Gyermekkori molesztálás (beszélgetős fórum)

soha nem fog,

mindig előkerül,akármilyen mélyen van,mindig,,,,,,,,,,

Istenem, miket éltetek át, én meg hülyeségeken lépes vagyok vitatkozni...

Köszönöm mindenkinek, aki óriási erővel itt megosztotta a vele történteket. Kívánom, hogy ez is segítség legyen a fel nem dolgozható dolgok feldolgozásában. Kívánom, hogy gyógyuljon a lelketek!

Hát elmesélem én is.

Az úgy történt,hogy már egészen kiskoromban apám elhagyott minket. Hosszú és bonyolult sztori szóval a lényegre térek. A bátyámmal sok mindenen mentünk keresztül. Egy halom mostoha apa, nevelő nő és iskolai kirugások,elutazások,elköltözések. Szóval az otthon édes nyugalma talán soha nem is volt meg nálunk. Mindenesetre az utolsó nevelő apukám nehezen viselte a bátyám flegma stílusát meg azt,hogy füvezik. Szóval igen belőle deogos lett ha lehet ilyen borzasztó ostobán fogalmazni egy mély és igen nehéz problémáról. Visszatérve 16 voltam amikor úgy összebalhéztak,hogy a bátyám betörte az üveget dühében és felvágta az összes erét a bal kezén. Vele voltam, mindenem csupa vér volt tőle. Ezt is megéltük utána nem láttuk az utolsó nelelő apánkat évekig, megint költöztünk.Én leéretségiztem,egyetemre mentem, Erasmus ösztöndíjat kaptam. Ő csak drogozik és gépezik még mindig 5 éve. Nincs érettségi se semmi. És pont nem érdekel már,hogy mi van vele. De! Amikor még nem történtek ezek a dolgok 14 voltam, éppen,hogy csak megnőtt a mellem, a suliban szép lánynak számítottam. Megujjazott. Többször, úgy kétszer. Nem felejtem el amikor mellettem fekszik, lassan oda csúsztatja a kezét moccanni sem merek, "ez mi" gondoltam. Még soha nem ért hozzám így fiú. Majd felijedek megszólítom a nevén és úgy csinál hirtelen mintha aludna. Nem foglalkoznék ezzel már pont nem érdekel ha nem történt volna most 21 éves koromba ugyan ez. Egy nagy buliban voltunk vele meg egy haverjával ami nagyon ritka mert én soha nem bulizok a bátyámmal. Na mindegy egy fiú vitt engem haza majd reggel hazamegyek kb a másnaposságtól ájultan zuhanok az ágyba a bátyám haverja a bátyám szobájában én anyám ágyában az én idióta bátyám meg az öcsém ágyában anyám szobájában. És arra kelek,hogy ujjaz mi a F@ba!! Wf?! Megint mondom a nevét eltűnik én meg próbálok vissza aludni megy mert hulla másnapos vagyok. Azóta csak próbálom elfelejteni, 4 sráccal voltam az utóbbi 3 hétben és bki nem élveztem egyiket sem nagyon rossz ez így!! Nem is tudtam őket befejezni, csak síró görcsöm van. Megkérdezik mi van én meg valami olyat kamuzok,hogy az első barátom megerőszakolt. Mert én szégyellem magam. Az egyik srác meg -nem csodálom ha ilyen tested van -te jó ég ki mond ilyet??? Ezt a megértést hát kösz!!!! Nem mondhatom el a családomnak már megtettem mikor 14 voltam, nagy balhé volt de elmúlt, nagyon kínos volt nekem, mindent tagadott a bátyám,nem is biztos,hogy hittek nekem. Amúgy meg így is elég sok bajuk van a bátyámmal mert nem dolgozik meg elad dolgokat otthonról. Ez a gyerek egy pokol,gyűlölöm. Nem hibáztatom semmiért mert kemény életünk volt, de ezt soha de soha nem felejtem el neki, én nem bocsátom meg. Kérlek finoman írjatok ha írtok, ez a legnagyobb titkom de másnak nem mondhatom ja és igen tudom elmegyek pszichológushoz csak még nincs pénzem rá. Hát kösz,hogy végig olvastad remélem neked jobb.

Sziasztok! Az én történetem 12-évesen kezdődött,most párnap múlva leszek 22. Nekem nagyon rossz gyerek korom volt meg a fiú testvéremnek is! Egy nagyon durván hangulat ember apaánk volt!

Ha olyan napja volt akkkor vasaló zsinórral vagy hosszabítóval vert meg minket! De olyan is volt hogy báttyám már a földön feküdt (hozzáteszem még kisfiú volt) de apu még akkor is rúgdosta katonai surranóval! Eltelt pár év éppen hogy csak elkezdem kamaszodni egy picit megnőtt a mellem kicsit megváltozott az alakom is!(nekünk olyan volt a lakásunk hogy az én szobámon keresztül lehetett bemenni a fürdőbe).

Egyik éjjel arra ébredtem hogy apám a fürdőszoba ajtajában áll felkapcsolt villanynál és engem néz. Nem mondom nagyon megilyedtem de nem gondoltam rosszra hiszen az apám! Csak hogy ezek az éjjeli akciók egyre sűrübben előfordultak,ekkor már nagyon féltem de nem mertem szólni anyának sem! Napközben takartam a melleimet azt a kicsit is ami volt inkább leszorítottam. Már féltem ha este lekellett feküdni! Egyik éjjel arra ébredtem hogy az agyamon ül és fogdossa a fenekem,ekkor már annyi bátorságot is vett hogy megfogta a mellemet.

Anya sejtette ezt a dolgot szerintem mert egyik éjjel ott találta apámat a szobában,de semmi nem történt nem ült le velem beszélgetni vagy nem kérdezte meg hogy igaz-e? Hanem célzásokat tett rám hogy k#va vagyok.(Fúrcsa mód most felnőtt fejjel érzek ezmiatt neheztelést hogy ha tudta miért nem segített) Aztán apámnak elkellett menni-e dolgozni több hétre, és talán a sors akarta így de azon az utolsó estén amin tőlünk távol lett volna (másnap jött volna haza) a munkatársaival nagyon sokat ivott,és így részegen vezetett de egy baleset során azon az éjjelen meghalt apám!

Szégyen nem szégyen de azt kell hogy mondjam hogy engem ezzel kárpótolt az élet hogy elvette az isten ezt az emberi hulladékot! Mert aki már a saját gyermekére nőként néz az nem más mint egy emberi hulladék!

A problémámmal természetesen egyedül maradtam,segítséget senkitől sem kaptam! (mondjuk nem sokan tudták eddig mitörtént) De ha ez a végzetes baleset nem történik meg akkor valószínüleg intézetben nevelkedtem volna tovább,vagymár nem is élnék!

A felnőtt életemre nagy hatással van ez az egész,nincsenek igaz barátnőim,nincsen semmi önbizalmam,rosszul vagyok ha egyedül kell kimennem az utcára félek de nem tudom mitől!úgy érzem nem vagyok képes dolgokra... tönkrement az életem 22-évesen egy vénasszony életét élem a 4-falközt!Nem fogjátok elhinni de semmi életcélom nincsen most végeztem a sulival (ápolónő lettem) de egyszerűen nincsen életem!

Szerencsére van egy párom 3-éve aki nagyon szeret így picit könnyebb készülünk elmenni szakemberhez is. Gondoltam megosztom ezt veletek én is. És ha van olyan lány aki most ebben a helyzetben van és ezt olvassa,kérjen mielöbb segítséget!!!!! Neharagudjatok hogy ilyen hosszú lett!!

A kapcsolatom anyámmal azóta se lett jobb, de legalább nem kérdezi meg havonta, hogy beszéltem-e az apámmal és kaptam néhány igen drága ajándékot. (Jóvá semmit sem tesz ezzel, de kicsit úgy érzem, ezzel mégiscsak elismeri történteket – s benne a saját felelősségét.)

A Nővéremnek próbálok óvatosan segíteni, de mivel még én is rettegek, hogy egyszer olyan részletek jönnek elő, amiktől teljesen kiborulok, nem nagyon erőltetem.

Van még egy 35 kg súlyfeleslegem, amitől meg kellene szabadulnom, hogy sokáig jó anyukája lehessek a gyermekeimnek, de egyelőre ez igen távoli cél. Még kell a fal, ami megvéd.

Nagyon szeretném a házaséletünket jobbá tenni, mert úgy hiszem, nem fair a Párommal. De egyelőre ez sem megy. Időnként jobb a helyzet, de… kaphatott volna/kaphatna olyat, akinek nincs ekkora defektje. De azt mondja, engem szeret. Így is. LÁNYOK, VAN REMÉNY!! : )

Furcsa, mert amikor az emberek gyermekmolesztálásról hallanak, igen véres bosszúkat találnak ki. Nem mondom, hogy soha nem jutott eszembe ilyen bosszú, de valahogy nem érzem megfelelőnek. A halált se. Sokáig gondolkodtam, hogy mi lenne az, amitől egálban érezném magam, s arra jutottam, hogy ha érezné a fájdalmat, amit okozott, ezt a folyamatosan lefelé nyomó esőfelhőt, amitől minden félelmetesebb, szürkébb és szomorúbb, ha NEKI kellene ezzel együtt élnie.

És ajánlanék a „Trauma és gyógyulás” mellé még egy könyvet – kicsit hétköznapibb nyelvezettel-, a „Mérgező szülők”-et. És LÁNYOK, akik most élitek át ezt! Hívjátok a NANE-t, vagy az Eszterláncot. Ők segítenek, tudják, hogy kell bánni a rettegőkkel, és jót akarnak!

(Talán mindkét könyvben olvastam, hogy a gyerekekkel való szexuális visszaélés inkább a hatalom fitogtatásáról szól, mintsem szószerint a szexuális vonzalomról.)

ANYÁK! Figyeljetek a gyerekeitekre, mert a felmérések szerint a legtöbb erőszakot rokonok, barátok követik el otthon vagy közel az otthonhoz!

Bocsánat, hogy ennyire hosszú lett.

Olyan 7-től 11 éves koromig az apám molesztált. Sikeres lefojtással éltem eddig, de ahogy Valaki írta már, a terhesség alatt könnyebb hozzáférni az ilyen lefojtott dolgokhoz. De azért kell hozzá, hogy biztonságban érezze magát az ember. Most érzem magam annyira biztonságban, hogy konkrét részleteket szeretnék elmesélni a Doktornőnek.

Hozzátok hasonlóan soha senkinek nem beszéltem erről korábban. Azóta 4 embernek hoztam szóba, közülük az egyik a Párom. (10 év, két gyerek, igen vacak házasélet… )

A legrosszabb, hogy a 4ből 2en kétkedéssel fogadták és azonnal részleteket akartak tudni. Én meg néztem, hogy ezt a mondatot is alig bírtam kinyögni, komolyan úgy gondolja, hogy élményszerűen elmesélem?!?!?!?!?!????? És újra kis hülye hazugnak éreztem magam. Ez egyébként általános, szinte mindig úgy érzem, hogy nem hisznek nekem, akármiről is van szó. Ja, az anyám. Bár nem emlékszem, hogy konkrétan segítséget kértem volna tőle gyerekkoromban, de tudom, hogy már 8 évesen egy rokonunk után sírdogáltam, ha magamra maradtam (más gyerekek „anyu, anyúúúval” hüppögtek, én „Saci, Saaaciííí”-val. Soha nem voltunk jóban, nem tudtam, miért, de nem bíztam benne. Mostmár azért összerakom, hogy pl. az utolsó alkalom éjszaka történt. Otthon. Ugyan HOGY NEM VETTE ÉSZRE, MI TÖRTÉNIK egy szobával odébb?????????

Aztán nemrég elmondtam neki, hogy mi történt, aminek ugye 20 éve vége és az a férfi követte el, aki megcsalta és elhagyta őt 16 éve. Reakció: HAZUDSZ! Ezt csak fantáziáltad! Hogy mondhatsz ilyet, meg akarsz ölni?

Én meg akkor azt gondoltam, hogy ha már lúd, legyen kövér: elmeséltem, hogy a Nővérem, bár nem beszélünk róla – sose nem is tettük -, szintén az összes tünetet produkálja, amit a szakirodalom leír, úgyhogy…

Sziasztok!

Bár látom, hogy már nem annyira aktív ez a topic, de végigolvasva, azt hiszem ez a tökéletes hely, hogy kiírjam magamból a szennyet.

Az úgy kezdődött, hogy tavaly, mikor a második gyermekemet vártam, kiderült, hogy sérülten jön majd a világra. Szeretni akartuk Őt igazán, így felkerestem egy pszichiátert, hogy segítsen feldolgozni/felkészülni lelkileg. A 3. alkalommal kérdezett rá, hogy engem bántottak gyerekkoromban?! Tökre nem erről beszéltünk.

Több,.mint 1 év eltelt, sok könyvet elolvastam, sokat haladtam

Nem kell attól félni, hogy a pszichológus/pszichiáter az első találkozáskor elmesélteti részletesen a történteket. Hetente 1* járok egy doktorNŐhöz, s az engem éppen aktuálisan foglalkoztató dologról kezdünk beszélgetni. Persze, időről időre előkerül konkrétan is a téma, de nekem ilyen dolgokat –„hozadékokat”- kell(ett) most megoldanom, mint:

- olyan agresszív anyatigris voltam, hogy elég volt vkinek nem köszönni vissza a gyerekemnek, már igen durván léptem fel. SENKI nem okozhat(ott) fájdalmat vagy csalódást a gyerekemnek (mostmár gyerekeimnek)

- éjjel is égtek a lámpák a lakásban – akkor is, mikor aludtunk (gyerekeknél, nálunk, a konyhában), és az ajtókat nem zártuk – a bejáratit sem, ha otthon voltunk!

- Mikor a Kicsi megszületett, kénytelen voltam csak a Páromra bízni a Nagy fürdetését. Hát. Néma csöndben fülelek néha még ma is, hogy mindent halljak, nehogy…

- Sötétben nem mentem utcára egyedül, ma se szívesen, akkor is csak a környéken néhány utcányit.

- Éjjel 2-5 alkalommal kelek a gyerekeimhez több éve, minden „nyik”-ra szaladok, a több év után mostmár igen kimerült vagyok, mégis azt gondolom, egy segítséget kérő gyerek nem maradhat magára. Vajon miért?? :(

Iszonyat jobba vagyunk újra a legjobb barátommal...

De azt nem tudom hogy mit csináljak Vele... a szomszéddal hisz majdnem minden nap látom és nem tudom mit csináljak..

Nem tudom, hogy túlreagálod-e, mert nem ismerem a barátságotok jellegét, minőségét. Ha meghaltál volna, az nyilván megérinti.

De nem tudom, hogy mit vártál tőle, hogy a bocsánatkérésedre - illetve az öngyilkos próbálkozásodra, gondolataidra - mit reagáljon? Sajnálkozzon, boruljon a nyakadba, próbáljon lebeszélni vagy mit?

Hogy az öngyilkosság gondolatával foglalkozol, vagy teszel-e valamit, az valójában csak is a te felelősséged.

Az írásodból úgy tűnik, hogy igenis vágysz megmentésre, sajnálatra, megerősítésre a barátodtól vagy bárkitől.

A rossz hír az, hogy a te sorsod valójában csak neked fontos. De ugyanez a jó hír is: hogy csak te tudod megjavítani.

Sem a barátod, sem más nem tudja rendbe hozni az életedet, és tönkre sem tudja tenni senki - egy erőszaktevő sem - csak te magad. Egyáltalán nem számít, hogy a barátod vagy más mit mond, hogy fontos-e másnak egy kicsit is, hogy mi van veled. Ez abszolúte lényegtelen.

A fontos az, hogy te mit gondolsz, hogy érzel. Amíg mástól várod a megerősítéseket, addig sosem jössz rendbe, addig csak függsz a másiktól. És ez azért rossz, mert valójában mindenkinek csak saját maga fontos, a szó szoros értelmében mindenki a saját életéért felelős, a tiedért senki más, csak te.

És ha te nem szereted magad, ha te nem foglalkozol magaddal, nem vagy fontos és értékes önmagad számára, akkor más sem fog annak tartani. És főleg nem működik ez visszafele, hogy majd a másik vigasztalgat és jó dolgokat mond rólam, akkor majd elhiszem és jobban leszek, rendbe jövök...

Szóval az is lehet, hogy túlreagálod. Meg az is, hogy nem jól választottál barátot.

Megértettem végre.. Holnap beszélek vele hogy Én nem várok/vártam segítséget ezt letisztázom vele.

Már beszéltem egyszer vele de nem tudtunk úgy hisz suliba voltunk így csak annyit tudtam neki mondani hogy bocsánat öngyilkos dolgaim miatt (erről ő tudott) akkor annyit mondott hogy meg se érintette..

Ez nagyon rosszul esett.. Túl reagálom?

hisz azt mondta arra hogy gyógyszerre ittam hogy őt ez meg se érintette..

Egy próbát megérne a dolog. Nem biztos, hogy emiatt szakadt csak meg a kapcsolat köztetek.

Az is lehet, hogy megijedt attól, hogy esetleg segítséget vársz tőle ebben a dologban, és ő nem tud mit kezdeni vele...

Mindenképp érdemes lenne tisztázni.

És magadban is rendet kell rakni. Pl. hogy mit vársz a barátodtól ezzel a dologgal kapcsolatban és általánosságban. Fontos, hogy tudatában legyél, hogy senkibe nem szabad belekapaszkodnod - és nem is tudsz - amikor erről van szó. Igazából senki nem tud segíteni neked ebben. Állhatnak melletted, szerethetnek, de nem tudnak megmenteni, a dolgokat magadnak kell helyére tenned.

Ha valaki azt érzi rajtad, hogy megmentőt látsz benne, az el fog kopni mellőled. Ezt nem tudják felvállalni, és nem is akarják.

Valójában egyáltalán nem fontos, hogy ezt tudják rólad. Nem számít, hogy mit gondolnának, ha tudnák.

Emlékszem mennyire féltem, remegtem, mikor először elmondtam az én esetemet, hogy vajon mit szól majd hozzá az az ember, akinek sok-sok év múltán először van merszem elmondani.

Jól fogadta. De igazából ez nem segített nekem. Bennem továbbra is élt a megítéléstől való félelem, de nem másétól, hanem saját magamtól.

Nem számít mit mond valaki az életedről. Úgysem ismerik. Az az érdekes, hogy te hogy érzel és mit gondolsz.

Értem..

Már tudom hogy anyámért nem én vagyok a felelős de annyit megtehettem hogy virágot hozok neki a kertből segítek itthon stb...

sajátommal még nem tudom mit csináljak..

a legjobb barátommal már nem is beszélek pedig csak ő tudott róla.. megpróbáljak vele beszélni vagy hagyjam ha ilyen könnyen elment?

Ha tudok, szívesen segítek. Tudom miről beszélsz, mert én is benne voltam. Nem könnyű kimászni. De nem lehetetlen.

Az anyukádról annyit, hogy megértem, és nyilván más is megérti, hogy az egész sorsa közrejátszott abban, hogy milyen lett a személyisége. DE!!! Ez nem hatalmazza fel őt - és senki mást sem - hogy bántson akárkit, illetve, hogy a felelősséget az egész életéért másra hárítsa, pl. rád. Amikor valaki öngyilkossággal fenyegetőzik, az tipikus példája annak, hogy másoktól függ, és kívülről várja a megoldást a problémáira.

Ez a viselkedés, a felelősség kerülése, a mártír, vagy áldozat szerep elég gyakori. Legkönnyebb onnan megismerni, hogy az illető folyton másokat hibáztat a problémáiért, és azért, ha rosszul érzi magát.

Neked azt meg kell értened, hogy nem te vagy a felelős anyukádért, az életéért. Az ő boldogtalanságával neki kell kezdenie valamit, azt nem veheted el tőle, és nem is tudod őt megmenteni ettől. Felnőtt ember, magának kell a dolgait rendbe tenni. Ha nehéz sorsa volt, azt is neki kell vinni. Neked talán nem volt az? Te ezzel foglalkozz, a sajátoddal.

Az emberek gyakran összekeverik a szeretetet a felelősségvállalással. Mindenki csak magáért felelős, kivéve az anyákat! Az anya az egyetlen, aki a gyermekéért is felelősséggel tartozik, de ő is csak egy bizonyos ideig, és egyre csökkenő mértékben.

Neked nem azzal kell foglalkoznod, hogy mi lesz az anyukáddal, ha mindenki elmegy mellőle. Ez az ő problémája. Azon gondolkozz, hogy mi lesz veled! Mi lesz veled, ha mellette maradsz?

Ne áldozd fel az életedet másokért, mert azzal magadat ütöd agyon,és később nagyon meg fogod bánni. Megint tapasztalatból beszélek, sajnos.

Köszönöm hogy válaszoltattok és segíttettek de amit Forrásvíz írt anyukámról.. Nem rég rájöttem hogy anyukámmal is történt sok dolog élete folyamán soha nem jött ki az anyukájával elvált 3szor elhagyták meghalt a kisbabája gyerekeivel sem jön ki jól így nem én akarok az lenni aki elhagyja... már csak én a nővérem lakik itthon nővérem nagyon nem bír itthon lenni jövőre elköltözik egyetemista lesz.így ha én is elmennék anyukám egyedül maradna.

Hát a baráttal meg nem tudok mit kezdeni nagyon rég nem beszéltünk pedig felettem jár egy évvel..

Én magammal még nem tudok mit kezdeni valahogy meg kell oldanom ezt én is tudom.. Nem tudom hogy üljek le vele ha egyszerűen félek tőle egyedül nem fog menni.. de ha véletlenül össze futok vele majd akkor megpróbálom így számítógép mögül könnyű ezt mondani és lehet h amikor vele szembe leszek akkor nem fog menni.. Csipkerózsika nagyon szépen köszönöm azt hogy átérzed segítesz..

Ez mind nagyon szép és jó, amit írtál. Csak hogy erre nem lesz képes az az ember, aki még magában cipeli a szégyent, a bűntudatot, és a félelmet, hogy az egészért esetleg ő a felelős, és hogy a történtek miatt ő értéktelen ember.

Mert amíg ezektől az érzésektől nem szabadul meg valaki, addig nem tud kitörni az áldozat szerepből. Nem lesz képes senkinek a szemébe mondani semmit, vagy kitörni az érzelmi zsarolásból, függő kapcsolatokból, mert nincs benne erő, csupán félelem.

Ez tapasztalat. Nagyon sokat kell ahhoz előbb magán dolgoznia az embernek, hogy eljusson oda, hogy az erőszaktevőjének bátran a szemébe nézhessen, vagy egyáltalán bárkinek kihúzott háttal el tudja mondani, hogy mi történt vele, és közben ne érdekelje, hogy a másik mit gondol az egészről.

Szia Zso,elsősorba ezzel a nővel kellene egyszer leülnöd mégpedig ugy hogy rászólj szeretnél vele valamit megbeszélni.Elmondhatod neki azt ami benned van hidd el neki nagyobb szégyen lesz mint nekd s keményen kerülni fog.Ne kiabálj csak szép csendbe kérdezd meg miért tette sokáig veled azt amit tett s bele gondolt-e hogy te mit érezhettél.Hogy képes azok után is a szemedbe nézni s vigyorogni.Gondolom már felnőtt lehet felfogja hogy miről beszélsz vele.Kérdezd meg ha az Ő gyerekével valaki ezt csinálná nagyon örülne neki?Ezen kivül ha el kezd hisztizni hogy te beteg vagy beképzeled stb mert valószínű ez lesz a reakciója,jelezd neki hogy van tartós festék is és csinosan fog virittani a piros felirat az ajtaján hogy:Pedofil lezbikus nő vagyok aki szomszéd gyerekekbe talál élvezetet...nézd meg a Tetovált lány c.filmet az ötletet onnan merítettem:)Mikor gyerek voltam ennél keményebb dologba volt részem s csak egyet bánok hogy nekem nem volt lehetőségem azok szemébe nézni akik molesztáltak.Erőt kell vegyél magadon mert amig csak magadba szorongsz addig marni fog belülről az emlék.Ha egyszer a szeme közé vágod s meg is fenyegeted hidd el sokkal könnyebb lesz.

Tudod a gyerekek mig kicsik előfordul hogy kiváncsiságból felnőttes dolgot akarnak játszani vagy megnézik egymás ez nem gond de ha hosszabb ideig erőszakosan,tudatosan teszi valaki mindezt akkor az már nem gyermeki viselkedés.Az a nő beteg s te tudsz a betegségéről tudod a mondást mindenkit ott kell elkapni ahol a legjobban fáj.S neki ez fájni fog jobban mint neked.A másik:Anyukád...nem tudom most milyen a viszonyod vele de ha együtt laktok s ez a viselkedése fenáll mielőbb el kell menned onnan.Én ugy érzem benned mindenki azt látja hogy ezt lehet szivatni,lehet bántani,belerugni,lelkileg kihasználni mert szó nélkül türöd.Ne hagyd magad.Más nem fogja helyetted megoldani a dolgot nyisd ki a szád s ha ilyeneket hallasz hogy öngyilkos leszek csak bátran mond meg ha ugy érzi tegye nem te rendelkezel más élete felett,ha neki jól esik kösse fel magát mert neked a saját boldog életed a fontos nem más lelki nyomora.

A legjobb barátod...nem biztos hogy a legjobb vagy csak egyszerüen nem tudott mit mondani de ha igazi barát melléd kellene áljon s megfogja a kezed aztán odamenjen ahoz a nőhöz s melletted legyen,lelkileg támogasson amikor szembe nézel azzal aki bántott.Egy igazi barát ezt tenné.Mert ezt ugyse tudod elfelejteni én se tidom pedig 20 éve hogy ezen tulestem.De pozitívan gondolkodom élek,erős vagyok,magam utját járom s ami gonosz,mocskos dolog volt az életembe azt legyőztem.Neked is ezt kívánom.

Nagyon szépen köszönöm! El se tudod hinni hogy most ez hogy kellett. Az a baj hogy akinek elmondtam ő volt a legjobb barátom és lehet hogy mivel elmondtam neki elvesztem nem miatta miattam mert nagyon rosszul esett az amit mondott az hogy lépjek túl a múlton.

Meg igen nem fogok jó pofizni vele.

köszönöm a válaszodat nagyon köszönöm!!

Pedig az egyéni terápia nagyon jó, ha megfelelő és szimpatikus szakembert talál valaki.

A csoportos gyűléseknek azért nem vagyok híve, mert annak csak akkor van értelme, ha vannak a csoportban olyanok, akiknek már sikerült feldolgozniuk a traumáikat, és sínen van az életük. Így tudnak reményt és kitartást adni a többieknek. Ehhez viszont sok-sok idő kell, és akinek sikerül, az már többnyire nem vágyik vissza egy ilyen csoportba...

Aki azt mondja neked, hogy lépj át a múlton, annak fogalma sincs semmiről. Az "átlépéssel" az a baj, hogy a következő lépés után a múlt hátba döf... Egyébként is a gyávák szokták ezt tanácsolni, akik nem akarnak foglalkozni még a saját problémáikkal sem addig, míg a képükbe nem robban.

Nehéz jó tanácsot adni ilyen esetben. Jó lenne, ha lenne legalább egyvalaki, akiben bízhatsz, aki veled van, meghallgat és elfogad téged. Szakember segítsége sem ártana, mert sajnos az ilyen traumatikus élmények komoly nyomot hagynak a gondolkodásban, értékrendben, amit magad nem tudsz egyedül helyrehozni (gyakran még felismerni sem). Nem tudom, erre van-e lehetőséged.

Az biztos, hogy nagyon fontos lenne, hogy beszélj a dologról, hogy más is elismerje valóságként, és ennek megfelelően viselkedhess végre, ne tegyél úgy, mintha mi sem történt volna. Pl. ne kelljen már még "jópofizni" vele, mikor ezt tette veled!

Neked nincs mit szégyellned, nem csináltál semmi rosszat, és nem tehetsz róla, hogy ez történt. Az egész az ő felelőssége!

De semmiképp se csinálj semmi butaságot. Te is értékes és különleges ember vagy, nem véletlenül vagy itt a Földön. Tarts ki minden körülmények között, és higgy benne, hogy jóra fordulnak a dolgok.

Sziasztok!

Szeretnék tanácsot segítséget kérni tőletek hogy mit tegyek mert nem tudom....

Az én történetem 12 lakásos társasházban lakok 3-4 éves lehettem mikor a szomszéd gyerek mondta hogy játszunk a kertünkbe ismertem így hát be mentünk a kertünkbe a miénk a leghátsó oda nem látni el az ablakból.. Hátra értünk azt mondta pisilni kell és letolta a nadrágját de nem pisilt megfogott és maga alá gyömöszölt fogdosott le vette a bugyimat és hát tudjátok ott lent fogdosott... Ez nagyon sokszor megtörtént futottam haraptam de erősebb volt egy 3 évesnél nem nehéz megfenyegetett ha sikítok akkor megüt hazudik a szülőknek stb.. Ez több éven keresztül így ment. Én ezt a személyt látom minden egyes nap. és amit még kihagytam hogy egy nőről van itt szó..

Próbáltam nem is gondolni rá vagy ha látom akkor szánalommal nézni de nem megy..

Felszálltam a buszra és pont ott állt az ajtóba elkezdett velem beszélgetni stb és ha nem beszélek akkor beszél a nővéremmel hogy nekem mi bajom miért haragszok rá meg ilyenek szóval úgy irányítja a dolgokat hogy én legyek be állítva a rossznak és a multkor már ott voltam bocsánatot kérek tőle... Nagyon szégyellem magamat.

Egy embernek elmondtam nem olyan rég és ő is belém rúgott.. így hát nehezen írok ide.. nem tudom mit tegyek nagyon rossz kedvem van állandóan amit a nem látnak suliba stb. mert azt mutatom hogy minden oké..Itthon is állandóan áll a veszekedés anyámmal nem volt jó gyerekkorom anyám régen majdnem mindig azt mondta mikor kb elsős lehettem hogy ugy jövök majd haza a suliból hogy vagy felakasztva fogom találni vagy felvágja az ereit... én már próbálkoztam ezzel azzal..

Kérlek szépen segítsetek mit tudok tenni.. Hogy tudnék túl lépni gyűlölöm ha azt mondják egyszerű lépj át a múlton ez ez nem olyan egyszerű mikor minden nap veled szembe jön az udvaron az illető aki több éven keresztül molesztált...

Még mielőtt nekivágnák ennek a "kalandnak" kipróbálok egy másik dolgot, hátha segít, de ha ez sem válik be, akkor azonnal felhívom a pszihológust... itt a fórumon olvastam. valaki írta, hogy egy könyv elolvasása segített neki túllépni a dolgon. ma meglett a könyv, holnap nekifogok az olvasásának. ha nem segít irány a kezelés.

köszönöm bíztató szavaid, tanácsaid. minden jót kívánok...

Sziasztok!

Nekem van egy érdekes sztorim. A hugom most 11 éves. Édesapám 2009 szeptemberében halt meg. súlyos beteg volt. DE itt nem is ez a a lényeg. Van egy kedves nagybácsink sose járt felénk de mikor édesapám beteg lett jött nagy buzgón segiteni. Mert mi vidékiek vagyunk és apukánkat pesten kezelték. ANyukám minden nap 200km-ről járt fel apuhoz pestre. Hálásak is voltunk nagyon neki ezért. Apukán sajnos meghalt. Teltek a hónapok a nagybácsi nagyon jól érezte itt magát nem akart elmenni. Eltelt egy év és lassan már a második is. A hugom 20 kg hizott ez idő alatt. És egyre furcsábban kezdett viselkedni. Míg egyszer én is elkeztem furcsálnia dolgokat. Ezelött eszembe se jutott soha senkiröl ilyesmi. Nem is nagyon mertem hangoztani a gondolataimat. Hogy itt esetleg vmi baj lehet. Míg egyszer csak a hugom vmi ok folytán kifakadt. Két évig titkolta hogy ez a szemét molesztálta. Szerencsére úgy nem nyúlt hozzá.Egyszer tett kisérletett erre. Dea hugom felpattant és elszaladt. Hát mondhatom máig sirhatnékom van hogy mi ezt hagytuk. Teljes agymosást csinált eza féreg. A legszörnyübb ebben az egészben hogy nem ítélik el mert nem tudjuk bebizonyitani nem elég a kislány vallomása.Az érdekes az egészben hogy ennek a jó embernek már volt egy hasonló ügye amiröl majd csak mi most hallottunk. Hogy a volt felesége e miatt hagyta el mert neki volt egy elözö házasságából egy kislánya és övele is ugyan ezt tette. AMiböl nem lett feljelentés mert ottsem lehtett bizonyítani. Ez a magyar igazságszolgáltatás!!! Itt bármit tehetnek egy 9 éves kislánnyal. Mert nem tudjuk bebizonyitani!!!! És ez a féreg megussza. Elszomorító de ez van.

Szerintem még 14 sem vagy...

Azt hiszem, értem, mi megy most végig benned. Tejesen mást akar ő tőled, mint amit te tőle. Ezzel nem is lenne baj, ha nem annyi idős lennél, amennyi.

Neked ő mint ember, "barát" kell, valaki, aki támogat, terelgeta helyes úton. És itt a hangsúly a HELYES-en lenne!!!

Neki viszont teljesen mások az elképzelései a kapcsolatotokról, és ez így nincs rendben!!!

Ennyi információból azt tudom tanácsolni, hogy tényleg kérj segítséget. Elsősorban magad miatt, mert tovább kell lépned, ő nem az az ember, akinek hiszed, vagy hinni akarod. És azt, ami történt, még segítséggel is nehéz lesz feldolgozni. :(

Neked is kitartást és sok erőt kívánok!

És ha megkérnéd a kedvesedet, hogy ő hívja fel? Első alkalommal akár el is kísérhetne és megvárhatna kint... Vagy akár minden alkalommal.

És csak az elején nehéz. Persze, félsz attól is, hogy meg kell nyílnod, beszélned kell arról a dologról, amit kiradíroznál és még a radírt is elégetnéd, de sok benne az attól való félelem is, hogy nem tudod, mi vár ott rád. Ha valaki ül kint a váróban, aki számodra fontos, ez a tudat biztosítja a stabil hátországot. :)

Kívánok neked sok erőt és kitartást!!!

Ha felismerted, hogy változtatni kell, akkor erőd is van hozzá! ;)