Ahogy a legtöbb weboldal az interneten, ez a webhely is cookie-kat használ, melyekre szükség van a weboldal teljes működéséhez. Weboldalunk böngészésével Ön elfogadja a cookie-k használatát. További információ
FőoldalDiéta & FitnessBabák & MamákSzex & PszichéSzépség & EgészségHobbi & OtthonEgyéb témák
CikkekNaplókFórumokTudásbázisSzavazásokKépgalériaApróhirdetések
KépeslapokReceptekKlubokJátékokFórum játékokBannereinkFacebook
Belépés | Regisztráció | Elfelejtett jelszó
 

Jelentés az ügetőpályáról - A paci(ens) szemszögéből

Kategória: Összes cikk » Szépség & egészség » Egészség


Találós kérdés:
Nem vagyok orvos.
Nem vagyok gyógytornász.
Nem vagyok ápoló.
Mégis a COPD gyakorlati szakembere vagyok!

A megfejtés az, hogy COPD beteg vagyok, vagyis tényleg a gyakorlati oldaláról közelítem meg ezt a betegséget.


Jelentés az ügetőpályáról - A paci(ens) szemszögéből Persze ha jobban belegondolok, inkább ő közelített meg engem, de ez most mindegy. Részletkérdés.

Viszont ha már így összeköltöztettek minket közös társbérletbe, gondoltam, kiképzem magamat egy kicsit, hogy megtudjam, mivel tudnám megkeseríteni az életét, mert ugyebár ha harc, hát akkor legyen harc! Elsősorban a légzéstechnika foglalkoztatott, ami nem új hobbim, mert korábban futottam, kocogtam sokat és ahhoz ez nagyon hozzátartozik, pláne, hogy mindig szerettem hegyen futni és lépcsőzni. Az utóbbiért ismerőseim egy része kissé ütődöttnek tartott, a többiek viszont nagyon ütődöttnek – de lám-lám, nem volt igazuk! Mint a mesében a legkisebb királyfinak, eljött az én időm, megkaptam az alkalmat, hogy kamatoztassam a megszerzett tudást, kihúztak nekem a tombolán egy nem kicsi COPD-t.

Lehet, hogy kissé finnyás vagyok, de eleinte nem tudtam szívből örülni a lehetőségnek.

Később sem.

Az viszont elég hamar kiderült, hogy óriási előny ebben a helyzetben az a sok óra, amit futással, lépcsőzéssel töltöttem korábban, mert viszonylag gyorsan átkattant a fejemben valami és elkezdtem a tüdőbetegségre mint megoldandó sport-feladatra gondolni, ami persze így elég perverzül hangzik. Pedig nem az. Tüdő- vagy szívbetegnek lenni nem igazán jó buli, de egy előnyünk azért van sok más beteggel szemben: többet és változatosabban lehet ezen kórok ellen küzdeni.

Akinek például gyomorfekélye van, az körülbelül annyit tud tenni, hogy betartja a diétát, de nem végezhet speciális gyomorerősítő tornagyakorlatokat, amivel visszaszoríthatja a betegségét. Viszont egy asztmás, COPD-s vagy szívbeteg a légzőgyakorlatokkal, sétával és egyéb fajta testmozgásokkal rettentő nagy mértékben tudja fékezni a betegsége előrehaladását fizikailag – és mint minden sportnál, miközben a test felesleges kilókat, a lélek közben szorongásokat és fásultságot veszít.

Nagyon nagy előny, ha valaki sportolt még egészségesen, pláne ha olyan hobbi-sportoló volt, mint én, akit nem hajt egy edző, hanem egyedül próbálja kiismerni magát. Szóval nagy előny a sport-múlt, de azért ez is rejteget egy kelepcét. Amikor először szembesülünk a teljesítőképességünk brutális visszaesésével, az egy nagyon kiadós pofon.

És ha úgy ugrunk neki másodszor is, ahogy fiatal korunkban szoktunk, dacosan, hogy csakazértis megpróbálom kihozni magamból ugyanazt a teljesítményt, nem adom fel – hát akkor jön a következő, sírásig megalázó füles. Amitől szerintem sokan hátatfordítanak az egésznek és bugyogva elmerülnek az önsajnálat mocsarában.

Ilyenkor sokat segít egy csipetnyi opportunizmus; el lehet jutni addig a felismerésig, hogy korábban igazából azt szerettük a sportban, amikor megszuszogtatott, megdobogtatta a szívünket és azt, amikor hosszú kísérletezéssel sikerült eltalálni a megfelelő tempót és adagot, amitől nem stagnálunk, nem tönkremegyünk, hanem fejlődünk. Nos, most is ugyanaz a pálya, ugyanezt kell csinálni, csak persze az abszolút teljesítmény sokkal kisebb.

Nem mondom, hogy egyből sikerült, az ember persze lassan törődik bele, hogy sosem lesz már képes hosszan futni és hogy a korábbiakhoz képest icipici teljesítményeknek is örülni kell. Pláne, hogy óriásiakat ingadozik a beteg ember teljesítőképessége; általában simán fölgyalogolok a negyedikre, de amikor beüt egy tudományosul exacerbációnak nevezett visszaesés, akkor még egy gyorsétteremben sem tudok megebédelni, mert azt sem érem utol…

Sokkal, sokkal, sokkal rosszabb helyzetben van az, aki soha nem sportolt, mert neki betegen kell(ene) megtanulnia, hogy az edzés nem összeszorított fogakkal való görcsös kínlódást jelent, hanem saját magunk és a technika türelmes kiismerését. Nekik nagyon sok segítségre van szükségük, amit a rokonaiktól, barátaiktól kaphatnak meg, ha azoknak van elég türelmük nemcsak a gondozásához, hanem a noszogatásához is. Az utóbbi mutatvány gyakran meglepően nehéz.

Elkezdtem hasznos ismeretekre vadászni a neten és azt láttam, hogy ez nem is annyira könnyű feladat, így elhatároztam, hogy próbálom megosztani a személyes tapasztalataimat és az összeszedett információt tüdőstársakkal, sőt, mindenkivel, akinek jól jöhet a jó légzéstechnika. (Kérem, jelentkezzen nálam, aki úgy érzi, hogy nem tartozik bele ebbe a csoportba.)

Blogom: http://szuszogoblog.hu
Olvassátok és írjátok meg, milyennek találtátok. A dicséretnek nagyon örülök, de amire igazán kíváncsi vagyok, az a kritika és az ötletek.

Nemes Mihály



A cikket írta: nminmi, 2017-03-24 09:08





Ha ez tetszett, olvasd el a következő cikket is e kategóriából: Pánikbetegség! Szorongás! Depresszió! - Legyőzhető fenevadak!