Mi lehet ez a betegség? (tudásbázis kérdés)

25 kegyetlen év...25!!!!!!!!!!

minimum...mivel már általános alsó tagozatban kezdődött, most vagyok 35 éves.tanárok semmit nem vettek észre, szüleim letoltak mindig, osztálytársak kiközösítettek...más voltam...ennyi

A szülőknek AZONNAL pszichoterapeutához kell vinni a gyereket, az nem szégyen...az a szégyen, ha emiatt szégyenlik magukat, hogy ilyen a gyerek!!!Na, az az igazi szégyen...mert ilyenné válhat a gyerek élete, mint az enyém is volt...még mindig nem vagyok teljesen oké, úgy néz ki életem végéig gyógyszereken kell vegetálnom...ez van.

szóval. . . kegyetlenül nyomtam akényszeres dolgokat, kitöltötte minden percem, de ha jobban belegondolok, sőt, belegondolni sem kell, már gyerekkoromban is ez volt. Anyámék kinevettek, hogy tapogatok, meg a járdán csíkok felett lépegettem, meg hasonlók. . . meg bizonyos útvonalakon mehettem, mert azt gondoltam, másképp baj fog történni a nagymamámmal:-(

Utána jöttek a kamaszéveim, kollégium. . . ott enyhültek a dolgok, ott kezdődött a tisztaságmá

nia.

Voltak gyerekkoromban pánikrohamaim, iszonyat mit éltem át, az a remegés, izzadás, halálfélelem. . Amikor szóltam a szüleimnek, hogy félek, nagyon félek, egyedül vagyok a világban, hányingerem van, görcsben van a testem, jól letoltak, hogy ne hisztizzek. . . éjszakákon át rettegtem ettől. Kimondhatatlanul rossz volt, mivel nem tudtam mi ez. . . Már akkor elkezdtem a rituálékat, szépen, gondosan, szervezetten, ettől reméltem, hogy elkerülhetőek a pánikrohamok.

Hát, mivel mi agyunk adja testünknek a "parancsot" hogy testünk miként is reagáljon, működött adolog, mivel hittem benne.

Itt a titok nyitja. . . hittem benne:-(((((

Na szóval éltem napjaimat, kényszeres cselekedeteim rabságában hosszú-hosszú éveken át, ami további elmeállapot romláshoz vezetett, ha nevezhetjük így:-(

Kb fél éve olyan szintre lesüllyedtem, hogy voltam 38 kiló, semmivel nem törődtem, csak a kényszereimmel. . . csak csináltam, meg csináltam, meg a paranoiám irtózatos módon eluralta a maradék józan eszemet, a kettő együtt így vissza szoktam olvasgatni mostanság a naplómat. . . hát brutál volt.

Semmire nem volt időm, egyféle rohanássá vált az életem. . . éjjel pörögtem, nappal meg ne részletezzük. Akkor volt egy pont, és azt mondtam, elég!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Magamba néztem. . . körülnéztem a világban. . .

Mi változott tulajdonképp azáltal hogy kényszereimet " gyakorlom " egyre buzgóbban??? Hát a nagy SEMMI!!!Benne voltam a mocsár legaljában. Elhanyagoltam az egész életemet. . . a gyerekemet, a számlákat. . . magamat. . . mindent, mert nem volt időm SEMMIRE!!!Mindemellett nem ettem, a paranoid gondolataim miatt, szinte önkívületig fajult az állapotom, mikor kaptam egy gyógyszert. . . antipszichotikum. . . mindegy. . . lesz ami lesz alapon elkezdtem szedni, pár hét elteltével kezdtem érezni a jótékony hatását. . . mert a fent említett bajok mellé kitalálták nekem az orvosok , hogy bipoláris vagyok, a kevert fajtából :-(

Szép kombináció volt, az fix, akkoriban éreztem azt, hogy jobb lenne egy elmeosztály zárt részlegén pihenni, leszedálva:-(

Elegem lett. . . itthon voltam egyik nap, és mondtam magamban, nem érdekel többé a kényszeres dolgaim!!!

ENNÉL MÁR ROSSZABB NEM LEHET!!!!már nem érdekelt az életem, ez a fajta életem, mert kínszenvedés volt minden percem:-(

Emlékszem, álltam a mosogatónál, már vagy 50edjére öblítettem ki a poharat, és rohadt fáradt voltam, és belegondoltam, utána még 3szor kell "strelizálni" a mikróban, megvan hogy mennyi ideig. , . . utána talán ihatopk kávét, feltéve ha nem mérgező, és nincs neki fura szaga, vagy íze.

Akkor, abban a pillanatban lerogytam. . . és belegondoltam egy pillanat alatt az életembe. . . mit miért teszek? Ki vagyok én? Egy porszem, aki nem tudja megváltoztatni az élet folyamatát befolyásolni, ááááá, levert a víz, mert mint villámcsapás ért a felismerés, hogy mennyire belefáradtam én ezekbe a dolgokba, és mennyi időt, energiát pazarolok el az életemből. . . itt van, elmentek az éveim. . . úgy nézek ki mint egy csontkollekció, kb 10 év plusz van az arcomon, ezt értem el a kényszeres és paranoid dolgaimmal . . .

Ott ültem a konyha közepén, és azt mondta, én ÍGY tovább nem akarok élni!!!

Fogtam azt akib. . . szott poharat, felkaptam, engedtem bele vizet, betettem a mikróba, melegítettem, kivettem, bele insdtant kávé, összekutyultam, és megittam, nem érdekelt, hogy steril-e a pohár, mérgező e a kávé, hányszor öblítettem, és melegítettem, mielőtt iszom belőle. Leültem, és azt mondtam, ha beledöglök is megcsinálom. Odaálltam a mosogatóhoz, elmosogattam, mint normál emberek. . . jaj, a kezem úgy ráállt volna a 3szor 3-as öblítésre, de szó szerint rácsaptam a kezemre, hogy NEM!!!

Utána bejöttem, lefeküdtem az ágyra, és DIREKT máshogy keltem fel róla, mint a"megszokott" utána elmentem fogat mosni, és azt is normál ember módjára csináltam, majd mindezek utána lementem a boltba, vettem gyümölcsöt, feljöttem, és megettem, utána elindultam a városba, ajtót egyszer zártam, liftet egyszer nyomtam, az utcán össze-vissza lépegettem, nem tapogattam a boltban, nem számolgattam, stb. . . NAGYON-NAGYON NEHÉZ VOLT, DE ELHATÁROZTAM, HOGY KIPRÓBÁLOM. . . rettegtem, ez tény. . . de ki kellett próbálnom, iszonyatosan féltem hogy baj fog történni, mert megszakítottam a dolgokat. . . áááááá, este lefeküdtem aludni, és jé, másnapra nem történ t semmi. . . akkor ismét erőszakot tettem magamon, ugyanígy csinálgattam a dolgokat, kényszeres cselekedetek nélkül, szimplán, és jéé, másnap sem lett baj.

akkor én olyan euforikus hangulatba kerültem, hogy elmondani nem tudom. . . azóta ezer százalékig rájöttem, amit minden kényszeres tud, hogy hiábavalók ezek a dolgok, tudtam előtte is, de azóta tényleg TUDOM!!! Hiszem hogy nem változtathatok SEMMIN, illetve semmi baj nem fog történni, ha nem csinálom a kényszereimet. Néha még rááll a kezem vagy hasonló, de sikerrel leállítom magamat. Mert felesleges. Hát, kicsit hosszúra sikerült, de nagyjából ennyi jut most eszembe. ERŐSZAKKAL lehet csak. . . sehogy máshogy. Meg kell erőszakolnia saját agyunkat:-(

Írtam a télen egy cikket. Most folytatnám, ahol abbahagytam. Azóta kicsit megváltozott az életem, pozitív irányba szerencsére.

Diagnózisaim az alábbiak voltak, vagyis még mindig ezek: anankasztikus (obszesszív-kompulzív) személyiségzavar (OCD-kényszerbetegség), deluzív paranoia, affektív bipoláris zavar - kevert fázis.

De most nem is ez a lényeg... Akik olvasták a naplómat, tudják, min mentem keresztül, mire idáig eljutottam!

Romlott étel? Mérgező, vegyszeres zöldség-gyümölcs? Rosszindulatú emberek, akik készakarva mérget szórnak a pékárura? Hypóval lemosott hús a hentesnél? Terroristák mérget szórtak a város vízvezetékrendszerébe? A fogkrémbe beletettek valamit...hm, csak a belül is lezárt a tuti?

A ruházati üzletben bőrön át felszívódó irritatív anyaggal szórták be a ruhaneműt? Vagy esetleg a gyártósoron került valami egészségre ártalmas dolog a termékekbe, amit elfogyasztunk? Ilyen, és ehhez hasonló, sőt vadabb gondolatok töltötték ki a mindennapjaimat nem egészen fél évvel ezelőtt is még. Akkor úgy véltem, ebből az őrületből nincs kiút, végleg megbomlott az agyam...és ez hosszú évek óta így ment...

Az orvosok szerint paranoiás, kényszeres, és bipoláris vagyok.

Kb. fél éve változott a dolog. Történt egyszer, hogy útban a helyi pszichiátriára, iszonyatos pánikroham tört rám, mivel kb. 2 órája azon zakatolt az agyam, hogy a frissen bontott csomag kávé vajon mérgező volt-e vagy sem, amit reggel főztem, a barátnőmmel ittuk. Mire beértem a rendelőbe, iszonyat "másállapotba" kerültem. Ziháltam, halálfélelmem volt, meg voltam róla győződve, most itt a vég...vége mindennek. Ezt az orvossal is közöltem. Behívtak soron kívül, nyugtató a szervezetbe, és benn voltam kb. egy órát, mire csillapodtam valamelyest. Az orvos felajánlotta, hogy irány a kórház, mert ez tűrhetetlen állapot. Mivel nem voltam közveszélyes, önveszélyes sem, így nem vitettek be, viszont kaptam egy levél gyógyszert, hogy este vegyem be, egy héten keresztül, és majd meglátjuk...Féltem, mi lesz ha beveszem, mellékhatások miatt. Este itt ültem a gép előtt, és vacilláltam. Nem kell ez nekem...nem...eddig sem vált be egy gyógyszer sem. Viszont bennem volt a félelem is, hisz abban az időben egyre többször vezettek pszichotikus állapothoz a téveszméim...így hát, lesz ami lesz alapon, bevettem. Bevettem másnap...harmadnap, és ez így ment egy héten át, míg vissza nem kellett mennem a dokihoz. Semmi mellékhatása nem volt a pár napos részegségérzeten kívül. Akkor közölte a doki, hogy ez antipszichotikum, és szeretné, ha tovább szedném...hátha. Jó kislány módján, nekem már úgyis mindegy alapon, szedtem. Egy hónap múlva emeltek rajta, amit nem bántam, nem is érdekelt. Kipróbáltam már mindenféle módszert, hogy kijöjjek ebből az őrületből, de nem ment sajnos.

Éltem a mindennapjaimat, csontsoványan, rettegve, kaja nélkül...ha ettem is valamit, hát akkor utána órákon, sőt volt, hogy napokon át rettegtem, és vártam a halált, hogy "Ugye nem lesz bajom tőle? Ugye nem tettek bele semmit a kajába?"

Tudtam, hogy ez így nem mehet sokáig. Őrült gondolataimat még őrültebb rituális kényszercselekedetekkel próbáltam csillapítani, hittem, hogy ha ezt-meg azt megteszek, akkor elkerülhetem a végzetes mérgezést, ami szünet nélkül a szemem előtt lebegett.

Embereket készítettem ki az állandó kérdezgetéssel, sokan elfordultak tőlem, viszont akik kitartottak, azoknak köszönöm!!!

Gondoltam, ez így nem mehet tovább.

Egy nap elhatároztam, megcsinálom! Ha belepusztulok is, mert így nem sok értelme élni. Fogtam magamat, vettem kaját, és megettem, és nem érdekelt...ez volt első alkalommal. Nagyon boldog voltam, és büszke is magamra, hogy meg tudtam csinálni! Persze mélyen belül paráztam tovább...szedtem a gyógyszert becsülettel, aminek szerencsémre kedvező hatása van az étvágyra nézve. Amikor ettem, és utána nem lett bajom, akkor felbuzdultam! Jéé, itt vagyok, élek!

Akkor elkezdtem más ételeket is kipróbálni, és elkezdtem enni! Belül féltem...iszonyatosan rettegtem, de csak azért is ettem.

Szép fokozatosan meg mertem enni a zöldségféléket is, észrevettem magamon, hogy már nem csak a szav.idő, összetétel, és származási hely gondos leellenőrizése után veszek meg terméket, hanem amúgy is.

A naplómba nap mint nap leírtam legvadabb gondolataimat.

Eljött a nyár, és én ettem fagyit, jégkrémet, közüzemi kaját, és saját magam által készített ételt is, anélkül, hogy mindent fertőtlenítettem volna előtte, és anélkül, hogy a rettegéstől összeszorult torokkal gondoltam volna, hogy ki és miért akar megmérgezni.

Fontos az önmagunkba vetett hit...ez a legfontosabb...szeretni önmagunkat, bízni önmagunkban, enélkül nem megy. Híztam 2 kilót, ami nagy teljesítmény.

Kiszelektáltam meglévő kapcsolataimat, barátokat, barátnak hitt/nevezett személyeket, majd mindezek után jól fejbe kólintottam magamat...hogy hé, ébresztő! Élj, ne vegetálj! Itt vagy, 35 évesen...itt egy kisgyerek, akiért felelősséggel tartozol, és itt vagy te, akire számíthat ő a világban.

Azt hiszem "felébredtem" és másként látom a világot. Már nem érdekelnek a paranoid gondolataim, nem tulajdonítok jelentőséget nekik. A kényszeres cselekvéseimet pedig egész egyszerűen kinevetem...Átgondoltam...hát jobb az nekem, ha fél, mit fél, egész napom azzal töltöm, hogy szisztematikusan ismételgetek bizonyos dolgokat? Nagy francot...csak az időmet veszi el tőlem, és a kisfiamtól. Szembe mentem a félelmeimmel, hisz élni szeretnék, és nem vegetálni. Nem vagyok én Isten, aki megváltoztatja történéseket azáltal, hogy dolgokat mindig ugyanúgy tesz meg. Nem vagyok annyira fontos ember, hogy pont mindenki arra utazzon, hogy engem akarjon megmérgezni. Benne van a pakliban, hogy bármikor megtörténhet bármilyen szörnyűség, amilyen világban élünk.

De addig is, szeretnék élni, egyensúlyban lenni önmagammal, és az lenni, aki valójában vagyok.

Megtanultam az alázatot minden és mindenki iránt, a megbocsátást, kezdem megismerni önmagam, elfogadtam olyannak, amilyen vagyok és nem érdekelnek a rosszindulatú megjegyzések sem. Megtanultam szűrni az embereket, illetve önfegyelmet gyakorolni, kontrollálni az értelmemet, és érzelmeimet egyaránt.

Most nem azt mondom, hogy minden elmúlt végleg...de élhetőbb életet élek, és dolgozni is tudok.

Nem nézek a múltba, a jövőt sem firtatom, hisz itt a ma, a jelen...élni kell, az életet, amíg lehet.

Végezetül egy találó bejegyzés.

Portia Nelson

Önéletrajz öt rövid fejezetben

I.

Sétálok az utcán.

Egy mély lyuk van a járdán.

Beleesem, elvesztem.

Nincs segítség.

Nem az én hibám.

Egy örökkévalóság kell, hogy kitaláljak.

II.

Ugyanazon az utcán sétálok.

Egy mély lyuk van a járdán.

Úgy csinálok, mintha nem látnám.

Újra beleesem.

Nem tudom elhinni, hogy ugyanott vagyok.

De nem az én hibám!

Még nagyon hosszú idő telik el, míg ki tudok jönni.

III.

Ugyanazon az utcán sétálok.

Egy mély lyuk van a járdán.

Látom, hogy ott van.

Mégis beleesem... ez puszta megszokás.

A szemem nyitva van. Tudom, hol vagyok.

Az én hibám!

Azonnal kijövök.

IV.

Ugyanazon az utcán sétálok végig.

Egy mély lyuk van a járdán.

Megkerülöm.

V.

Egy másik utcán sétálok végig.

kedves some1likeu

akkor másolom, 3 hszben jön

35 éves nő vagyok... kálváriám azt hiszem gyerekkoromban kezdődött. Már akkoriban fura voltam, temetőkben töltöttem a mindennapjaimat, halottakkal beszélgettem képzeletben, de akkor ez olyan valóságosnak tűnt. Akkor élveztem, mára horrorrá vált az életem.

Nem tudom, mit ronthattam el. Kisgyerekként fura és különc voltam. Temető mellett laktunk, véltem, hogy hallom a halottakat, sőt, láttam is őket... legalábbis azt hittem, ez akkor olyan valóságosnak tűnt.

Általános iskolában ki voltam közösítve, nagyon rossz volt. Minden nap remegő gyomorral mentem suliba. Utáltak, rugdostak, a miértjét nem tudom. Az állandó stresszt és feszültséget a temetőben pihentem ki. Kötelességemnek éreztem halott rokonaim - megjegyzem volt akit soha nem ismertem - sírjának ápolását. Ha nem tettem, ha elhalasztottam, akár csak egy napig is, iszonyatos lelkifurdalás gyötört. Nagymamámat szerettem, ő beteges volt szegényem, nagyon féltem tőle, hogy meghal egyszer, bár tudtam, ez a sorsa mindenkinek. Mindent megtettem, hogy megelőzzem. Előre kitervelt útvonalakat építettem ki, úgy éreztem, ha nem arra megyek, akkor talán épp rajtam fog múlni az ő élete. Hogy világosabban fogalmazzam, meg voltam győződve róla, hogyha bizonyos dolgokat megteszek, akkor megelőzöm a halálát.

Elvégeztem a 8 osztályt, messze egy városba kerültem, ott kollégista lettem, talán akkor voltak életem legszebb, legfelhőtlenebb évei.

Boldog voltam, hisz senki sem ismert.

De minden szépnek vége szakad egyszer. Vége lett a sulinak, szüleim közben az ország másik felébe költöztek, s mivel kiskorú voltam, döntési jogom nem volt, jöttem velük én is.

Na ez kissé törés volt az életemben, hisz ott kellett hagynom a barátokat, a jól megszokott helyeket, főleg a temetőt! Ahová megnyugodni jártam.

Éjjelente iszonyú remegés gyötört... nem találtam a helyemet... otthon nagyon szigorúan neveltek, egyfolytában megkaptam, hogy amíg az ő kenyerüket eszem... amíg nem leszek 18 éves, addig az van, amit ők mondanak. Mivel eltartott kiskorú voltam, azt tettem, amit a szüleim jónak láttak. Közben nem volt kinek elmondani, hogy egyre többször tör rám egy fura rosszullét, remegés, hányinger, halálfélelem, most már tudom, ezek a pánikrohamok voltak, de akkoriban meg voltam győződve róla, hogy azért vagyok rosszul, mert nem tudom gondozni a sírokat...hisz azok majd 400 km-re távol voltak tőlem.

Betöltöttem a 18. életévemet, irány a nagybetűs élet. Elköltöztem, albérletbe. Elkezdtem habzsolni az életet, buli-buli hátán. jól kerestem, futotta rá. Magamban mélyen eltemettem az addigi dolgokat, gondolván, jól van az úgy, nem hittem, hogy valaha is a felszínre fognak törni.

Akkor történt valami. Egyik nap az öcsém megkeresett... közölve, hogy imádott nagymamám meghalt.

Fel sem fogtam először, majd csak a ravatalozóban, amikor úgy láttam őt. Akkor megtört bennem valami. Nem tudtam sírni, viszont az életem nagyon megváltozott. A temetés után kezdődött a pokol.

A fejembe vettem, hogy minden éjjel ott van velem, utána már nemcsak éjjel, de nappal is, éjszakákat ültem a ház előtt, ahol laktam, egy padon, nem mertem bemenni a szobába, hisz először csak éreztem, hallottam, majd látni is véltem őt.

Elköltöztem onnan, találtam magamnak egy új barátot, akivel együtt életem kb. 3 évig, ő tudott a dolgokról, helyén is kezelte őket. Nagymamám sűrűn ott volt velem. Féltem, izzadtam, remegtem...

3 év után szakítottunk a barátommal, akkor még mindig hatása alatt voltam a nagyinak, de már másképp kezeltem. Kértem menjen el, hagyjon békén. Ekkor kezdődött az, hogy elkezdtem valami rögeszmésen aggódni a szüleimért. Naponta 20-szor hívtam őket telefonon, hogy mi van velük, ez kb. 2 évig eltartott. Közben belemerültem az életbe ismét, buli, alkohol, munka, buli, alkohol, munka. Erről szólt minden. Így tudtam csillapítani csapongó gondolataimat.

Közben megismerkedtem egy férfival, akivel a mai napig barátok vagyunk, sőt inkább nem is barát, ez több annál, mintha ezer éve ismerném, mint testvér, úgy kezelem őt. Megértette a gondjaimat. A megismerkedés első estéjén elmondtam neki mindent, nincs veszítenivalóm alapon. Együtt éltünk hat évig vele egyébként.

Derült égből villámcsapásként tért vissza 10 éve a pánikrohamom. Mindennél erősebb volt az érzés. Ültem a saját vállalkozásunk kis boltjában, és ott, ettem a kakaós csigát, és akkor. Kimenekültem a boltból, otthagytam csapot-papot, kasszát, mindent, vevőket... semmi nem számított. Onnantól fogva nem nagyon mentem egyedül sehová. De otthon sem mertem egyedül lenni. Vállalkozás becsődölt természetesen, így nem lehet. 2004-ben mentem először pszichiáterhez, aki megállapította, hogy pánikzavarom van.

Szüleimért továbbra is eszelősen aggódtam, megmagyarázhatatlanul. Félelemben éltem, minden pillanatban vártam a telefoncsörgést, amikor is közlik a rossz hírt, hála égnek a mai napig nem következett be. Akkoriban kezdtem azt, hogy bizonyos szokásokat vettem fel, azt képzeltem, ha rítusszerűen csinálok dolgokat, akkor ezzel megóvhatom a szeretteimet. Később a pszichiáter felvilágosított, hogy ez nem más, mint Isten komplexus, kényszercselekvésekkel társítva. Rögeszmémmé vált, hogy bizonyos cselekvéssorokat ugyanúgy, ugyanannyiszor csináljak...míg végül már ez irányította az életemet. Elmondhatatlanul fárasztó dolog, de tennem kellett.. mert ha nem tettem meg, vagy ha belezavart valaki, azt hittem, megőrülök. Egyszerűen csinálnom kellett muszáj volt.

Ekkor kaptam gyógyszereket, amik a szorongásomat enyhítették, de a kényszeres dolgaimat nem szüntették meg.

Jelenlegi élettársammal 6 éve vagyunk együtt, van egy 3 éves kisgyerekünk. Terhesség alatt nem szedtem gyógyszert, megvoltak a dolgaim, de lefoglalt a másállapot.

A kisgyerek oxigénhiánnyal született, köszönhető egy kedves húzásnak a császármetszésnél, oxitocint kaptam, érzékeny voltam rá, 5 perc alatt tolófájásom lett, a kisgyerek meg majdnem megfulladt, mire kivették a hasamból. Azóta hordom, 3 hónapos kora óta fejlesztésekre, féloldali spacticus bénulása van.

Visszatérve rám, a komoly gondok a kisgyerek megszületése után kb. fél évre kezdődtek. Nem volt segítségem a kisgyerek körül, a mai napig sincs, nem is ezzel volt a baj. Az élettársam elfordult tőlem. Egyedül voltam, csak magamra számíthattam. Egyik napról a másikra elkezdtem félni az ételektől. Először csak szav.időt csekkoltam, majd összetételt, mostanára odáig jutottam, hogy már neten keresek rá a boltban vásárolt kajákra, hogy tényleg létezik-e olyan. Rögeszmémmé vált, hogy bárki hibázhat, a gyártósoron belekerül valami oda nem illő az ételbe... az alapanyagba... amitől beteg lesz az ember. Később már konkrétan láttam magam előtt, hogy emberek direkt, szándékosan tesznek bele, szórnak rá az ételekre mérget.

Volt idő amikor inkább nem ettem, csak ne kelljen félnem, és rettegnem, hogy mi bajom lesz az ételtől. Saját főztömet sem mindig merem megenni. Mindent szagolok, vizsgálok, ha már kisebb eltérést látok a megszokottnál, megijedek... bepánikolok, utána várom a halált. Nem merem megenni a gyümölcsöt sem, mert félek hogy vegyszeres. Tartok tőle, hogy a pékáruba akármit is beletesznek. Nem tudok jóízűen enni. Szedem a nyugtatót, de minek?

Odáig jutottam, hogy félek - nagyon félek.

Félek, mert az őrület határán érzem magamat sokszor. A környezetem nemigen ért meg. A párom elítél, elfordult tőlem, már csak az anyagiak tartanak össze minket.

Zabálom a Xanaxot, amit sokszor hússzor megvizsgálok mielőtt beveszem, hogy tényleg az-e. Utána jön a periódus, amikor úgy érzem, nem kell gyógyszer, de végül aztán annál nagyobb a pofára esés. Antidepresszánsok nem váltak be eddig.

Nem tudom mit kellene tennem. Már csak a kisgyerek éltet. Rá kell koncentrálnom minden erőmmel, minden tiszta gondolatommal, bármilyen nehéz is. Szorongok, egész nap, félek, nagyon félek. De csinálnom kell, mert a kisgyereket nem hagyhatom cserben. Sokszor van olyan érzésem, hogy jobb lenne leszedálva valamelyik elmegyógyintézetben feküdni csak... de ott van nekem ő! Még csak 3 éves!

Előtte az élet, és akarok! Mindent megteszek!

Nem bírnám elviselni lelkileg, ha neki is olyan élete lenne, mint nekem, illetve énmiattam válna instabil, lelkibeteg emberré felnőttkorára!

Még előtte az élet!

A pszichiáterek szerint ez paranoid zavar. Nem tudom. Biztos az, ha ők mondják, de könyörgöm... ez napról - napra egyre rosszabb! Van ebből kiút?

a túlzott szénhidrátfüggőság az arra hajlamosaknál/érzékenyebbeknék generálhat pszichés zavarokat

szóval nem okozatként kérdeztem rá a túlsúlyra, hanem ,mint ok......

A szülőkkel talán azt kellene megértetni, hogy nem azzal tesznek a gyerek javára, ha elhallgatják a problémát, hanem azzal, ha időben kezelni kezdik, és nem csak bogyókkal, hanem kicsit nagyobb és átfogóbb terápiával.

Gondolom, apuka még annyit sem lát be a gayerek betegségéből, amennyit az anyuka.

A gyógyszer kevés, kell mellé pszichoterápia is.

Gondolom, a gyermek túlsúlyos is, ráhibáztam?

Uram Isten!

Azonnal pszichiáterhez!!

Ez komoly pszichopata, kis kényszerbetegséggel megfűszerezve. És kritikus korban: a kamaszkori hormonlöketek csúnya dolgokat is művelhetnek.