"Mindenki másképp csinálja."

Annyi, de annyi feladattal kell megküzdenünk nap-mint nap.

Ezek közül az egyik nagyon fontos dolog a táplálkozás. Ezer fórum van a helyes módjáról. Most nem erre gondolok, hanem a főzés praktikus kivitelezéséről.

Bevallom, sajnos a második kategóriába tartozom. Az ok oly egyszerű, mint sok más dolognál: a gyermekkori indíttatás.

Bár, ez önmagában nem meghatározó. Ha megfelelő körülmények kedvezően közrejátszanak, lehetett volna pozitív változás. De nem lett. :(

Anyukám soha nem vont bele a főzés érdemi részébe. Se krumplit nem kellett pucolnom, se hagymát vágnom, csak az ilyen műveletek hulladékát a "potyadékos" kosárban kivinni a kerti komposztálóba.

De hogy hogyan kell a főzeléket berántani, hogy mitől lesz isteni az aranygaluska borsodóval, csodálatos színű a húsleves, azt tőle sajnos nem tanulhattam meg. Gondolom azért, mert munka, tanulás után örült, hogy él, s megfőzte a családnak a vacsorát, vagy hét végén az ebédet. (Télen gyakran vacsoráztunk sült krumplit vajjal. Azoknak az estéknek igazán jó hangulata volt, ahogy körbeültük négyen az asztalt, és hámoztuk a forró krumplikat, s bőven volt idő beszélgetni.)

Gyerekkoromban anyu minden pénteken egy órával előbb kelt, hogy a hentesnél sorban állás után megvegye a hétvégére való husit. Akkor az volt a "természetes", hogy hetente egyszer; hétvégén került hús. Amiből többnyire maradt hétfőre is.

A szombat a takarításé, mosás-vasalásé volt (ezekből korán kivettem a részemet), a vasárnap a családi ebédeké.

Kb. 30 perc alatt lezajlott az ebéd, ami úgy történt, hogy megterítettem, anyu felszolgált (abba néha engedett besegíteni); ő alig élvezte a munkáját. Utána indult mosogatni; nekem maradt a törölgetés.

Az első étel, amit megtanultam elkészíteni, a tejbegríz volt. Jó sűrűn szerettem, rengeteg kakaóscukorral. (Amikor az oviban, vagy később az iskolában elém rakták azt a híg izét, a közepén egy kanálnyi kakaóscukorral, csak fintorogtam.) A második étel, aminek az elkészítésébe hamar belejöttem, az a palacsinta volt. Utóbb tapasztaltam, hogy az a kezdő háziasszonyok réme. Én valahogy ráéreztem; a mai napig feldobom, úgy fordítom meg. :D

Ezzel ki is merült a főzési tudományom. Nem is volt rá szükségem; mert anyukám nem várta el, engem pedig valahogy nem bűvölt el a konyhatündérkedés.

Mikor nagyobb lettem, és a bátyám már elköltözött, anyu minden évben elutazott 2 hétre Hévízre a gyógyfürdőbe. Akkor rám hárult a főzés. Leggyakrabban apám kedvencét, a rakottkrumplit készítettem; rengeteg tojással szerette.

De azért csak nyiladozott bennem a háziasszony. Végül is kaphattam valami érzéket: nem tartoztam azok közé, akik a teát is képesek odakozmálni, és nem értik, miért kemény még mindig tojás, pedig már 10 perce fő. :)

Elővettem a szakácskönyvet, és igyekeztem "különlegességekkel" elkápráztatni aput. Ilyen volt egyszer a spenótos rakott tészta. Amilyen bűn rosszra sikeredett, ő olyan lelkesen ette; nem akarta kedvemet szegni. És ez így volt bármilyen étellel, amit eléje raktam. Pedig anyu főztjét igencsak megkritizálta, ha nagyon-nagyon ritkán nem lett tökéletes.

Amikor férjhez mentem, s külön konyhám lett, muszáj volt főznöm. Kisebb-nagyobb kudarcok árán szép lassan beletanultam. Az eredmény többnyire vagy nagyon finom, vagy (szerencsére csak párszor) ehetetlen étel lett. Középút ritkán volt.

Amíg élek, nem felejtem életem első zöldbabfőzelékét, amit az anyósom által, saját kezűleg elrakott babból "alkottam". Hát kérem, abban több volt a rántás, mint a bab; inkább hasonlított az egész egy lábos csirizre, mint főzelékre. Majd megszakadt a szívem az alapanyagért; de mondtam a férjemnek: dobjuk ki! Válasz: "jó ez, egyed!"

Szóval benne is hálás publikumot kaptam. Később a fiaim is támogatták az igyekezetemet. Ha nagy ritkán nem sikerült tökéletesre az étel, mindig megették, csak valamelyik fiú megjegyezte: "nem olyan rossz, de azért máskor ne csinálj ilyet anya"! A kérdésemre: milyen az étel? - szinte kivétel nélkül az a válasz érkezik, hogy jó. :) Magyarul: tudok főzni, csak nem szeretek. :(

Hasonlóan emlékezetes volt egy uborkaeltevésem.

Anyuék akkor mentek a görög tengerpartra kempingezi, amikor érett az uborka. Rám várt a feladat: leszedni, s üvegekbe elrakni. Megkaptam a receptet, hogy milyen és mennyi fűszert tegyek a lébe.

Be is tartottam pontosan az utasítást, az előírt mennyiségű borsot, babérlevelet, mustármagot, koriandert, kaprot, tormát raktam bele. Az eredmény vagy tucatnyi üveg, gyönyörű, télire való uborka lett, amit kétfelé osztottunk. Büszkén nézegettem a kamra polcán a munkám eredményét.

Eljött egy vasárnapi ebéd, amihez kibontottam egy üveget. Ehetetlen volt! Ugyanis a nagy igyekezet mellett kifelejtettem a legalapvetőbb fűszert, a sót! Rohantam anyuhoz - ők addig még nem ettek belőle -, mondtam mi történt. Szegény nekiállt, s új lével valahogy ehetőre varázsolta a "művemet".

Utána évekig, valahányszor kinyitottam egy üveg uborkát, a nagyfiam óvatosságból, gyanakodva megkérdezte: "anya, ezt ugye nem te raktad el"?

Anyósom legendásan jól főzött. Őt kértem fel egy alkalommal, hogy az építkezésünkön kalákában segítőknek ebédet főzzön. Előttük ugye nem éghettem le se mennyiséggel, se minőséggel. Anyósom idelibegett, odatipegett; ücsörgött kicsit. Én lógó nyelvvel dolgoztam a keze alá, adogattam az alapanyagokat, edényeket, konyhai eszközöket; ő közben még az unokával is foglalkozott. Az ebéd 12 személyre hamar készen lett, ezért úgy döntött, süt még lángost is. Csak pislogtam. Nagy siker volt az az ebéd.

Ám a főzést nem tudtam megszeretni; kötelességből csináltam; főleg mikor már négyen voltunk.

A legnagyobb gond: mit főzzek? Ha nagy nehezen kitaláltam, a vásárlás már nem volt probléma. Arra is hamar rájöttem, hogyan szervezzem meg a főzést úgy, hogy minden alapanyag, eszköz sorban rendelkezésre álljon, ne kelljen kilométereket gyalogolnom a kamra és a konyha között.

Okulva a gyerekkoromból, a fiaimat amint lehetett, bevontam a főzésbe. Hamar megtanultak tojást felverni, zöldségeket tisztítani, hagymát aprítani, dinsztelni; egyszerűbb ételeket pl. tojásrántottát, bundás kenyeret készíteni.

Sokan azzal mentegetik a lányokat: nem baj, ha nem tanul meg otthon főzni; a leendő anyósnak úgyis más lesz a főztje; akkor kezdhetik elölről a tanulást. Ezzel nem értek egyet. Az alapokat igenis el kell sajátítani minél előbb (és akkor nem lesz többek között csirizes főzelék :D), a variálás meg majd jön magától.

Kinek, milyen bevált konyhai trükkje van? Esetleg mulatságos főzési melléfogása? :)