Mégis létezik a lélek, a földöntúli

Igazán hosszú és tartalmas éveket töltöttünk együtt a párommal. Kapcsolatunkból gyermekünk is született.

Mindennapjainkat kitöltötte a munka, de jutott idő a családra is. Mikor az ismerettségi körünkben hallottuk, valaki beteg lett, ne adj ég rákos, nagyon sajnáltuk és együttéreztünk vele, de igazából fogalmunk sem volt erről a betegségről. Elképzelni sem tudtuk, hogy velünk is megtörténhet ilyesmi. Amikor a párom fáradékonnyá vált és hasmenés gyötörte, még az orvos sem gondolt semmi rosszra. Diétát írt elő.

Mire kiderült a daganat már áttét volt a májában. Műtét és minden létező kezelés következett, mindhiába. Amiről hallottunk, minden terápiát kipróbáltunk. Az utolsó napokban, amit együtt tölthettünk, sokszor volt eszméletlen állapotban és rémálmok gyötörték. Egy alkalommal ébredés után elmesélte, hogy találkozott Istennel, aki elmondta neki, hamarosan végetérnek a szenvedései. Olyan tisztán és átéléssel, de mégis megnyugvással mondta, hogy nagyon megijedtem. Szorítottam a kezét és rettegtem, nehogy igaz legyen amit mondott.

Másnap kómába esett és kórházba kellett vinni. Rettegtem és csak sírni tudtam az ágya mellett. Kihívott a nővér, hogy elmondja itt az idelye elengedni a kezét, és elfogadni a sorsunkat. A szememmel meg tudtam volna ölni a szavai miatt. Mikor visszamentem a kórterembe, már itt hagyott örökre a kedvesem. Sírva, őrjöngve rogytam le egy székre. Mikor beért az ügyeletes orvos, könyörögtem élesszék újra, úgy éreztem megnyílik alattam a föld és itt a világvége. Nem láttam az arcomat borító, szűnni nem akaró könnyektől.

Amikor ott, a széken ülve egy meleg puha kezet éreztem a hátamon, igen, az Ő keze volt. Úgy éreztem percekig tartott, hogy megsimogatta a hátam és olyan nyugalom, olyan lelki béke öntötte el a testem, hogy az elmondhatatlan.

Most már tudom, így búcsúzott el tőlem arra az időre, amíg újra találkozunk. Amíg élek, örökké emlékezni fogok erre a pillanatra.