Család-lélektan (beszélgetős fórum)
Arra születtem, hogy kisgyerek legyek,
s anyám mellett lassan játsszam az életet,
arra születtem, hogy felnőtt is legyek,
s megértsem a szóból azt, amit lehet,
s végül arra jöttem én a világra,
hogy elhiggyem azt, hogy nem vagyok hiába!
Arra születtem, hogy megszeressenek,
s megszeressem én is azt, akit lehet,
arra születtem, hogy boldog is legyek
s továbbadjam egyszer az életemet....
Kb. 10 ezer évvel ezelőtt a matriarchátus korában, az emberek még nem tudták, hogy a gyermek megfoganása és a szexuális együttlét között oksági összefüggés van.
A nők teherbe esését magikus erők hatásának, sikeres varázslatok eredményének hitték. Sok időnek el kellett telnie ahhoz, hogy rájöjjenek, hogy a testi szerelem, a terhesség egyetlen és kizárólagos következménye.
Amennyiben túl szigorúan fogjuk gyermekeinket, túlságosan korlátozzuk, és nem figyelünk az igényeikre, akkor meg akar majd felelni nekünk, és folyamatos nyomásnak tesszük ki Őt.
Gondoljunk csak bele, ha folyamatosan azt hallja tőlünk, hogy „ne csináld”, „nem szabad”, „hagyd abba”, egyre inkább azt tanulja meg, hogy amit szeretne annak a megvalósítására nincs lehetősége.
Egy idő után nem fogja keresni a dolgok értelmét, mert azt érzi, hogy azzal hibát követ el.
Amikor rosszalkodik, nem rosszat akar Ő, csak még nem tudja, mit lehet és mit nem. Igénye lenne, hogy megtanulhassa a körülötte lévő élet játékszabályait, amiben "tanárra" van szüksége, aki bemutatja neki, hogy minek mi a következménye.
Túlkorlátozás esetén később mikor felnő, és pályát választ, nagy valószínűséggel nem azt fogja választani, amiben boldog lehet, mert gyermekként, amikor felfedezett volna, elnyomták, így később sem visz majd energiát a dolgokba, mert félni fog.
Így a kézenfekvő dolgok pártjára áll, amiket energia befektetés nélkül megszerezhet. Amennyiben a kis dolgait, rajzait és alkotásait nem értékelték szinte teljesen biztos, hogy az alkotás messze áll majd tőle, tehát nem valósítja meg önmagát, mert amikor érzi, hogy elindul az alkotás energiája, egyből lekorlátozza magának, mert azt fogja hinni, hogy ezt nem értékelik, és nem ér semmit.
A különféle hangokat és mozdulatokat azért ismételgeti a csecsemő, mert gyakorolja, játszik vele és tetszik neki. Tapasztalatot szerez, hogy mire képes, és felfedezi, hogy miket tud megcsinálni.
A szülők reakcióinak megfelelően tanul és reagál saját maga is.
Ha például a szülő a halk hangokra és apró mozdulataira is figyel, akkor abban erősíti meg a csecsemőt, hogy nem kell sírnia és felhívni magára a figyelmet, mert ő akkor is a rendelkezésére áll.
Ekkor a baba sokkal halkabb lesz. Valamint előbb meg tanul beszélni, mert a „nem síró hangokra” kap megerősítést, tehát sírás helyett gőgicsél, és a magánhangzók kiejtésével próbálkozik.
Viszont ha a szülők csak a sírásra figyelnek fel, akkor a baba megtanulja, hogy mindig sírnia kell, ha azt akarja, hogy foglalkozzanak vele, és mivel neki fontos, hogy törődjenek vele, sokat fog sírni. Beszélni is később tanul meg, mert nem marad ideje a gőgicsélésre és gagyogásra.(oo öö, ao eö, bb tt, kr gr)
Ha az anya túlbeszéli a gyermeket és nem hagyja szóhoz jutni ( a gőgicsélés is „beszédnek” számít) akkor a beszéd kialakulása szintén későbbre tolódik.
Tehát a legjobbat akkor tehetjük, ha figyelünk a kicsi halk és finom jelzéseire, és érzékenyen reagálunk rá.
Fontos,hogy elmagyarázzuk hogy mit miért teszünk,vagy mit miért nem lehet,vagy éppen mégis szabad. A gyermek a magyarázatok hiányában nem biztos, hogy megérti, hogy mit akarunk tőle valójában. Pusztán önmagában
az, hogy zsebkendőbe tüsszents, értelmetlen dolog, hiszen ott a kéz, a ruha ujja erre a célra.
A hozzáfűzött egyéb – gyermekünk életkorának megfelelő (pl. mert a bacik szanaszét repülnek
a levegőben és beteg lehet tőle más is) – információkkal azonban már elfogadhatóbbá válik
ez a kijelentés.
Magyarázat nélkül értelmetlen a büntetés is, hiszen
a gyermeki gondolkodás a legtöbbször még nem
tudja magától, hogy mit szabad és, mit nem - és ebből kifolyólag nem érti azt sem, hogy miért kap érte szidást
(pl. anya bedughatja azt a valamit a falba én miért nem?
Miért kiabál azonnal és csap a kezemre?)
A gyerek hisztizik, mert nem vesszük meg a hőn áhított
drága, ám mégis értelmetlen játékot. Nem érti miért?
Hát magyarázzuk el neki, hogy drága és értelmetlen, persze konkrétumokkal. Például: sok pénzbe kerül ez a világító gömb és tudod, oda kell figyelnünk mit vásárolunk. Ennek az árából
5 kisautót vehetnénk, és azokkal legalább tudnál játszani
a barátokkal is. Ez meg csak áll, világít és
semmi másra nem való.
Az okos, gyermekre szabott magyarázat aranyat ér, de nem kell túlzásba vinni azért ezt sem,
nem kell újra és újra indokolni hasonló helyzeteket, mert valóban a gyermek agyára mehetünk
az állandó papolással és joggal remélhetjük azért azt is, hogy csemeténk előbb-utóbb
valóban tanul a szép szóból.
Sokszor lehet ez az alapja annak,hogy a gyerek máshogyan köti össze a dolgokat,mint amiért történnek.
Mivel nem érti a büntetés lényegét(saját érdekében tesszük,hogy meg ne sérüljön), azt fogja hinni,hogy ő a hibás a dolgokért, és nem szeretjük.Ezáltal egy olyan képet alakíthat ki magáról, hogy ő maga nem elég jó a szülei számára és nem is szeretik.
Később ez önbizalom hiányhoz, határozatlansághoz, megfelelési kényszerhez vezet, és küzdeni fog mások szeretetéért.
Tehát mutassuk be neki a világot,ne spóroljunk a szavakkal. A pici még új itt, minden új neki, az is ami nekünk felnőtt fejjel már megszokott.
Ha nem magyarázzuk el kellően a dolgokat, csak a következményeket kapja, azt fogja hinni, hogy neki már ezt tudnia kellene, hiszen mi leszidjuk,kérdőre vonjuk olyan dologért,amit még nem kellene tudnia.
Felnőtt korban ez vezethet oda is,hogy az illető az új munka helyein már a kezdetekben azt érzi,hogy tudnia kellene mindent,pedig még csak 2 napja dolgozik ott. Frusztrált lesz ettől, és még kevésbé sikerülnek a dolgok, mert benne lesz egy lelkiismeret furdalás ,hogy nem tudja még. A gyermekkori érzelmeit fogja kivetíteni a felnőttkori szituációira.
Korlátok és határok
Kemény, de szükséges szavak akkor, amikor a gyermekek helyes irányba történő terelgetéséről beszélünk.
Az alábbi szemléletes bemutatja mire gondolok:
ha a szakadék szélén van egy korlát, akkor a nézelődő kimerészkedik a szakadék széléig,
hiszen joggal bízik abban, hogy nem fog onnan lezuhanni. Ha nincs korlát, akkor két lehetőség van. Vagy hamarabb megáll és nem látja mindazt, amit láthatna a korlát adta biztonságérzet segítségével, vagy lezuhan, mert nem tudja, hol kell megállnia, de a kíváncsisága hajtja.
Ezt a példát átfordítva a gyermeknevelés színterére, a következőképpen értelmezhetjük. Amennyiben a gyermekünk számára egyszerű, átlátható, értelmes és valóban szükséges szabályokat állítunk fel (pl. ne dugj semmit a konektorba, vécézés után mosd meg a kezedet;
kés, villa, olló nem gyerek kezébe való stb.), akkor mankót adunk számára ahhoz,
hogy ki merje próbálni a benne rejlő lehetőségeket. Egy idő után kezdi majd megérteni,
hogy mit szabad és mit nem és azt is, hogy az „előírásoktól” nem térhet el.
A biztonságot nyújtó korlátok
következetes alkalmazása során rájöhetünk, hogy ezzel nem korlátozzuk a gyermeket, éppen ellenkezőleg: kitágítjuk a határait!
Gyermek megtapasztalja, hogy valóban olyan dolgokat korlátozunk, ami valós veszélyeket rejt,
ami az ő érdekeit szolgálja, tehát egy újabb szabály életbeléptetése esetén is várhatóan hamarabb lesz a partnerünk, hiszen már bízik bennünk. Ehhez viszont elengedhetetlenül fontos, hogy valóban indokolt - nem öncélú, értelmetlen (pl. napközben nem fekhetsz az ágyadon) - szabályokat állítsunk fel, és következetesen tartassuk is be azokat. Csak így van értelme!
A gyerek agya meglehetősen érzékeny a stresszre.
Annyira hogy számos nevelés technika okozta stressz felboríthatja az "érzelemkémiai" egyensúlyt,és megváltoztathatja a stresszreakciós rendszereket a gyerek agyában.
Ha a gyerek nem kap megfelelő segítséget,és szülői gondoskodást, hogy feldolgozza azokat az érzelmeket amik érik, akkor az alacsonyabb rendű agyában a vészjelző rendszerek túlaktívvá válnak.
Ennek hatására felnőtt korban a legkisebb stresszt is túlreagálja. Állandóan aggódik, dühös vagy indulatos lesz.
Az emberek éltét nagy mértékben befolyásolja,hogy kialakulnak-e az agyában a megfelelő stresz szabályozó rendszerek. Ha szerető és megértő szülői gondoskodásban volt része, akkor ezek az idegpályák kialakulnak, és a felsőbbrendű agya képes a stresszt kezelni, és nem az alsóbbrendű agy "küzd vagy menekülj" funkciója lép fel.
A felsőbbrendű agy segít,hogy az adott stresszhelyzetben higgadtan és világosan átgondoljuk a szituációt, és kitaláljuk,hogy mi a legjobb amit jelen esetben tehetünk.
Abban is segít pl.,hogy érezzük,hogy mikor mit reagálunk túl.
A magasabb rendű agyi funkciók tehát szorongás ellenes vegyületeket szabadítanak fel az agyban.
Mindennek a gyökere az,hogy szüleink segítettek -e nekünk, vigasztaltak-e,vagy törődtek -e velünk.
Amennyiben nem és gyerekként egyedül kellett megbirkóznunk a fájdalmas helyzetekkel,és ráadásul még meg is szidtak minket érte, agyunk nem alakította ki a stresszkezeléshez szükséges kapcsolathálózatot, így dühösek ,frusztráltak és haragosak leszünk,ha hasonló helyzetbe kerülünk felnőttként.
Pszichoterápiás módszerekkel ez oldható.
A gyerek részéről,akkor történik meg a szülők feldolgozása,ha el tudja fogadni teljes egészében a szüleit,és el is tudja engedni a hozzájuk kötődő rossz érzéseket.
Ennek az első lépése az,hogy átérzi,hogy a szülő nem tud többet adni,tehát itt tart. Ezt elfogadja, és elhiszi, mert ez egy tény. Ekkor meglátja a szülő szintjét, azt hogy hol tart és nem vár már többet. Ezzel vigyázni kell, mert ha ez túlzásba van víve, akkor könnyen a szülő fölé kerekedik, és nem tisztelet lesz a szülő iránt, hanem lekezelés, "hogy csak itt tartasz"....
Ez nem jó.
Az a jó, ha azt érzi,hogy adott dolgokat kapott,sokszor olyat hogy az fájt,vagy nagyon fájt,vagy eszméletlenül fájt,de nem baj,mert ebből olyan dolgokat tanult meg, amiket másként nem tudott volna.
Tehát akkor van feldolgozva a szülő, amikor azt mondja a gyerek, hogy "köszönöm amit adtál,elfogadom,és ez jó"
És ekkor nem a fájdalmak jutnak eszébe,hanem a rengeteg tapasztalat,és a fájdalmak következménye,amiket megtanult általuk.
Tehát amikor megköszöni,azt tiszta szívvel teszi,mert ezeknek a tapasztalatoknak örülni lehet. Hiszen a rossz dolgok erősítették meg, és akit sok rossz és fájdalom ért, az nagyon erős, és szüksége is van erre az erőre,ezt pedig a szüleinek köszönheti,akárhogyan is történt.
(ha babusgatták volna,nem lenne erős)
Alapvetően nevelés során a gyerekeinknek ugyanazt tudjuk tovább adni, amit a szüleinktől kaptunk, valamint amit mi a saját tapasztalataink során érzelmileg elértünk.
A gyerek érzi rajtunk azokat a dolgokat, amiket mi is érzünk ( pl. lelkiismeret-furdalás, szorongás, félelem, csalódottság, kétségek) valamint a reakcióinknak a hatásai a tudattalanjába rögzülnek és hatnak, később a viselkedésüket befolyásolják. Tehát alapvetően ez a két dolog határozza meg a későbbiekben a személyiségét, az átvett érzések, és az érzéseink által létrejött reakcióink is kialakítanak bennük újabb érzéseket.
Én meg csak azt akartam mondani, hogy sokan képtelenek erre, vagy sokkal nehezebben megy, mint másoknak, olyanoknak is, akikről azt hisszük, hogy "neveletlenek".
Ettől még persze olyanok is vannak szép számmal, akik azok..
Egyébként meg egyetértek veled.
Nagyon szépen leírtad, hogy egy auti mire képtelen, mert neki ezek a szociális visszajelzések, hogy "kötelesség", hogy "dicséret", hogy egyátalán kapcsolat szinte teljesen értelmezhetetlenek.
Ezért náluk bizony idomítással kezdődik a fejlesztés. Náluk fordítva van. Először rá kell őket venni arra, hogy meglegyen a munka, általában csokival, vagy ilyesmivel, olyan dologgal, amit azonnal megkaphat. Aztán az évek során kell ezeket az idomító eszközöket valamelyest szociális dícséretekre cserélni...
Három gyerekem van ebből az egyik nagyon ilyen. A másik ugyan nem auti, de ez a tulajdonsága sajna neki is megvan, mint a testvérének. Szerencsére ő más területen nem érintett, de ezen igen.
A férjem is ilyen. Tehát nálunk a másfél éves, meg én vagyunk, akik mondjuk a feladatunkat és a kapcsolatunkat az általad leírt módon tudjuk intézni..
És nagyon sok olyan gyerek van, akik ugyan nem nevezhetők autistának, de ezen tulajdonságuk így működik. Vagy csak egy kicsit így működik..
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy Neked elvileg teljesen igazad van, csak a valóság kb. 50%-ban ilyen-olyan okokból más..
Mondjuk úgy, hogy egyénre-szabott nevelést kell mindenkinél alkalmazni, azt kell megtalálni, hogy kinek mi a jó... No ez a gáz. Mert ha mindenkiél ugyanaz menne, akkor nem lenne gond, akkor csak csinálni kéne...
Nem értek egyet az idomítással,mert szerintem itt nem ez a jó szó.
Kell, hogy legyen egy bizalom köztem és a gyerek között.
De ezt ki kell alakítani.
Amikor megkérem, hogy pakoljon el,nem szabad bennem lennie elvárásnak.
Az egész a gyerekről kell hogy szóljon és nem rólam, nem a lakás rendjéről hanem arról,hogy mit tanítok a gyereknek és hogyan.
Az elvárás,nyomás neki, és megfelelési kényszerhez vezet.
Azt érezze, hogy az a feladat az ő feladata,és ha nem végzi el ,akkor annak lesz következménye.
Viszont ha megcsinálja megdicsérem.
Sikerélményben lesz része.
Akár meg is jutalmazom, az elvégzett "munkáért".
Nem jó ha azt érzi hogy elvárás miatt kell megcsinálnia.
Érezze azt, hogy azért mert az az ő feladata.
Ha eleve úgy állok, hozzá, hogy nem fog jönni összepakolni, akkor eleve ingerült vagyok.
Eleve egy elvárás tőlem, "hogy gyere és csináld". Ez nem jó. Ha nem csinálja meg ,akkor nem csinálja meg.
NINCS, ill. NEM JÓ ha elvárásaink vannak a gyerek felé. Akár mit tesz, ő úgy jó. Bennünk annak a gondolatnak kell lennie ,hogy ha: "nem pakol össze, úgy hagyja,nem baj"
De csak úgy tudom rendre tanítani, ha megkérem, és ha nem teszi következménye van, és ha teszi annak is.
Tehát ha nem jön, akkor annak lesz következménye, és olyan amit be is tartok. Csak így tanulja meg hogy mit lehet és mit nem.
Igen, ezért kell lenni két üzemmódnak. Kell egy olyan hangszín, amit ha érez a gyerek, akkor akkor is ugrik, ha éppen nem érti az okát.
Ez az, hogy parancsszvakra reagáljon. Tanítják is "szülőképzésen". Meg ilyen a várakozásparancs, meg a jelzések értelmezésének képessége. .
Természetesen a hirtelen parancsokat is utólag meg lehet magyarázni, sőt kell is, ha értelmezhető a dolog.
Ezért nem kell ördögtől valónak tartani azt az egészséges alá-fölé rendeltséget.
Persze, vannak olyan helyzetek, amikről beszélsz, mikor azonnal kell cselekedni, és nincs idő magyarázatra, teketóriázásra. Ilyen a vészhelyzet, természetesen (és Te egy ilyen példát írtál le). Meg persze vannak a másokat direkt maceráló, kikészítő, dacos gyerekek (én is ismerek ilyen típusú gyermeket).
De én általánosságban beszélek arról, hogy ha a gyermeken látszik,hogy nem érti, miért kell ezt vagy azt csinálnia (mert mondjuk logikátlannak tartja), akkor jobb,ha megmagyarázzuk neki. Hogy megérti, vagy meg akarja-e egyáltalán érteni, az már más tészta.
Már írtam, amit lehet, el kell mondani, magyarázni, addig egyetértek..
De azért ritka az olyan "parancs", amit egy mai gyerek nem ért meg, hogy miért kérik tőle.
Én azt tapasztalom, hogy nagyon kényelmes nekik, hogy hülyének tettessék magukat, és időt nyerjenek..
Érdekes, sose magyarázta el anyám külön, hogy miért is nem vágjuk földhöz a teáskészletet, miért nem állunk a papírdoboz tetejére, és miért nem maradunk le egymás mögött 10 métert, ha együtt megyünk... Enélkül is tudtam, és tudtam közlekedni 5 évesen..
Ma az én lányom 8 évesen se tudja, pedig 400-szor 200 féleképpen elmagyaráztam, bemutattam, elvittem külön ezt gyakorolni, stb.. Egyszerűen könnyebb ilyennek lenni, és ebben szerintem pont azon viszonyok felborulása is ludas, amiről itt szó van.
Még ha én próbálkozom is, mindenhonnan az árad feléjük, hogy ez hülyeség. Széllel szemben meg nehéz..
Márpedig vannak olyan tipusú gyerekek, és olyan tipusú ügyek is, amiben ez a helyes. Mindamellett, hogy természetesen amit lehet, azt elmagyarázunk..
Ezt nekem már nagyon sok pszichológus, pszichiáter mondta, elég sokkal találkoztam az utóbbi időben...
Egyrészt vannak az olyan esetek, hogy nem lehet azt csinálni, hogy "édes kislányom, ha nem sértelek meg, akkor legyél olyan kedves kifáradni ennek a pótos ifának a hatósugarából, mert átméltóztatik hajtani rajtad.." --- Kell, hogy azonnak ugorjon, ha mondod.. Ez kicsit idomítás, persze, de felettébb hasznos..
A másik meg, amikor a 40. érvet hozza föl, mondjuk 5-6 évesen, hogy ő 8 fokban miért is szoknya- pólóban hajlandó csak kilépni a lakásból, és ezzel mondjuk még másik négy ember programját teszi tönkre, akkor egy idő után jön a csak.. Sőt, a szakember azt mondja, ebbe bele se szabad bonyolódni, mert az ilyen tipusú gyerekeknél rögtön jöjjön a csak, az első épkézláb indol elutasítását követően..
Nyilván nem mindenki ilyen, de én nyertem egy ilyen libát, meg egy autit.. A legkisebb gyerekem viszont tök együttműködő..
Magyarázkodni nem kell a gyereknek. Elmondhatom neki a miértet, hogy miért kell az adott dolgot megcsinálnia, és az a lényeg, hogy ha nem teszi, akkor annak legyen betartott következménye ,egyéb esetben azt tanulja, hogy bármit megtehet.
Amit leírsz, az egy olyan szituációra emlékezetet engem amikor a szülőnek már nincsen tekintélye, és a gyerek nevelés már kicsúszott a kezéből. Azon a nevelőn,vagy szülőn aki ezeket a módszereket használja, tökre érezhető, hogy nem is tud a gyerek felé nyitni,mert a saját problémáival van elfoglalva. A gyerek meg azt az üzenetet kapja, hogy nem vagy fontos(nem érdekelsz)
"hagyj békén, csak csináld"
Túl egyszerűen van lereagálva a dolog.
És ha mindezt dühösen mondja a szülő,mondjuk akkor 100%, hogy tehetetlen, de még plusszban meg is ijeszti a gyereket...
Hát nem túl pozitív....
Igen,én ebben biztos vagyok hogy így van.
Egyébként elég megnézni,általánosabb példát,és már látjuk is. Mondjuk egy viselkedés zavaros gyerek esetében, az ő kezelésében is jobban rá van kényszerülve a nevelő, hogyha el akar érni valamit nála, akkor a "szabályok" szerint kell játszania, vagy nagyobb százalékban kell alkalmaznia a helyes hozzáállást.
Ha pl. "megijed" a gyerektől már nem is a helyén kezeli, és a presztizsének lőttek.
Nem azt mondom,hogy a gyerek csinálja azt, amit akar, következmények nélkül. Viszont a magyarázat nélküli követelést, parancsosztogatást én nem tartom jó dolognak. Sosem értettem az "ezt kell csinálnod és kész" mondatokat, pláne,ha megspékelik a "mert én így akarom", vagy "csak" mondatokkal. Szerintem igenis fontos megmagyarázni egy gyermeknek,hogy mit miért teszünk, mert az ugyanolyan káosz, ha ugyan megteszi, amit kérnek (parancsolnak), de fogalma sincs, miért.
Lehet,hogy mindenki szükséges a lelki fejlődésünkhöz, de akkor úgy fogalmazok,hogy vannak emberek,akik még szükségesebbek, és vannak, akik kevésbé. Szerintem ezt teljesen embere válogatja.
A középső fiam Aspergeres autista.
Istenien tudja tanítani a mai értékvesztett felnőtteknek azt, hogy az alant általad leírt dolgokat helyesen tudják alkalmazni.
Mert máskülönben nem működnek.
Bizony, a helyesen értelmezett sorrend és tisztelet alapberendezés, és ennek hiánya káosz. Az ő "betegségük" pont abban áll, hogy erre reagálnak még érzékenyebben, mint bárki más.
Jó indikátorok.
Mindenki szükséges a lelki fejlődésünkhöz. Csak olyan emberek vesznek körül minket folyamatosan akik tanítanak valamire.
Tehát az a tanár/ szülő is kell, aki azt mondja ,hogy "Azt csináld ,amit én mondok és ne azt amit te akarsz"
Ekkor el lesz nyomva a gyerek, később nem fog tisztán kirajzolódni a a szeme előtt, hogy mit tehet meg és mit nem, nagy valószínűséggel sokáig céljai és élettetve sem lesz. Bizonytalanná válik, és nem fog tudni kiállni magáért, mert folyamatosan azt érzi, hogy amit ő tenne, az rossz.
De ez az elnyomásnál igaz.
Mert van ennek egy normál árnyalata is, amikor mint határként be van állítva, hogy "ezt és ezt tedd meg" mert most ez a feladat. Ez is fontos, mert a gyerek ekkor van biztonságban, mert azt érzi, hogy biztonságos rendszer veszi körül. Így megtanulja később, hogy adott dolgokban meddig mehet el, vagy mit engedhet másoknak és mit nem, pl. nem engedi magát kihasználni.
Ha azt az üzenetet kapja a gyerek, hogy "mindent lehet,bármit megtehet"
Akkor ő is ezt fogja közvetíteni mások felé, tehát kihasználják, rosszul bánhatnak vele, mert nincsen kontrollja amivel megvédené magát.
A tisztelet pedig alapból jár egy felnőttnek, mert ő az idősebb , tapasztaltabb. Ezt nem kell követelni, az a felnőtt aki követeli,már nem is kapja meg. Pontosan azért mert elvár valamit, amit ő sem hisz el. Kompenzál.
A családrendszerben a szülők egymáshoz való kapcsolata az elsődleges, a gyermek csak a második helyen van. Ez nem azt jelenti, hogy a gyermeket kevésbé szeretjük, vagy kevesebbet törődünk vele.
Nem előzheti meg a gyerek a rendszerben a szüleit,mert az elcsúszást eredményez és még több problémát vet fel. Teher a gyerek számára. Ekkor tulajdonképpen az történik ,hogy a gyerekkel megosztanak olyan dolgokat is ,amivel nincsen dolga, és úgy van kezelve mint egy felnőtt. Sokan csinálják, azok, akik nem elégedettek a párjukkal, és a gyerekükkel beszélik meg azokat a dolgokat, amit a másik szülővel kellene. A gyermek tiszteletben tartása azt jelenti, hogy hagyom hogy gyerek legyen, tehát semmilyen felelősséggel járó döntésben nem kérem ki a véleményét, habár ez szinpatikus lehetne neki. Ez nem azt jelenti, hogy kevésbé törődöm vele, hanem azt ,hogy hagyom, hogy a saját dolgaival törődjön, és a szülők és felnőttek dolgába nem adok neki szavazati jogot. Ezzel tehermentesítem, és hagyom, hogy a saját életét élje.
Sok igazság van a szavaidban, de pl. ott van az a rész, hogy kisiskolásként kell megtanulni,hogy gondolkodhatsz másképp, mint mások (mert szabadságodban áll). Csakhogy az iskolai rendszer - persze itt is vannak kivételek - pont arra "tanít",hogy kuss és csináld,amit a tanár (szülő, nevelő...stb.) mond. Én ezt úgy gondolom,hogy igen, van amiben alkalmazkodni kell, gyermekként, diákként is,de pl. értelmetlennek tartom a tisztelet kikövetelését a gyerektől, csak azért, mert ő kisebb, én meg vagyok "az okos, nagy felnőtt".
Amúgy szerintem sokminden módosulhat felnőtt korban is, ha megfelelő emberek közé kerül valaki, olyanok közé, akikre a lelki fejlődéséhez szüksége van.