A lehetetlen nem létezik (folytatás)
Nem telik el úgy nap, hogy ne rezzennék össze, ha megcsörren a telefon. De nem ő hív, sosem ő van a vonal túlsó végén. Ez eléggé megvisel engem, de akkor sem hívom fel! Bár a szívem szakad meg, de nem tárcsázom a számát. Pedig olyan jó lenne legalább a hangját hallani. Most tartani fogom magam: ha tényleg jelentek neki valamit, neki kell jelentkeznie!!
Ebből, ezúttal nem engedek, egy kicsit se!
Karácsonykor is végig az eszemben volt: emlékeztem az utolsó együtt töltött ünnepre. A kis műanyag karácsonyfánkra, és arra, milyen boldogok is voltunk akkor...
Naplóm, 2013. december 29.
Itt az év vége és én nem tudom, hogyan is tovább?!
Igazából az első telefonhívásig nyugodt voltam.
Éltem a nők mindennapi életét. Családanya, dolgozó nő, feleség. A házasság olyan, amilyen, de van egy társam. Nem mondom, hogy soha eszembe se jutott, mert ez így nem volna igaz!
Elég sokat gondoltam rá, és az együtt eltöltött 2 évre.
Kövezzenek meg érte, de semmin nem változtatnék, így utólag sem!
Akkor és ott nekem az megfelelt és elég volt, és ez nem beletörődés, sem meghunyászkodás.
Ez egy felnőtt, önálló nő döntése volt.
Kérdés:
Ma is megfelelne?
A telefonhívás óta eltelt másfél hónap.
Kétszer beszéltünk, de a következő "randi" csak nem akar összejönni...
Be kell látnom, mégsem vagyok annyira fontos számára, hogy szakítson rám egy kis időt!
Tudom, hogy nagyon elfoglalt, és folyton ellenőrzés alatt áll, de akkor is.
Ha mind igaz lett volna, amit mond, akkor ez nem lehet akadály!
Úgy látszik, ez most így nem fog működni.
Pedig egyszer már működött, 2 évig.
Ez most valahogy más.
Nem gondolnám, hogy semmit nem érez irántam, hiszen a csókkal, az öleléssel, a simogatásokkal tudtomra adta: még mindig vonzódik hozzám!
De ez most úgy látszik, nem elég.
Pedig az utolsó találkozásunkkor úgy éreztem, ennek még lesz folytatása.
Azóta várom a telefonhívását, de az meg sem szólal.
Ilyenkor elgondolkodom: igaz volt-e a mi nagy szerelmünk?!
Amikor legutóbb magához ölelt, csendben ennyit mondott: - Szégyellem magam azért, ahogy akkor és ott elhagytalak, nem volt szép tőlem, ennél többet érdemeltél volna.
Mire én így válaszoltam: - Tudom, hogy volt egy kis dilemmázás, hogy menj-e vagy sem.
Ábel így felelt: - Nem is kicsi, sokáig nem tudtam dönteni...
Hiszen mondtam is, én tényleg szerettelek!
Győzött az új szerelem, és én épp hogy elviseltem a szakítást. Nem volt könnyű, de én erős nő vagyok.
Az, hogy most épp ezt a nőt készül megcsalni velem, egy cseppet sem tölt el elégtétellel.
Valahogy az jobban érdekel, és annak jobban örülök (ha szabad ilyet írni), hogy Ábel összes női ismerőse közül - pedig van néhány és egyik szebb és csinosabb, mint a másik -, egyedül rám féltékeny még mindig! Pedig azóta eltelt vagy 7 év. Azt viszont tudta ő nagyon jól, Ábel milyen nehezen döntött mellette, az új szerelem mellett, és nyilván nem véletlenül! Az a 2 év tartalmas, és vidám, mulatságokkal, nevetésekkel, szerelemmel és hatalmas szeretkezésekkel, érzelmekkel volt teli!
Engedd meg nekem, hogy így emlékezzek Rád!
Izabell
Írta: 56ca57f777, 2014. január 31. 09:08
Fórumozz a témáról: A lehetetlen nem létezik (folytatás) fórum (eddig 12 hozzászólás)