Ahogy a legtöbb weboldal az interneten, ez a webhely is cookie-kat használ, melyekre szükség van a weboldal teljes működéséhez. Weboldalunk böngészésével Ön elfogadja a cookie-k használatát. További információ
FőoldalDiéta & FitnessBabák & MamákSzex & PszichéSzépség & EgészségHobbi & OtthonEgyéb témák
CikkekNaplókFórumokTudásbázisSzavazásokKépgalériaApróhirdetések
KépeslapokReceptekKlubokJátékokFórum játékokBannereinkFacebook
Belépés | Regisztráció | Elfelejtett jelszó
 

A szorongás, mint életem része. De meddig?

Kategóriák: Összes cikk » Szex & Psziché » Psziché / Összes cikk » Szépség & egészség » Egészség


A szorongás 20 évesen érkezett az életembe és mint egy jó barát, velem van már több mint 10 éve. Megbarátkozhattam volna vele, de eddig nem sikerült, ahogyan megszabadulni sem. Küzdelmes évek után, kiteljesedett élettel viszont adott a kérdés: hogyan tovább, ez már mindig így lesz?

A szorongás, mint életem része. De meddig? Talán felesleges is elmondanom, hogyan alakult ki, minden pánikbetegnek, szorongásosnak, depressziósnak megvan a története. Legyen annyi elég, hogy egyszer csak megjelent az életemben és onnantól kezdve nekem együtt kellett élnem vele, ha akartam, ha nem.

Első körben - kis túlzással - bemásztam az ágyamba, a fejemre húztam a takarót és bezártam az ajtókat. Nem megyek ki és neked is kívül tágasabb! Ám a harcos énem egyszercsak fellázadt: így nem lehet élni, hát fokozatosan vissza szoktattam magam az életbe, amennyire tudtam.

Az elkövetkezendő években nagyjából jól voltam, persze az elkerülő magatartás nagyon is jellemző volt, de elvoltam. Gyermeket akartam, aki meg is született. Szerencsémre voltam olyan naiv, hogy nem tudtam, mivel is jár egy gyerek, másképpen talán bele se vágok. Ő ad erőt nekem nap mint nap. Egy csodálatos kis ember, aki iskolába készül már. Sok nehézséggel kellett megküzdenem és küzdök a mai napig is. Én már tökélyre fejlesztettem, hogy mosolygok és nyugodtnak látszom, miközben belül 140 a pulzusom és majd leájulok a székről.
Figyelmedbe...Figyelmedbe ajánljuk még:
» Stressz pro és kontra (cikk)
Az eltelt években, úgy érzem lassan, szakmailag is kezdek révbe érni, nagy terveim vannak és a gyermekemmel, férjemmel is boldog vagyok. Ha el kellene mondanom, mennyi minden történt az elmúlt tíz évben, estig sorolhatnám. De a félelem, a szorongás - a tömegtől, az ájulástól, hasmenéstől, betegségektől, mikor mitől éppen – megmaradtak.

Sokan megkérdezhetik: miért nem fordultam még orvoshoz? Jó kérdés. Nehéz ez egy olyan környezetben, ahol hisztinek van titulálva a dolog, ahol tudod, hogy nem értenék meg, ahol a kedvenc mantra a "szedd össze magad"! Hát nekem nem kellett soha mondani, mert mindig összeszedett voltam, csak éppen belül robbantam szét majdnem. Hogy bírtam eddig? Magam sem tudom. Tiszta tudatú akartam maradni és féltem a mellékhatásoktól is.
Most ülök egy csodálatos 5 csillagos wellness szállodában és élveznem kellene az életet. Én pedig élem a napokat, egyiket a másik után. Minden egyes nap pipa. Ezt is megcsináltam. A gyermekem arcán öröm, élményeket biztosítottam és ez a lényeg, semmi más. De szomorú, hogy nem élvezem felhőtlenül, csak úgy ezt az örömöt, mert a félelem elkísér, a nyomomban van bárhova is megyek. Jutnak ám nekem is 20 percek, két órák, néha napok is. Igyekszem kihasználni őket. Szerencsém, hogy pozitív felfogású vagyok, még ennek ellenére is.
Magabiztos, talpraesett, intelligens, szép, fiatal nő. Így jellemeznek ismerősök, ismeretlenek is. Csak én nem érzem, soha nem is éreztem. Ez egy maszk, amit felveszek, hogy bele illeszkedjek abba a világba, ahova igazából nem is akartam tartozni soha. Mélységes szeretettel közelítek azokhoz, akik ebben a cipőben járnak, mert megértem őket és együtt érzek velük.
Mostanában kezdte magát befészkelni a fejembe, hogy talán el kellene kezdenem szedni valami gyógyszert, fel kellene keresnem egy pszichiátert. De félek, még tartok tőle. Megbélyegeznek, lenéznek, na és a mellékhatások, s közben próbálom elfogadni magam. Ez vagyok én, nem tökéletes, de értékes, nem hibátlan, de szerethető.
Számtalan módszert próbáltam már, de a probléma maradt. De nem adom fel. Lehet gyógyszer kellene, lehet így kellene le élnem az életem, vagy van valami feldolgozatlan, ami még mindig hozzáláncol a félelmekhez. Nem tudom.

Köszönöm, hogy életemben először megoszthattam ezt nyilvánosan, arctalanul.



A cikket írta: Rosetta-, 2016-08-01 09:08





Ha ez tetszett, olvasd el a következő cikket is e kategóriából: Stressz pro és kontra