Ahogy a legtöbb weboldal az interneten, ez a webhely is cookie-kat használ, melyekre szükség van a weboldal teljes működéséhez. Weboldalunk böngészésével Ön elfogadja a cookie-k használatát. További információ
FőoldalDiéta & FitnessBabák & MamákSzex & PszichéSzépség & EgészségHobbi & OtthonEgyéb témák
CikkekNaplókFórumokTudásbázisSzavazásokKépgalériaApróhirdetések
KépeslapokReceptekKlubokJátékokFórum játékokBannereinkFacebook
Belépés | Regisztráció | Elfelejtett jelszó
 

Az én igazam

Kategória: Összes cikk » Szex & Psziché » Psziché


Talán tíz éves lehettem, amikor úgy döntöttem, hogy mindig igazat fogok mondani.

Akkoriban már faltam a könyveket, nem csak a koromnak megfelelőket, hanem bármit, ami a kezembe került, Jókaitól Tolsztojig. Elbűvöltek a hősök, a kalandok, a jó és rossz harca, ami minden igazi mese alapja. Sokszor elgondolkodtam rajta, miért is hazudnak az emberek? Miért egyszerűbb mindenféle meséket kitalálni, mint azt mondani, ami igaz? Szilárdan elhatároztam, hogy én majd más leszek. Nem lehet az, hogy muszáj hazudni!


Az én igazam Igaz, akkorra már volt néhány tapasztalatom arról is, hogy néha az ember hiába mond igazat, ha azt senki sem hiszi el. Elsőosztályos koromban azt a házi feladatot kaptuk, hogy az olvasás órára a betűsínbe (nem tudom, létezik-e még ez a módszer valahol?) a betűkészletből rakjunk ki néhány szót. Én kivételesen – mert egyébként már akkor is állandóan az álmodozás és a mesék bűvöletében élve sohasem tudtam, mi a lecke – szépen kiraktam, és nyugodtan vártam az órát. A baj csak az volt, hogy előző nap egyik fiúosztálytársamat valamivel felbosszantottam, amiért ő úgy állt bosszút, hogy az óraközi szünetben összekeverte a padra kikészített házi feladatom betűit. Természetesen, az óra elején én voltam az első, akinek a feladatát a tanító néni megnézte. Meg se lepődött, hogy csak összevissza betűket talált, és én hiába bizonygattam előbb sírva, majd toporzékolva, hogy én igenis, megcsináltam – nem hitt nekem. Gábor, a csíny elkövetője pufi arcán széles mosollyal, kerekre nyitott szemmel, sértett ártatlansággal bizonygatta felháborodottan, hogy ő nem nyúlt hozzá, ő aztán nem! A dolog vége az lett, hogy tehetetlen dühömben a földhöz vágtam a betűtartót, és zokogva kirohantam az osztályból. Anyukámat pedig akkor először, de nem utoljára behívatták az iskolába. A tanító néninek egyszerűbb volt, hogy kezelhetetlen hisztisnek bélyegezzen, minthogy elgondolkozzon, hogy miért csináltam ilyet. Ez volt első csalódásom az igazságban, az iskolában, és a nem elhivatottsággal tanító pedagógusokban, de ez egy másik történet…

Pár évvel később, amikor gyermekkori naivitásomban megpróbáltam véghezvinni az elhatározásomat, hogy mindig igazat mondok, gyorsan rá kellett ébrednem: az nem olyan egyszerű, és főleg nem kifizetődő! Szilárd elhatározásom páncélján az első repedés akkor jelent meg, amikor egy kötelező délutáni iskolai program helyett inkább moziba mentem. Másnap az osztályfőnöki számonkérésnél, amikor a többi mulasztó a nagymami betegségére és az édesanyja születésnapjára hivatkozva csak helytelenítő pillantásokat kapott, én, miután őszintén bevallottam, hogy moziban voltam, osztályfőnöki figyelmeztetésben részesültem. Bandi bácsi – aki mint jó matekost, a tanulmányi versenyek sikeres résztvevőjét és az iskolai és városi ünnepségek állandó versmondóját, érezhetően kedvelt – az orrom alatt elmormogott „ez nem igazság” kijelentésem miatt újra visszakérte az ellenőrzőmet, és a figyelmeztetés után még egy osztályfőnöki intőt is bekarcolt.

Így aztán elég korán megtanultam, mit is jelent: „Mondj igazat, betörik a fejed!” Ezek, és még sok-sok hasonló, tapasztalat után végül kamaszkoromra megtanultam, hogy lehetetlen mindig igazat mondani. Hogy az utcán összefutva egy régi ismerőssel, a „hogy vagy?” kérdésre „kösz, jól” a válasz, akkor is, ha rosszul. Hogy a kellemetlen munkahelyi feladatoknak is ajánlatos láthatóan örülni, hogy néha célszerűbb nem bolygatni a hiteltelen vagy hihetetlen dolgokat, és hogy rengeteg más szempont is van, ami fontosabb a nagybetűs Igazságnál.

Hétköznapi életünket át- meg átszövik a kisebb-nagyobb hazugságok, és csak annyit tehetünk, hogy igyekszünk a lehető legritkábban és legkevesebbszer eltérni az igazságtól. És ez a legtöbb, amit másoktól is elvárhatunk. Hiszen az igazságnak, éppúgy, mint a hazugságnak is ezer arca van, és amit én igazságnak érzek, másnak talán hazugságnak tűnik.

Ahogy a régi LGT együttes énekelte: „...az én igazam, nem biztos, hogy neked nagyon jó..."

Szerző: Bányai Ilona
Megjelent partneroldalunk a Netbarátnő hozzájárulásával.



A cikket írta: netbarátnő, 2017-05-26 09:08





Ha ez tetszett, olvasd el a következő cikket is e kategóriából: Élet a méheltávolítás után



Ha ez tetszett, olvasd el a következő, netbarátnő által felvitt cikket is: Radírozni jó! (Kozmetikumok)