Ahogy a legtöbb weboldal az interneten, ez a webhely is cookie-kat használ, melyekre szükség van a weboldal teljes működéséhez. Weboldalunk böngészésével Ön elfogadja a cookie-k használatát. További információ
FőoldalDiéta & FitnessBabák & MamákSzex & PszichéSzépség & EgészségHobbi & OtthonEgyéb témák
CikkekNaplókFórumokTudásbázisSzavazásokKépgalériaApróhirdetések
KépeslapokReceptekKlubokJátékokFórum játékokBannereinkFacebook
Belépés | Regisztráció | Elfelejtett jelszó
 

Van kiút a mélységből!

Kategória: Összes cikk » Szex & Psziché » Psziché


A következő cikkel erőt szeretnék adni azoknak, akik hasonlóakon mennek/mentek keresztül, vagy akik nehéz időket élnek éppen.
Mindig agyalok valamin, szeretek "elutazni" a gondolataim világába, mert lefoglal. Legutóbb a sorson töprengtem. Kiszámíthatatlan, de éppen ezért izgalmas. Én mondjuk hívő vagyok, tehát hiszem, hogy minden meg van írva, de ettől még izgalmas, hiszen a mikorok és hogyanok rejtélyesek, néha a miértek is. Valamilyen szinten a személyiségünket is formálja a sorsunk. Már a születésünkkor eldől! Kinek jobb, kinek nehezebb sorsot szán az élet. Én is az utóbbiba tartozom, mint sokak, de igyekszem úgy felfogni, hogy ez is egyfajta „edzés”, egy „próba”, hogy mennyit bírok, egy küldetésnek fogom fel az életet, amiben le kell küzdeni az akadályokat. Tudatosan próbálom jobban kezelni a nehézségeket, de persze kinek nincs rossz napja? A fő, hogy a nehéz nap után esély van arra, hogy a másnap már jobb legyen! Kapaszkodni kell a jobb holnap reményébe, miközben teszünk érte minden eszközzel, amink megvan hozzá. A sors egyik keze van, hogy elvesz, de a másik ad, csak várni és figyelni kell!


Van kiút a mélységből! A gyermekkorom nehéz volt (talán ezért vagyok 25 évesen is "felemás" belül, 50% gyerek, 50% felnőtt), nem szeretnék senkit untatni az élettörténetemmel, hiszen sokáig írhatnám, meg nem is vidám és nem célom komor hangulatot okozni, a cikk témája és címe is pontosan azért az, ami, mert reményt szeretnék adni a nehéz időszakokhoz a "sorstársaknak". Röviden annyit, hogy volt egy ember a családomban, aki megkeserítette az életünket az alkoholizálással, az erőszakkal. Ütötte az Anyut, tesómat és engem. Az erőszaknak nem csak ezen formáját alkalmazta. Máig is kényelmetlen visszagondolnom és leírni még cikibb, de talán ez is erőt ad valakinek, hogy merjen beszélni, szóval máig fizikailag és mentálisan is rosszullét kap el, mikor eszembe jut, hogy fiú létemre megalázott többször. Sunyi módon, mikor az Anyu nem látta, én meg nem mertem szólni, mert megfélemlített. Mint később kiderült, a húgomat is zaklatta, titokban. Költözködtünk sokat, de mindig megtalált minket. Nem szeretnék mélyebben belemenni, sem pedig untatni másokat az életemmel, ezt csak azért meséltem el, mert lényeges lesz mindjárt. Szóval pár évig ment ez a piálással, bántalmazással, sunyiban alázással történő terror - mert az Anyu hiába kért segítséget, nem kapott, bezzeg a Gyámügy fenyegette, hogy elvesznek engem - és az lett az eredménye, hogy poszttraumás stressz szindrómát (majd aztán 18 évesen bipoláris depressziót, borderline jegyekkel) állapított meg a szakember. Szóval a sors itt jócskán elvett. DE: utána adott is, mert aztán viszonylag egyenesbe jött az életünk. Nekem a borzalmak egy része nincs meg az emlékezetemben - gondolom nem véletlenül - de van, amit sosem fogok elfelejteni, viszont már nagyjából megbékéltem a múlt ezen részével, hiszen változtatni nem lehet rajta és inkább előnyt kovácsolok belőle, egy kis motivációt ad, hogy túl lehet jutni dolgokon, csak idő kell hozzá és akarni kell továbblépni. Szóval a sors adott, mert a "családom" újra működött, még ha nem is olyan minőségben, mint azelőtt (sosem voltunk mintacsalád, de nem is volt olyan vészes a helyzet), meg az Anyu is belebetegedett, a szíve nem bírta a stresszt, meg a sok cigit, amit szintén a stressz miatt szívott. Ördögi kör volt... de örültünk, hogy a pokolnak vége!

Azután megintcsak kaptam a sorstól. :-)) Megismertem egy lányt az és mire észbekaptam, már fülig szerelmes voltam! :-)) Végre először igazán boldog voltam, színt hozott az életembe, valamint célt is, hiszen az volt a célom, hogy minél boldogabbá tegyem és hogy majd közös életünk legyen. Ő elfeledtette velem a rossz dolgokat (nyilván nem valódi felejtés volt, de eldugta a tudatom jó mélyre a traumákat), mert nem is gondoltam rájuk, hiszen ott volt nekem Ő! Előre tekintettem - ahogy azóta is igyekszem, a múltammal leszámoltam. Megtörtént, elmúlt. Nekem az okozott örömöt, hogyha magam elé helyezhettem és a kedvében járhattam. Tényleg boldog voltam Vele. Ez egy nagyon jó időszak volt! Nyugodt és szabad voltam. A tanulmányi eredményeimen és a viselkedésemen is meglátszott a nagy javulás.

Utána 19 éves koromban jött a lejtmenet, ahogy "illik", a jó után valahogy mindig beüt valami az embernek. Ekkor először éreztem azt, hogy nem bírok felállni, nagy volt a pofon. Az Anyu feladta a szívbetegséggel folytatott harcot. Közel 3 napig küzdött az intenzív osztályon, 2x hozták vissza az életbe, szóval egy igazi harcos volt, de sajnos Neki menni kellett. Én azt vallom, hogy mindennek oka van, de ilyen helyzetben az ember képtelen erre gondolni, mert csak a sok „miért?”, „mi lett volna, ha...?” és „miért pont Ő?” jár a fejében. Úgy omlottam össze, hogy bennem rekedt a fájdalom. 4 hónapig képtelen voltam sírni, vagy beszélni Róla, egyáltalán bármilyen formában megkönnyebbülni. Magamat mérgeztem belülről, akaratom ellenére. Meg is lett ennek a böjtje, legalábbis én hiszem, hogy az elfojtott érzelmek, indulatok komolyan megbetegítik az embert! Azóta már feloldódott az érzelmi blokk, jobban vagyok, tudok mosolyogva visszaemlékezni, mosolyogva beszélni Róla. Ritkán még visszaesem, de nem ezt kell nézni, hanem hogy egyszer jobb lesz és ez megint csak motivál. ...de még mindig elég sok mindent hordozok magamban, mert egyszerűen képtelen vagyok kiadni. Talán ez okozta a betegségeimet. Az orvosok szerint lappangott már bennem, de gondolom ez is azért van, mert sok mindent magamban cipelek, viszont tuti, hogy az "aktiválódásban" szerepe volt a sok belső feszültségnek. A szervezetem elkezdett magam ellen dolgozni, támadni a saját sejtjeit, magyarul autoimmun folyamatok indultak el. A dokik az 5-6 éves koromban kezdődő tüneteimet is erre a kórra vezették vissza és ha megnézem, hogy kb. akkortájt kezdődtek a traumák, összeáll a kép, hogy elkezdett megbetegíteni a sok feszültség. Akkoriban még nem tudtak velem sokat kezdeni, főleg, hogy a tüneteim más betegségekre is illettek, bár aki ismeri a lupuszt, az tudja azt is, hogy szeret "utánozni" más kórokat és sunyin hol támad, hol inaktív, évekig is. Lényeg, hogy sok éven át adogattak egymásnak a dokik, közben hol ezt, hol azt támadta a kór, voltak nagy rosszullétek, de nehezítette a diagnózist az egyszer közel 10 éves nyugalmi időszak is. Utána lobbant be megint, durván, ekkor 20 éves voltam (biztos az Anyu tragédiája hozta ki, egy éve gyászoltam), na innentől már komolyabban foglalkoztak velem és így fény derült rá és más, SLE-hez kapcsolódó betegségeimre - azokat most nem írom le, nem titok, elmondom, ha valakit érdekel, csak nem az a lényeg most, hanem hogy valóban kapcsolatban áll a test és a lélek... szóval itt duplán vett el a sors keze, vette az Anyut és a maradék egészségemet, ám ismét kaptam!
Amikor a sok rossz ért, akkor kezdtem hinni komolyabban. Tapasztaltam, hogy bármennyire egyedül vagyok, mégsem vagyok egyedül! Bármilyen kilátástalannak tűnik a helyzet, meg fog oldódni! A kórság miatt azóta voltak meleg helyzetek, mégis itt vagyok! Ezek a dolgok nem véletlenek!
Kaptam egy Tesót is! Fogadott tesóm, de a viszonyunk nagyon szoros, igazi testvéri szeretet, összetartás, bizalom van köztünk! (A féltesómmal már nincs kapcsolatunk)

Ez az egész cikk nem azt a célt szolgálja, hogy a negatív dolgok lehúzzanak bárkit is, de kellettek bele, hogy kontrasztot adjanak a jónak és a reménynek. Próbáltam kiemelni a pozitívumokat, remélem sikerült. Szeretném, ha az én történetem is, mint ahogy itt Másoké is, erőt adna valakinek. Ez a sorsom, elfogadom és együtt élek vele, mert ez van, de mindig igyekszem a jobbik felét nézni a dolgoknak és amibe befolyásom van, abba beavatkozom, hogy jobb legyen. Vannak, akiknek az enyémnél sokkal rosszabb a sorsuk, erre gondolok. A hit pedig nagyon fontos!

Szóval az élet, a sors - kinek, hogy’ tetszik - sokat elvett tőlem is, mint még sokaktól, de adott is sokat! Barátnőt (azóta egyedül vagyok, de boldogok voltunk anno), új barátokat, rengeteg tapasztalatot a sok eseményből kifolyólag, testvért, 10 évet tünetmentesen, sok jó élményt (de még a rosszakat is köszönöm, mert tanultam belőlük), pár boldog évet, türelmet, elszántságot, alázatot, kitartást. Amíg csak élek, lesz dolgom magammal testileg-lelkileg, de úgy érzem, hogy már haladtam, bizonyos területen talpra is álltam és a többivel is ez a célom, lassan építgetem magam, igyekszem mindig előre nézni. Apám lehúz, de próbálok kitörni ebből. Már látom, hogy lehet kiút, csak türelem, hit, akarat és kitartás kell, máshogy nem megy! Pokoli nehéz tud lenni, az ember néha azt érzi, hogy nincs tovább, pedig van! Nem baj, ha elesünk. Ki ne esne el néha? ...de amíg fel tud kelni, akár magától, akár "mankóval", addig ő győzött megint!! Mindenkinek kitartást és sok erőt kívánok, akitől az élet mostanság elvett, nemsokára adni fog! Erőt is. Nem kaphatjuk sajnos vissza a szeretteinket és sok mást, de kaphatunk tanulságokat, meg sok mást, amik segítenek továbblépni és folytatni!

Köszönöm, hogy elolvastátok az én történetemet is.



A cikket írta: Antonov225, 2016-12-09 09:08




Ha ez tetszett, olvasd el a következő cikket is e kategóriából: Vásárlás, ajándék, karácsony