Ahogy a legtöbb weboldal az interneten, ez a webhely is cookie-kat használ, melyekre szükség van a weboldal teljes működéséhez. Weboldalunk böngészésével Ön elfogadja a cookie-k használatát. További információ
FőoldalDiéta & FitnessBabák & MamákSzex & PszichéSzépség & EgészségHobbi & OtthonEgyéb témák
CikkekNaplókFórumokTudásbázisSzavazásokKépgalériaApróhirdetések
KépeslapokReceptekKlubokJátékokFórum játékokBannereinkFacebook
Belépés | Regisztráció | Elfelejtett jelszó
 

Szülés után az intenzíven 2. rész

Kategóriák: Összes cikk » Babák & mamák » Vajúdás és szülés » Császármetszés, Komplikációk, Szüléstörténetek


Miután császáros doki közölte, hogy fel kell újra nyitni, csak leültem, és zokogtam. A nagyszájú énem eltűnt aznap. Két szót nem tudtam mondani. Semmi verbális reakció. Csak ültem ott, a könnyeim folytak, és féltem az előttem álló reoperációtól.

Szülés után az intenzíven 2. rész A cikk előzménye itt olvasható

Császáros doki hozatott egy tolószéket, majd egy betegszállító fiú levitt a 2.-ra még egy ultrahangra. Nem tudom, erre miért volt szükség. A fiú odatolt az ajtóval szembe, majd elment. Pár perc múlva szólítottak. Nagy nehezen felálltam és bebotorkáltam az ajtón. Itt ismét mondtam, emeljék kicsit meg az ágyat, mert nem fogok tudni felkelni. Újra szembesültem vele, hogy tele van a méhem folyadékkal. Majd megismételve önmagam, nem tudtam felkelni az ágyról. Az előző ultrahangon az ott lévő orvosok plusz a hölgy, aki az ultrahangot csinálta, finoman megtartva a hátam ültettek fel. Itt, a 2.-on lévő ultrahang szobában lévő hölgy látván, hogy nem tudok felkelni, kiabált egy betegszállító fiúnak (ő nem az volt, aki levitt, hanem egy másik). Ott tört el a mécses. A srác semmi kegyelmet nem ismert. Durván felhúzott, nem törődve a fájdalmammal. Megkérdezte, hol fáj, hogy ennyire sikongatok? Mondtam, hogy a bordám alatt. Beszólt, hogy bordafájdalommal mi a francot keresek ezen az osztályon? Behozta az ágy mellé a tolószéket, majd kikapta a kezemből a törlőkendőt, és durván rányomva letörölte a zselét az egy hete műtött hasamról. Majd felállított, szinte úgy lökött bele a tolószékbe, zokogva mondtam neki, hogy egyedül is fel tudok állni, mire közölte, hogy rengetegen várnak ultrahangra, nem fogják megvárni míg én csigatempóban kidöcögök. Majd miután belelökött a székbe, egy hirtelen durva mozdulattal megtolta a kocsit, mire újra felsikítottam, úgy belenyilallt a bordámba. Ismét beszólt: NA NEHOGY MÁR EZ IS FÁJJON! Még most is a fülemben zeng, ahogy kiabálnak neki, hogy Krisztián gyere már segíteni. A segítség úgy látszik eléggé relatív fogalom. Kitolt a folyosóra, majd elviharzott. Csak ültem ott és sírtam, úgy éreztem, mindenki engem néz a folyosón. Megalázva éreztem magam. Minimum 15-20 percet ültem ott, mire végre értem jött a betegszállító fiú.
Figyelmedbe...Figyelmedbe ajánljuk még:
» Szülés után az intenzíven 1. rész (cikk)
» Nekem csak csak csoda jár?! (cikk)
» Patrik megszületik (cikk)

Visszavitt a 7.-re. Felálltam és kedvesem karjaiba omlottam, a történtek és a fájdalmak közepette nem tudtam neki semmit mondani. Kérdezte, hogy mit mondtak, nem szóltam, csak öleltem, szorítottam magamhoz. Császáros doki közbeszólt, hogy indulni kell. Összefutottunk a kórház fotósával, aki az újszülött babákról csinálja a képeket. Pont aznapra beszéltük meg vele, hogy átadja a fotót. Előkereste, és a pici fiam képével szálltam be a liftbe.
A kedvesem hazaküldték a szükséges dolgaimért (hálóing, papucs, tisztálkodási szerek, stb.). Egyedül maradtam. Átvittek a nőgyógyászati osztályra a leendő szobámba, ahol elém toltak egy kupac papírt aláírásra. Persze az idő sürgetett ugye, tehát az eszembe sem juthatott, hogy bármit is elolvassak. Bár amilyen mentális állapotban voltam, lehet fel sem fogtam volna. Első gondolatom az volt, hogy beperlem ezt a kócerájt, de azt sem tudtam, mit írok alá, plusz én nagyon okos a kórházi zárójelentést is aláírtam, így papíron a kórház korrektül járt el, én maximum a perköltséget nyerhetném meg magamnak.

Levetkőztettek, majd a kezembe nyomtak egy gyomorvédő tablettát, hogy vegyem be. Mivel nem volt nálam víz, beléjük meg nem szorult annyi emberség, hogy hozzanak, közölték, hogy nyeljem le úgy natúr. Persze rá két percre neki is álltam tőle öklendezni. Utána próbálkoztak a branül behelyezésével. Szó szerint próbálkoztak, mert mire sikerült, 3 vénám sikeresen szétdurrantották. Mindkét kezem sajgott, láttam, ahogy kékül be a kézfejem.

Közben megjött a sürgősségi vérvétel eredménye. A CRP érték 238 mg/l volt. Viszonyításképp, ideális tartománya 5 mg/l alatt van. Ez elég magas gyulladási aktivitásra utalt. Ahogy készen álltam a procedúrára, császáros doki odajött, leült az ágyam mellé. Itt következett az újabb hideg zuhany. Azt mondta, nem biztos, hogy meg tudják menteni a méhem. Mindent megtesznek, de lehet, ki kell venni. Talán mindenkinek volt már olyan pillanat az életében, amikor elakadt a szava, hirtelen meg sem tudott szólalni. Nekem ez volt az a pillanat. Pedig ha önmagam lettem volna, biztos, hogy elsült volna már a kezem, vagy előszedtem volna a vulgáris szókincsem. De nem történt semmi ilyesmi. Csak lesütöttem a szemem, elfordítottam a fejem az ablak felé, és újabb sírás tört rám. Császáros doki megkérdezte: ennyire fáj? Nem tudtam mire vélni az értetlenkedését. Épp egy perccel ezelőtt közli, hogy lehet kiszedi a méhem, erre megkérdezi, hogy a fájdalomtól sírok-e. Ez a kérdése többször is elhangzott a nap folyamán. Ránéztem könnybe borult szemeimmel, és összetört lelkem lévén csak egy szót tudtam kinyögni: Nem. Levittek a műtőbe, kaptam altatót. Utolsó kép, amire emlékszem, hogy császáros doki a bűnbánó tekintetével mereszti rám szemeit. Megvetve néztem rá, míg hatott az altató.

Az intenzív osztályon ébredtem. Homályosan emlékszem csak. Kedvesem ott sírt az ágyam mellett, majd nevemen szólít, ahogy nyílik a szemem. A hasamból 3 cső lóg ki, orromban oxigén. Vérnyomásmérő, EKG rám kötve. Pont, mint a filmekben. Jött császáros doki is. Kérdezte, hogy vagyok. Első kérdésem az volt, mi van a méhemmel? Megmentették. Nagy kő esett le a szívemről. A folyadék, amivel tele volt a méhem, nem más volt, mint alvadt vér. Kifertőtlenítettek belülről. És, hogy ne nyugodjak meg teljesen, azt is közölték, hogy ha nem megy le a gyulladás, újra műtenek és kiveszik a méhem.

A doki onnantól kezdve minden reggel jött rám nézni. Előbújt a lelkiismerete, mivel császár után egyszer sem jött be hozzám. Ja de, arra a fél percre, amíg elmondta, hogy mikor menjek varratszedésre. Minden reggel mosolyogva, jó kedvvel jött. Hiába a kedvessége, utáltam, hogy ő is jött minden reggel vizitre. Talán addig a pillanatig embert nem gyűlöltem. Még az ellenségeimet sem.

Másnap reggeli viziten kérdezték az orvosok, hogy fejem-e a tejem? Azt hittem viccelnek. 1 héten belül két nagy hasi műtétem volt. Nem tudok ülni, a kezeimet szétveti a fájdalom, mindkettőben branül van, a jobb kézfejem mozgatásra is érzékeny. És FEJEM-E A TEJEM? Komolyan gondolták. Megszeppenve, értetlenkedve, még egy értelmes választ sem tudtam kinyögni. Csak annyit mondtam: hogyan? Azt mondták, ha nem fejem, baj lesz. Lényegében hibáztatva voltam. Én, aki csak mozdulatlan fekszem ott fél napja, és még mindig azon agyalok, hogy miért is történt mindez. Hiszen én csak azt tettem, mint más nőtársaim: életet adtam egy babának, és most ott fekszem az intenzíven.

Egyik vizites orvos hívatott a csecsemőosztályról csecsemős nővéreket, hogy megmutassák, hogy kell tejet fejni, de figyeljek és tanuljak, mert következő alkalommal már nekem kell csinálnom! És az elvárás az volt, hogy 3 óránként fejjem a tejem. Aznap vetettem anyukámmal egy mellszívót, gondoltam hátha azzal menni fog nekem is. Persze nem ment, megmondták a csecsemősök, ezzel csak ülve lehet fejni. Az ágyat gombnyomásra meg lehetett dönteni, de függőlegesen így sem tudtam ülni. Másnap megint jött a kérdés. Ismét nemleges választ adva aznap is küldtek egy csecsemős nővért. Az a nővér volt a kivétel. Az első olyan, aki nem volt bunkó, teljesen ellentéte volt azoknak, akikkel császár után dolgom volt. Megkérdezte, miért sírok. Mondtam azért, mert azt mondták, ha nem megy lejjebb a gyulladás, újra műtenek, és kiveszik a méhem. Megvigasztalt, mondta nem lesz baj, megmarad a méhem, és lehet majd a fiamnak egy hugicája is.

A műtét után 2 nappal próbáltam meg először felülni az ágy szélére. Nem ment sokáig. 3 cső lógott ki a hasamból, az egyik bal oldali eléggé fájt ülőhelyzetben. Így 1 perc után vissza is feküdtem. Pocsék érzés volt tehetetlenül ott feküdni, kiszolgáltatott helyzetben, minden este átélni, hogy ágyban fekve fürdetnek meg. 2 nappal műtét után az esti műszakváltásnál új nővér volt, akivel az előző napokban nem találkoztam. Váltáskor a nappalos nővér mondta neki, hogy én önellátó vagyok, nem nagyon kell velem foglalkozni! Önellátó? Biztos azért fekszem az intenzíven. De hogy ezt miből szűrte le? Talán abból, hogy ki tudtam szedni a hátsóm alól egyedül az ágytálat? Mert ugye már a műtét napján kivetettem a katétert, de 2 nappal később már megbántam. Az éjszakás nővér ugyanis komolyan vette a kollégája mondatát, lényegében az esti fürdetés után nem is láttam reggelig. A fürdetésnél nagyon durva volt. Tisztában volt vele, hogy mennyire be vagyok gyulladva, hogy kétszer lettem műtve. Mégis, amikor a köldökömhöz ért, erővel belenyomta a szivacsot! A hatalmas sikításom után azzal magyarázkodott, hogy AZ ORVOSOK NEM SZERETIK, HA PISZKOS A KÖLDÖK! Itt azokról az orvosokról beszélgetünk, akik tojtak a fejemre? Akik miatt ott fekszem? LEGKEVÉSBÉ SEM ÉRDEKELT, MIT SZERETNEK MEG MIT NEM AZOK A GÖRÉNYEK!! Az esti fürdetés után nővérke lelépett, mint írtam, reggelig nem is láttam. Nyilván volt neki más betege, aki rosszabb állapotban volt. Na de amikor pisilnem kellett, nem volt ott senki. Leszedtem magamról a tappancsokat, az EKG-t, de nem jelzett a gép!! Akkor minek is volt rám téve? Éjjel meg is állhatott volna a szívem, senki nem veszi észre. Hát maradt a kiabálás. Hozzáteszem azt is, hogy nem tudtam olyan hangosan kiabálni a fájdalmak miatt. Persze így nem hallott meg senki. De nagy szerencsémre pont arra jött egy doki, aki megkérdezte mi baj, miért nem alszom. Mérgesen közöltem, hogy azért, mert szükségem lenne egy ágytálra! Szólt a nővérnek, aki behozta az ágytálat, alám rakta, majd ismét kiment! Az ágytál minimum egy órát ott volt az ágyamon. A másnap reggel borzasztó volt, 4 ember próbálkozott vért levenni, nem találtak vénát. 20-nál is több szúrást kaptam. Tűiszonyom lett. Minden reggel volt vérvétel, sosem találták el elsőre. A branül folyton tönkre ment, minden nap újat kellett szúrni, és egyik alkalommal sem sikerült elsőre. Mindkét karom kék-zöld volt.

2. nap délelőtt elvittek CT-re is a bordafájdalmam miatt, meg volt egy mellkas röntgen is. Persze mindkettő negatív. Az aznap este döbbenetes pillanata az volt, amikor megláttam, hogy ugyanaz a nővér lesz műszakban, aki előtte nap. Fürdetésnél szóltam neki, hogy ÓVATOSAN! Aznap már nem merte a köldökömbe préselni a szivacsot. Fürdetés után ismét eltűnt. De most legalább volt, aki reagált a kiabálásomra. Az egyik ügyeletes behozta az ágytálat, majd kiment, kiabáljak újra, ha kész vagyok , és kiviszi. Az gondolom senkit sem érdekelt, hogy szétszakad a bordám, úgyhogy ki sem tudom magamnak törölni. De nem gond, ezt is megoldottam. Szerencsére másnap reggel egy nagyon aranyos nővér volt, aki még abban is segített, hogy az éjszaka rajtam maradt "maszatot" letörölte. 5 napot töltöttem az intenzíven, majd átvittek a nőgyógyászatra. Több orvost is megkérdeztem, hogy mi történt, mitől gyulladt be a méhem? Ahány orvos, annyi válasz. De szó szerint. Egyik szerint a császárnál került be baktérium, másik szerint az osztályon szedtem össze szülés után valamit, harmadik szerint túl gyorsan záródott a méhszáj. Császáros doki válasza pedig az volt: "nem tudom". A bűnbánó tekintetéből arra mertem következtetni, hogy ő hibázott. Persze ezt már sosem fogom megtudni. És bár nem vagyok hozzáértő, de ilyen durván megemelkedett CRP szintet valószínűsítem, hogy baktérium okoz, így a tippem is az, hogy császárnál volt figyelmetlen császáros doki és kedves főorvos asszony, akik császár alatt olyan jó traccspartit tartottak a nyitott pocakom felett, mintha épp egy teadélutánon lettek volna.

Amint átkerültem a nőgyógyászati osztályra, rögtön felültettek. Féltem, hogy fájni fog. De sikerült. ÉS utána felállni is. Ami előtte teljesen természetes volt, hogy tudok járni, az aznap nagy öröm volt, minta lefutottam volna a maratont. Tudok járni, el tudok menni vécére, és nem kell ágytálért könyörögnöm! A nőgyógyászati osztályon sokkal többet foglalkoztak velem, mint az intenzíven. De tényleg! És volt telefon is az ágy fölött, amit ha levertem, jelzett a nővérpultnál. Szóval jobban be voltam biztosítva. A nővérek közül is 10-ből 9 normális volt, tehát az arány is sokkal jobb volt. Bár azt az egy nővért hadd említsem meg, akit nem találtam túl emberbarátnak. Épp jött be infúziót kötni másnap, miután áthelyeztek. Véletlenül ledöntöttem az ásványvizem a földre, amikor vissza akartam feküdni az ágyba. Az ok, hogy ők nem cselédek, de könyörgöm, 1 napja tudok valamennyire járni, én a helyében egyből ugrottam volna segíteni felvenni. Ránéztem, és totál közömbösség. Először gondoltam megkérem, vegye fel, de inkább nem tettem, ha magától nem kapcsol, hogy segítségre van szükségem, akkor eléggé szomorú, hogy ezt a pályát választotta. Akkor ott szépen lassan leguggoltam, felvettem az üveget, majd az ágy szélébe kapaszkodva nagy nehezen felhúztam magam. Ő pedig mindezt végig nézte, türelmetlenül, szinte hallottam a gondolatait, hogy igyekezzek már felfeküdni az ágyra, hogy beköthesse az infúziót. Még szerencse, hogy csak kétszer volt műszakban, amíg ott voltam. Mert a többiek mind rendesek voltak.

Néhány nap után az egyik csövemből elkezdett folyni a váladék. Lényegében amíg ülve megreggeliztem, egy hatalmas tócsa keletkezett alattam. Adtam egy kis plusz munkát a takarítónak. A vastag betétemet ragasztattam oda a sebre, hogy ne csöpögjön már, amerre épp megyek.

Császáros doki minden reggeli viziten odajött megnyomkodni a hasam. Mindig elgondolkodtam, hogy ezt császár után miért nem tette meg? Vagy az épp vizitelő orvosok. Észrevehették volna, hogy nincs minden rendben. De ők csak azon voltak, hogy gyors lezavarják a vizitet. Kontrollon próbált is császáros doki mentegetőzni, hogy ilyen nem szokott ám náluk előfordulni, az én esetem nagyon ritka. Ez az ő szerencséjük. Hogy a legtöbb nőnek képes regenerálódni a szervezete. De talán ezt a néhány ritka esetet is kiszűrhetnék, ha naponta legalább 5 percet rászánnának arra, hogy ellenőrzik a császáros betegeket, és nem csak megkérdezgetnék tőlük reggelente, hogy vizelet meg széklet rendben van-e, mert ezt édes kevésnek tartom.

Mindenesetre a kórházban mindenki mossa kezeit, hogy ők nem hibáztak, nem tehetnek semmiről. Egy nagy hasi műtétet követően 3 nap után kiraktak a kórházból, ellenőrzés nélkül. És pont a legelső napokban elszakítottak két hétre a babámtól. Az osztály területére be sem lehetett hozni ráadásul. Bennem meg annyi erő nem volt, hogy kisétáljak. Több mint egy hétig csak képen láthattam, azt is csak a modern technikának köszönhetően. Amikor pedig már tudtam jobban járni, egy fél órát lehettem vele. 2 hét alatt kétszer fél órát. Akkor is a visszafele úttal megszenvedtem, mert 1 mérföldnek tűnt az a folyosó.

Mennyivel másabb lehetett volna minden, ha nem anélkül bocsátanak haza, hogy megnézik, minden rendben van-e. Szomorú, hogy ezt a két hetet át kellett élnem. A második műtétet követően császáros doki a kórházban töltött napjaim alatt, meg a kontrollokon is végig lelkiismeretesen kezelt, elég volt annyit mondanom, hogy nem tetszik a seb, és már rá is nézett, fertőtlenítette is. Egy rossz szavam nem lehetett rá (leszámítva a mentegetőzését). Ez persze nem menti fel az alól, ahogy előtte állt hozzám. Vagy épp másokhoz. Mert nem csak akkor kellene foglalkozni velünk, amikor már megtörtént a baj. Kíváncsi lennék rá, hogy az én esetem után ugyanúgy tesz-e a császáros betegeire, mint ahogy anno rám. Meg arra is, hogy miért lett orvos: a pénz miatt, vagy azért, hogy segítsen másoknak? Ő és a többi nemtörődöm orvos is esküt fogadott, mielőtt átvette a doktoriját. Amit az én szememben megszegtek!

Sajnos 6 hetes kontroll nem volt, pedig számítottam rá, és arra az időre tartogattam a véleményem is. De még nem volt 5 alatt a CRP szintem, amikor megmondták, hogy többet nem kell mennem, csak ha panasz van.

Ezt a cikket még októberben írtam meg, friss élményekkel, és most úgy érzem, nagyjából rendbe jöttem lelkileg. Annyira, hogy már nem kap el random sírás, és nincsenek rémálmaim. Egyetlen egy orvost sem tudok kiemelni, aki emberszámba vett volna. EGYET SEM! A csecsemősök oltári bunkók, a nővérek között is akad olyan, aki pályát tévesztett, a betegszállítók meg mintha nem észlelnék, hogy az emberek, akiket tologatnak ide-oda, azoknak lehetnek fájdalmaik. Tudom, hogy nem minden kórház, nem minden orvos ilyen, mint ahol én szültem. De ennek a kórháznak a szülészetének rendkívül jó híre volt, örültem neki, hogy ide kerültem, és a tapasztalat mást mutatott. Ezért csak azt tanácsolnám minden kismamának, vagy akinek tervben van a baba, hogy ne kockáztassanak, ha megtehetitek, fogadjatok orvost. De ha nem tehetitek meg, ne írjátok alá a zárójelentést, amíg meg nem vizsgáltak tüzetesen!



A cikket írta: floracska, 2017-04-07 11:16





Ha ez tetszett, olvasd el a következő cikket is e kategóriából: Szülés után az intenzíven 1. rész



Ha ez tetszett, olvasd el a következő, floracska által felvitt cikket is: Vigyázz, mit vásárolsz! 2. rész (Egészség, Táplálkozás)