Ahogy a legtöbb weboldal az interneten, ez a webhely is cookie-kat használ, melyekre szükség van a weboldal teljes működéséhez. Weboldalunk böngészésével Ön elfogadja a cookie-k használatát. További információ
FőoldalDiéta & FitnessBabák & MamákSzex & PszichéSzépség & EgészségHobbi & OtthonEgyéb témák
CikkekNaplókFórumokTudásbázisSzavazásokKépgalériaApróhirdetések
KépeslapokReceptekKlubokJátékokFórum játékokBannereinkFacebook
Belépés | Regisztráció | Elfelejtett jelszó
 

Öt hónap az élet...

Kategóriák: Összes cikk » Szépség & egészség » Egészség


A napokban a szokásos, időszakos ellenőrzésen voltam a kardiológián. 8 évvel ezelőtt volt egy komoly infarktusom, azóta aztán csak mindig talál a főorvos úr valamit, ami az erek és a szív állapotának romlására utal.

Öt hónap az élet... Kora reggel ott várakoztam már a folyosón, nem kevés, ilyen-olyan értelemben sorstársammal együtt. Az idő és a rendelés lassan megy, mit csinál a várakozó beteg? Beszédbe elegyedik. Először csak a mellette ülőtől kérdez ezt-azt, aztán meglát egy ismerőst, annak szól oda, érdeklődik, hogy van? Közben azért halad a rendelés is, el-elmegy pár beteg, de mindig jön helyettük több.
Egyszer csak érkezik egy törékeny, szomorú szemű, nem idős hölgy, bottal segítve járása biztonságát. Mögötte táskával, kabáttal a férje kíséri. Helyet keresnek. Találnak is, de nem tudnak egymás mellé ülni. A hölgy velem szemben ült le. Úgy adódott, hogy körülötte is és körülöttem is idősebb urak vártak a sorukra. Láttam rajta, hogy szeretne hozzám szólni, de úgy találta, nagyobb a távolság, semmint, hogy diszkréten váltsunk pár szót. Kis szerencsével behívták a mellettem ülő úr szomszédját. A kis szomorú asszony a tőle telhető frissességgel átült a közelembe. Semmitmondó mondatokkal elegyedtünk szóba: - Már régóta vár? Egyáltalán itt van már a főorvos? Lassan megy... Pedig most nincsenek is olyan sokan... stb. Meg is jegyeztem, hogy sokkal jobb helyen is eltölthetné az ember az idejét, mint egész napját az orvosi rendelő várójában. Már úgy tűnt, a szomorú asszony nem akar tovább beszélgetni, amikor megszólalt: - Főleg én... Öt hónapot adtak az életből és abból már eltelt kettő...:(
Gyorsan megkértem a köztünk ülő urat, hogy legyen olyan kedves, cseréljünk helyet, szeretnék a hölggyel beszélgetni és így eléggé kényelmetlen és udvariatlan, átbeszélni valakin. Készségesen bele is egyezett. Helyet cseréltünk, a hölgy addigra könnyes szemekkel már a zsebkendőjét kereste. Férje halkan figyelmeztette: - Megbeszéltük, hogy nem fogsz sírni!
Nagy szemeket mereszthettem rá, mert mondta a feleségének, hogy úgyis sokáig kell várni, addig ő elintézi, amit el kell. Ezzel elment. Picit vártam, aztán megkérdeztem a hölgyet, hogy hogyan van az az 5 hónap? Csendes beletörődéssel mesélte el, hogy szíve és az azt körülvevő erek állapota, amik pedig az évek folyamán már többször lettek cserélve, nem bírják tovább. Három mellkasi műtéten van túl, még talán egy új szív segíthetne, de az említett okok miatt már a donor-várólistára sem vették fel:(
Egészen ledöbbentem, ilyet ugyanis eleddig még sosem hallottam. Olyat igen, hogy a mittudoménhányadik a listán, de hogy fel se került volna valaki, olyat nem hallottam. Kiderült, hogy ha kapna is új szívet, még egy műtétet a nagyon rossz állapotú erek már nem bírnának el... Kész, nincs tovább. Megmondták Budapesten, az Y. kórházban a professzorok, hogy jó esetben 5 hónapja van, töltse kedve, öröme és lehetősége szerint.
Kiderült, még csak 56 éves. A lánya két hónap múlva ad életet második kis unokájának. Azt még jó lenne megvárni... Erőt vettem magamon, hogy én is ne fakadjak sírva és mondtam, hogy nem "jó lenne", hanem meg fogom várni! Ezt sokszor, nagyon sokszor mondja el magának naponta. Amíg csak hihetővé nem válik a dolog. Ha pedig a pici baba megszületik, akkor tűzzön ki új célt, hogy meg fogom várni, amíg gügyögnyi kezd, vagy bármi... Halványan rámmosolygott. De megmondták, hogy 5 hónap...
Ugyan, kedves! Ez azért nem úgy működik, mint a stopperóra... Hogy lefut az idő és kész, lehet ez még jóval több is. Szerintem a professzorok a legrosszabb lehetőséget mondták.
Elgondolkodott. Igen igaza lehet...
Kicsi szín látszott térni az arcába. Érdeklődött az én bajaim felől. Elmondtam, hogy a rákkal kezdődött, és hogy azóta már mi minden jött hozzá...
Így beszélgettünk, távolodva a betegségektől, rátérve családra, unokákra. Azon, hogy olyan az ember, mint a belül hibás alma, már majdnem nevetett is. Megígértük egymásnak, hogy csak azért is "maradunk", fityiszt mutatunk a sorsnak és igenis jól fogunk kinézni, hadd irigykedjenek a rosszakaratú emberek.
Közben visszaérkezett a férje, engem beszólítottak, utána már nem volt alkalmunk többet beszélgetni, de amikor eljöttem, odamentem hozzá, megszorítottuk egymás kezét és úgy mondtuk, "minden jót, viszontlátásra!"

Azóta is nagyon sokat gondolok Rá... Vajon, van-e a környezetében, aki tartani tudja benne a lelket? Mert ha magára van hagyva a problémájával, akkor nem is lesz több, mint 5 hónap, az élete.

fotó: pixabay.com



A cikket írta: Rozália, 2016-01-30 09:08





Ha ez tetszett, olvasd el a következő cikket is e kategóriából: Szegény testem



Ha ez tetszett, olvasd el a következő, Rozália által felvitt cikket is: Anyósnak lenni (Psziché)