
Mindegyiken végigmentünk, de borzasztóan nehéz.
Haláltapasztalatom,ami megvältoztatott mindent amiben eddig hittem.
Nem azok vagyunk aminek akinek hisszük magunkat,a világ nem az amilyennek hittem.A halál pedig maga a megtisztulás.
Valaki szeretne kérdezni ezen a skypcimen elérhetö vagyok.zsolti386
Sok sok szenvedés után jutottam el arra a pontra, hogy nem tudok megszabadulni a szenvedéseimtől. Mély depresszió, pánik, poszttraumás szindróma gyötört, testileg, lelkileg, mentálisan. Egyszóval a pokolban voltam. Orvos, önkutatás, olvasás stb. Semmi de semmi nem oldotta a szenvedést.
Azonban mindig azt mondtam magamnak. Nem leszek olyan gyáva, hogy önkezemmel vessek véget a szenvedésnek. Ha meghalok, hát akkor öljön meg a szenvedés. Nem segítek neki.
Annyit tudtam a traumáról,hogy a gyász ami oldja. Hogyan is gyászolhatnék,mikor ennyi pokoli érzés gyötör? Kérdeztem magamtól.
Hogyan lehet egyáltalán a pokolban gyászolni?
Ha gyász van ott akkor valami halál elmúlás, kell hogy legyen.
Hogyan hozhatnám be a gyász érzését? Ezen tűnődtem. Hajlandó voltam már mindenre csak legyen valami megkönnyebbülés, valahogy szabaduljak.
Jobbat nem tudtam kitalálni, mint azt hogy elképzeltem, hogy meghaltam. A pap áll a koporsóm előtt és gyász éneket énekel.
Ezt a gyász éneket dúdoltam magamban reggeltől estig. 3 napon keresztül.
A szövege a következő volt. De gondolom mindenki ismeri. Istenem örök atyám szent kezedbe adom lelkem. Légy te az én igaz bírám engedj vissza országodba engem.
Azonban nem jött az igazi áttörés. Nem lettem jobban.
A harmadik nap reggelén bementem dolgozni.
Teljes feladás érzés volt bennem. Eljutottam arra a pontra,hogy nem tudok mit csinálni. Megtettem mindent. Képtelen vagyok már több erőfeszítésre. Belefáradtam a harcba.
Azon tűnődtem, még hogy mi lehet az ami ezt a végtelen erős szenvedést okozza.(könyvben utaltak rá, hogy van valami ami a traumát fent tartja)Csalódás, szenvedés, vagy mi amit éreztem és nem került feldolgozásra? ezen gondolkodtam.
Aztán derült égből, mint a villámcsapás. Mélyen belülről jött egy gondolat, ami azt mondta. Meg kellett volna halnod. Ezt kellett volna átélni.
És elkezdődött. Összerándult a gyomrom.
Az egész lényemet a has közepére húzta. Próbáltam kiabálni segítségért, de már hang nem jött ki a torkomon. Rátámaszkodtam az asztalra. Olyan erősen olyan gyorsan jött az elmúlás érzése, hogy tudtam semmire sincs időm. Ide mire orvos vagy mentő kiér. Rég halott leszek.
Próbáltam még a feleségemet felhívni, de már nem tudtam cselekedni sem. Túl késő volt már bármit is tenni.
Megszűnt a látás, megszűnt a hallás. Megszűnt minden érzékelés. Eltűnt a világ.
Azonban belül teljesen éber voltam. Sokkal éberebb mint valaha.
Rettenetes halál félelem jött. Tudtam itt most végem. Meghalok.
A gyomromból a szorítás elindult fel a fejem irányába. Ahogy a mellkasomba ért éreztem ahogy szakad ki a lelkem.
Imádkozni kezdtem. Jézus Krisztushoz. Kértem legyen velem fogja a kezem, mert nagyon félek.
Kértem ha lehet engedjen vissza az életbe, szeretném felnevelni a gyerekeimet.
A testből való kiszakadásom azonban folytatódott.
Teljesen éber voltam és figyeltem mi történik.
Elértem arra a pontra hogy megadtam magam. Beletörődtem, hogy meghalok.
Teljesen felment a fejembe eltűntem úgy ahogy voltam. A fejemen keresztül távozott mindaz ami én voltam a halállal együtt.
Amikor újra megjelent az érzékelés és vele együtt a világ, teljesen más helyen voltam.
Körbe néztem. Most élek vagy meghaltam? Nagyon mély csend volt bennem és kívül is. Isteni béke érzés járt át. A szenvedést a testi fájdalmat mintha kimetszették volna belőlem. Odamentem valakihez, hogy válaszol e nekem. Lát e egyáltalán? Válaszolt. Uhh, élek, gondoltam.
Fáztam. Tavaszi meleg volt, de fáztam.
Kép jelent meg előttem. temetést láttam.
A koporsóra a nevem volt felírva.
Gyászolók sírtak.
Nagyon mély gyász jelent meg bennem. Olyan hideget éreztem ami lehetetlen lett volna akkor kb. 20-25 fok lehetett.
Tudtam ez az a gyász amit éreznem kellett. A saját énem elvesztésének a gyásza.
Boldog voltam hogy élek a szenvedések távoztak. Nyugalom és béke járt át.
Még a rá következő 2 napban átéltem ugyan ezt, de a harmadik nap már kiröhögtem a halált. Tudtam, hogy nincs hatalma felettem. Mi már soha nem fogunk találkozni.
Hallhatatlan vagyok.
Ekkor ébredtem fel. Új világba érkeztem. Újjá születtem. Kegyelmet kaptam. Isteni kegyelmet.
Egyébként én is fiatal vagyok,és pont ezért nem félek a haláltól,mert tudom h semmit nem fogok érezni utána,nem lesz fájdalom,keserűség,semmi.
Attól félek,hogy elveszik az életem,hogy nem látom többé a szeretteimet a környezetet,a színeket,virágokat stb,de maga a halál nem tud bántani,elvisz a sírba,és ott elporlok.Az hogy ez mikor következik be,senki nem tudja,ellene csak annyit tehetünk h megpróbálunk egészségesen élni,és kerülni a veszélyes szituációkat,a többibe nincs beleszólásunk.
Kedves Arianne szerintem nagyon jó a cikked,nagyon szépen érzékelteted a témával kapcsolatos gondolataidat-félelmeidet,ami teljesen természetes,hiszen az ember fél minden ismeretlentől.Nem magától a haláltól,hanem az ismeretlentől,és sajnos félelmében elfordul még attól a lehetőségtől is hogy egy nüansznyi információt szerezzen.Pedig nagyon is helyén való dolog foglalkozni a kérdéssel.Bizony az ember nagyon sok mindent átértékel az életével kapcsolatban,amikor úgymond szembetalálja magát az egyesek számára rettegett,mások számára megváltó"halállal.Te kaptál apukádtól némi támpontot,hogy azon elindulhass,szerezz minél több információt,hiteles beszámolókról hisz ma már annyi támpont van!Sajnos tény hogy még ma sem beszélnek túl sokat erről a mindannyiunk számára nagyon fontos témáról,szerintem azért ez az általános rettegés az elmúlástól.Amíg az ember fiatal,nagyon szereti az életet,s eszébe sem jut,ez természetes.Mert még tudja hogy az élet természetes.Később,ahogy öregszünk,úgy barátkozunk a halál gondolatával,hiszen ki szeretne végtelen időn keresztül megfáradva,betegen gyengén lézengeni tovább?
Nehéz elhinni,de van aki tárt karokkal várja,mert csak fájdalom és szenvedés az élete.De ehhez el kell érni azt a bizonyos kort.Ahogy írtad is,félni teljesen felesleges,hiszen ha félünk,ha nem egyszer úgy is bekövetkezik,addig pedig meg kell próbálni egy teljes és szép-boldog életet élni.Én a magam részéről meg vagyok békélve a gondolattal.A megszűnés az olyan mint egy filmszakadás,az után már nincs semmi.Ez is egy megnyugtató verzió,viszont én hiszem hogy ettől sokkal többek vagyunk,és nem csak egy test vagyunk.Valahonnan jöttünk ha már itt vagyunk,és valahová tartunk,a halál pedig átmenet egy új minőségbe,se jobb se rosszabb mint a földre születés.Ha netán téves a hitem és mégis a megszűnés a sorsom,úgy gondolom a megszűnés sem lehet egy rossz dolog.A rosszabb a hátra maradóknak jut ki,szóval mindig azt mondom,inkább én haljak meg hamarabb mint a szeretteim közül bárki.Azt is szomorúnak tartom,hogy nagyon sok embernek magányosan kell utolsó óráiban lennie,senki nem fogja a kezét,mert egyszerűen mindenki menekül még a gondolattól is...Szóval igazad van,nagyon is ideje lenne foglalkozni ezzel a témával,nagyon is jó hogy felvetetted!
Talán olvasgathatnál a témába vágó könyveket hogy szélesíthesd az ismereteidet,s hogy kicsit más megvilágításból is láthasd a halál "témáját".
Lehet, hogy ezért, igen, mert belefáradunk... Nem tudom. Amíg nagyon sok tennivaló van, felnevelni a gyerekeinket, látni, hogy boldogulni fognak nélkülünk és még megérni az unokáinkat és játszani velük..., sok-sok minden, ami még előttünk áll. És az út végén, talán már nincs motiváció és ezért nyugszunk bele. De hogy milyen módon távozunk, sajnos tényleg nem kívánságműsor. Egyik nagymamámnak "sikerült" így. A másik mamikám sokat szenvedett kórházban az utolsó heteiben:(
Ha temetésre kell mennem, mindig nehezen térek magamhoz, hogy ez az életünk vége:(
A nagymamádnak igaza volt.
Én valahogy úgy érzem most, hogy idős korára a legtöbb ember annyira belefárad, belefásul mindenbe, hogy már nem is bánja a megváltó halált.
Nekem úgy lenne jó távozni, hogy este lefekszem, s reggel már nem ébredek fel. Csak az a baj ezzel, hogy nem kívánságműsor.
ez nem az egyszerűség kérdése, hanem a felfogásé.
Azé, hogy ki hogyan fogadja ezt a gondolatot, ezt a tényt. Én mindíg magamból indulok ki. Most is. Hiszek Istenben, és hiszek benne, hogy halálom óráján ő velem lesz majd. Nem veszem könnyelműen a dolgot nehogy azt hidd. Csak próbálom máshogyan felfogni a helyzetet, azt hogy ember vagyok és meghalok egyszer. A hangsúly az egyszeren van. Az ember amíg él addig örüljön, használja ki, hogy élhet, tegyen meg mindent a boldogságáért.
Én őszintén ajánlom neked, hogy fordulj Istenhez, nem vicc. Egy lelkész, mint az én lelkészem segít feldolgozni Isten által az ilyesmit, a halál az élet velejárója, mindenki fél kicsit. Én is, de főként attól tart az ember, hogy hogyan fogunk és hol meghalni, vajon a szeretteink ott lesznek e velünk, vagy egyedül leszünk fehér kórházi falak között?
Ha kicsit tényleg Isten felé fordulsz, akkor kicsit máshogyan is fogod fel az életed végét. Azt sajnos nem tudja senki sem garantálni, hogy ki hogyan fog mikor ki által és miért meghalni, de hogyha hiszel abban, hogy az életed végén majd megfogja a kezed, és a mennybe kerülsz, akkor tényleg másként fogod fel a helyzetet. Mi emberek, főként a hogyan kérdéstől félünk, rossz rágondolni, de ha elfojtja valaki az ilyen rettegését az még rosszabb. A halál az élet velejárója, sajnos nem futhatunk el előle, de rettegni sem szabad. Egyébként teljesen megértelek. Már én is gondoltam rá, hogy vajon hol és hogyan halok meg, de sűrűn nem szabad ezt lejátszani magadban, mert az életed értékes perceit vesztegeted ezzel. Egyszer rágondoltál, kész vége, továbblépsz mész tovább élsz amíg és ahogyan tudsz.
jól esik hogy valaki meglátta a cikkem valódi mondanivalóját.
Megkérdezte tőlem valaki hogy félek e a haláltól. A cikkemben az van hogy nem félek, de amúgy minden ember fél valamilyen szinten.
Az imák a végén sem véletlenek voltak, én nem mondom magamat nagy hívő ember vagyok, viszont Istenben, abban hogy segít hiszek.
Van aki azt várta hogy újat mondok. De ezzel újat senki nem tud mondani, és nem az volt a célom hogy szörnyű történetekkel rémisszelek titeket, hogy a halál milyen rossz, hanem kicsit beszélgetni erről, erről a kényes témáról, hogy ki hogyan gondolja. Ezért is örülök kedves Sly, hogy leírtad hogy te is ember vagy, és te is félsz mint akárki más. köszönöm :)
Egyébként én is jobban tartok a szeretteim halálától mint a sajátomtól. Főként szeretett édesapámétól. Ő a jobb felem. Akármi van, ő mindíg tudja mit tegyünk, és segít tanácsokkal lát el. Nem tudom elképzelni hogy elveszítsem, de sajnos tudom, hogy egyszer elfogom.
egyébként pont a magam szemszögét szerettem volna kifejezni :)
nem foglalkozom, és sokan azt hiszik a negatív kritkát nem bírom, de nem így van. Én azt nem szeretem, ha azt a negatív kritikát úgy fejezik ki, ami nemigazán emberi.
Én csak az őszinte véleményem írtam le sajnálom ha ez sértő lett számodra.
Ha valamit úgy találok és nem tetszik akkor igen is leírom és mivel a vélemény nyílvánítás lehetséges ez esetben is,leírtam és mint írtam sok sikert kívánok egy másik cikkedhez.
Bízok benne az jobban sikerül.
Mindenkinek minden nem tetszhet,sajnos ez most nekem nem tetszett.
Vélekszek rá volt már másik cikked ami meg igen..
Szóval most ezen meg ne akadj fel én meg le merem írni a véleményemet,miért ne merném?
Más is írta már le nekem az ő véleményét annó az én cikemről,sajna ez ilyen.
A negatív kritika is kritika és tudni kell elviselni és kezelni!