Ahogy a legtöbb weboldal az interneten, ez a webhely is cookie-kat használ, melyekre szükség van a weboldal teljes működéséhez. Weboldalunk böngészésével Ön elfogadja a cookie-k használatát. További információ
FőoldalDiéta & FitnessBabák & MamákSzex & PszichéSzépség & EgészségHobbi & OtthonEgyéb témák
CikkekNaplókFórumokTudásbázisSzavazásokKépgalériaApróhirdetések
KépeslapokReceptekKlubokJátékokFórum játékokBannereinkFacebook
Belépés | Regisztráció | Elfelejtett jelszó
 

Cél: a félmaraton

Kategória: Összes cikk » Diéta & fitness » Mozgás és fitness


Talán a legbolondabb ötletem volt, amit valaha kitaláltam. De nem bántam meg. Semennyire sem. Tényleg megváltoztatta az életemet. Rendszeresen futottam eddig is, de csak néhány kilométereket, nem hosszú távokat, pláne nem 21-et. Szóval ez nagy döntés volt és nagy utazás a célom felé. Szeretném megosztani veletek, hogyan éreztem magam és hogy mit tanultam meg magamról és a világról közben.

Cél: a félmaraton Tehát eldöntöttem, hogy edzésbe kezdek a félmaratonra. Két barátnőm is velem tartott, amiért máig nagyon hálás vagyok nekik. Elkezdtük. 12 héten keresztül hoztuk magunkat egyre jobb formába. Eleinte nem volt könnyű, mert csak hajnalban tudtunk futni és bizony néha nagyon nehéz volt korán felkelni és elindulni. A barátok nélkül talán nem is sikerült volna véghezvinnem ezt az időszakot. Egy konkrét futási tervet követtünk. Hétről hétre erősebbek és jobbak lettünk. A tervünk az volt, hogy 2 óra és 15 perc alatt lefutjuk a távot.

A verseny előtti héten sajnos nagyon beteg lettem, rendesen megfáztam. Lázas voltam, köhögtem, fájt a fejem és folyt az orrom. Hatalmas mennyiségű vitamint szedtem be, annyit aludtam, amennyit csak tudtam, hogy minél előbb talpra tudjak állni. Semmi sem tudott megállítani, nagyon elhatároztam magam. Ha már 12 hetet edzettem, készültem erre, most már nem hagyhatom ki a lehetőséget.

A versenyre már kicsit jobban lettem. Nem mondom, hogy teljesen meggyógyultam, de már éreztem magamban egy kis erőt. Aztán amint megláttam a többi futót, szinte olyan energia szállt meg, hogy el is felejtettem minden bajomat.

Jól indultunk. Az ötödik kilométernél elkezdett zsibbadni a lábam. Ez sajnos visszatérő problémám volt a hosszabb távokon. Lazítottam a cipőm kötőjén és futottam tovább. De aztán már mindkét lábam elkezdte, annyira ideges lettem! Mindkét cipőmön lazítottam és reménykedtem. Szerencsére lassan alábbhagyott a zsibbadás. Haladtam tovább. Mivel egy viszonylagos körpálya volt kijelölve, volt egy szakasz, ahol láttuk azokat, akik már a 13. kilométernél tartottak. Ez elég vacak érzés volt, megnehezítette a kitartást, úgy éreztem ezer éve futunk már, mégsem tartunk ott, ahol ők. Aztán mi is elértük ezt a visszafordulási pontot és minden szebb színben tűnt fel. Aztán a mellkasom elkezdett fájni és úgy éreztem, nem tudok elég levegőt venni a futáshoz. Nagyon izzadtam és fáztam is. Megálltam és próbáltam egyenletesebben lélegezni. A barátnőim nem hagytak le, ők is megálltak és megvártak. Dörzsölgették a karjaimat, a szavaikkal segítettek. Komolyan, nélkülük ezen a ponton biztosan kiszálltam volna. Tudtam, hogy még 7 km van hátra, ami nem kevés, de már nem is adhatom fel! Tudtam, hogy be tudom fejezni, csak azt nem, hogy mennyi idő alatt. Kicsordultak a könnyeim. Nem csak a testemben érzett fájdalom miatt, hanem mert nyomorultul éreztem magam, hogy annyit készültem erre a dologra és most mégis így megakadtam. Szidtam magam, amiért nem vigyáztam eléggé és megfáztam, lebetegedtem, pont a legrosszabbkor. És azért is, mert a barátaim miattam álltak meg és nem tudják majd annyi idő alatt befejezni a távot, amennyi alatt igazából képesek lettek volna. Pár másodpercig lassabban lépkedtem, aztán elkezdtem futni. A barátnőm átkarolt és segített felvenni a lendületet. Egyszerre éreztem magam erősnek és gyengének, bátornak és gyávának. Kértem az eget, hogy bármi is történjék, segítsen valamilyen erő, hogy befejezhessem a versenyt....

Nyomtam tovább. Agy nélkül. A következő, amire emlékszem, hogy látok egy kiírást, hogy már csak 2 km van hátra. Boldogság öntött el. Az utolsó kilométeren együtt futottunk egy idős nővel. (Később megtudtam, hogy ez a hatodik félmaratonja volt.) Kicsit szégyelltem magam, de aztán arra gondoltam, hogy nekem ez csak a kezdet.

Megküzdöttem magammal. Ez volt életem egyik legnagyobb harca, de a legnagyobb elégtétel is: teljesíteni azt, amiről azt gondolják, hogy nem vagy képes. Megcsináltam! Lefutottam a 21 kilométert. És a végén nem az számított, hogy hogyan, milyen érzésekkel, milyen állapotban vagy mennyi idő alatt, hanem csak az, hogy teljesítettem a célom.

Nagy lecke volt ez számomra. Megismertem kicsit magam jobban. Megtudtam magamról, hogy ha igazán akarom, akkor lehetek az az ember, aki megcsinálja, amit célul kitűzött. Köszönöm mindenkinek, aki segített ebben.



A cikket írta: hpetra22, 2017-09-07 09:08





Ha ez tetszett, olvasd el a következő cikket is e kategóriából: Tapasztalataim a Reviber Plus vibrációs tréningpadról



Ha ez tetszett, olvasd el a következő, hpetra22 által felvitt cikket is: Mit eszik egy paleós? (Más diéták, Egyéb diéták)