A sorsfordító hetedik év

7 évvel ezelőtt ismertem meg a párom, akkor voltam 15 éves. Szerelem volt első látásra és az évek során ez csak erősödik bennünk. Sajnos a megismerkedésünk után 3 hónappal "csináltunk egy nagy butaságot". Egy babát... Igazi szerelem gyerek lett volna, de nagyon fiatalok és tapasztalatlanok voltunk az élet több területén is.

Teljes mértékben mi voltunk a hibásak, nem foghattuk semmilyen védekezési módszerre. Három hónappal a hátunk mögött voltak a családban, akik azt szerették volna, hogy maradjon, voltak akik azt, hogy, ne. A végső döntést mi hoztuk meg. Elbúcsúztunk tőle. Végtelen szégyenérzet volt bennem. Nem hetekig, nem hónapokig, hanem évekig. Rengeteget szenvedtünk mindketten. Nehezen dolgoztuk fel, de nem bántuk meg a döntésünket. Nem tudhattuk akkor, hogy mit bír ki a szerelmünk és lehet, hogy nem is bírta volna ki, ha megtartjuk a babát.

Minden évben eljön az a nap, amikor végleg elbúcsúztam tőle, soha nem fogom elfelejteni és abban a hónapban is nagyon sokat gondolok rá, amikor megszületett volna.

Ez 7 éve történt. Azóta összeházasodtunk a párommal és nagyon boldogok vagyunk együtt. Most érett meg bennünk az érzés, hogy szülők szeretnénk lenni. A mai nap az első, hogy "élesben" próbálkozunk.

Nem hiszek abban, hogy ugyanez a baba fog leszületni még egyszer, sőt biztos vagyok benne, hogy nem. De abban bízok, hogy segíteni fog nekünk. Nem fogjuk elfelejteni őt soha és ha majd akkorák lesznek a leendő gyermekeink (ha fiúk, ha lányok, akkor is) elfogjuk mesélni nekik, hogy miért nem született meg egy idősebb testvérük, hátha ők majd okosabbak és felelősségteljesebbek lesznek a szüleiknél...