Ahogy a legtöbb weboldal az interneten, ez a webhely is cookie-kat használ, melyekre szükség van a weboldal teljes működéséhez. Weboldalunk böngészésével Ön elfogadja a cookie-k használatát. További információ
FőoldalDiéta & FitnessBabák & MamákSzex & PszichéSzépség & EgészségHobbi & OtthonEgyéb témák
CikkekNaplókFórumokTudásbázisSzavazásokKépgalériaApróhirdetések
KépeslapokReceptekKlubokJátékokFórum játékokBannereinkFacebook
Belépés | Regisztráció | Elfelejtett jelszó
 

Amikor azt mondod: Ne küzdj!

Kategóriák: Összes cikk » Szépség & egészség » Egészség


Az ember azt hinné, vele nem történhet meg, az ő családjában nem lehetséges. Aztán mikor minden összecsap, meghallod a diagnózist, ott vagy, de nem látsz, nem hallasz. Mit tegyünk? Mi legyen? Hogyan? Merre? Segítenie kell valakinek!
Akkor megtanulod, hogy az élet bizony nem fenékig tejfel.

Előrebocsátanám, hogy aki nem szereti az ilyen írásokat, kérem ne olvassa el. Ez nem love story, nem happy end, ez dráma! Ez a valóság.


Amikor azt mondod: Ne küzdj! 2012. Augusztus 28. Tudtam, hogy apa hasi ultrahangra megy, de nem féltem, mivel áprilisban egy magánpraxisban már megcsináltatta ezt a vizsgálatot. Az eredmény negatív lett, minden szövet ép. Nem féltem, így nem hívtam sem apát, sem anyát az eredmény miatt. Már tudom, hiba volt. 16:00-kor anya hívott, hogy hogyan megyek haza. Mondtam: céges autóval. „A kórházba kellene jönnöd”. Nem értettem, miért?! „Apánál találtak valamit”. Mintha minden megállt volna, - „Mi az, hogy találtak valamit?”. - förmedtem anyára, mintha ő tehetne róla, hogy ilyet mond nekem. Rohantam a kórházba.
Anya a folyosón várt, láttam, hogy az arca gondterhelt. „Nagy baj van?” – - kérdeztem. A válasz igen volt. „Daganat?” – A válasz ismét igen. „Rosszindulatú?” – Ismét igen. Zokogtam, vonyítottam a folyosón, apa valószínű hallotta bent. Anya nem tudott odajönni vigasztalni, mert tudta, hogy akkor ő is kifakad. Csak állt.
Bementem apához, fáradt volt, reggel óta vizsgálgatták. „Anya jól rád ijesztett ugye?” – Még akkor is azon aggódott, hogy mi ne féljünk. Doktornő bejött, odamentünk hozzá. Kérdeztük, műthető-e, ingatta a fejét, nem. Hátranéztem, apa ült az ágy szélén, ette a kis szendvicsét, szivmarcangoló volt.
Elkezdődött a lefelé vezető út. Jöttek sorra a vizsgálatok, az időhúzások. Az első biopszia nem sikerült, pedig rettentően megviselte, fájdalmas volt. A második még jobban, de hála isten sikerült. Megvolt a kész diagnózis, ez került 1 egész hónapba! A kemoterápia mellett döntöttünk. Kettő volt összesen, utána többet nem kértünk. Ne támadjatok, muszáj volt, mivel közölték, hogy nem műthető, más eszközünk nem maradt. Már tudjuk, nem volt jó döntés, tönkretett mindent.
Időközben jöttek az újabb gondok, jutott mindenből bőven. Sárgaság, hasnyálmirigy gyulladás, emésztési problémák, amik nem voltak kicsik. Kiborulás kiborulást követett. Egyedül anya volt erős, nem láttam sírni. Decemberben, karácsony előtti héten ultrahangra mentünk. Apa sírva jött ki, ráborult anyára, mondta „Ennél jobb hírt nem hallottam az elmúlt hónapokban”. Azt mondták neki, csökkent a daganat mérete. Már tudjuk, hogy csak félrediagnosztizált az orvos, nem hogy nem lett kisebb, még nőtt is, és az áttétek száma is. Ezt akkor nem tudtuk, hittünk.
Februárban ismét besárgult, ezt most már a szombathelyi kórházban kezelték, ott több hetet töltöttünk. Minden nap utaztunk hozzá munka után, vittük a főtt ételt, az igazi hazai ízeket. Imádott enni. Az én apukám utánunk csak a pocakját szerette a legjobban! Egyedül a banánt nem volt hajlandó megenni. Öröm volt nézni egész életében, ahogy szerette az ízeket, anya főztjét. És ebből semmi lett. Egy nap annyit evett már csak, ami még egy kismadárnak sem lett volna elég. Nem szerette az ízeket, a szagokat, rágondolni sem. Ha rajtam érzett valamit, nem mehettem a közelébe. Elkezdett pszichésen is rosszul lenni. Egyszer csak eljött az az időszak, amikor sírt. Nagyon sok mindenért. Képzeld el, ahogy az a férfi, aki nagyon sokáig az egyetlen az életedben, a legerősebb, megtörve ül előtted, és hiába akarsz körömmel küzdeni érte, nem tudsz, tehetetlen vagy. Szörnyű érzés.
Egy dolog biztos volt ezekben a hónapokban. Bebizonyosodott mindannyiunk számára, amit addig is tudtunk, hogy a mi családunk összetartása hihetetlen mértéket öltött. Képesek voltunk bármire érte, hogy könnyítsünk, hazudtunk, csaltunk. Apa hagyta, mert mindig is ezt tette, hagyta, hogy kezünkbe vegyük az irányítást. Lehetséges, hogy volt jelentősége, mert nem biztos, hogy a telet túlélte volna minden megfázás és egyéb nélkül, hiszen a családban mindenki beteg volt, heteken keresztül váltogatva. Ő nem kapott el belőle semmit!
Eljött a morfium ideje, nem tudott megküzdeni a fájdalommal. Kis adagokban, nem sokszor. Aztán már ez is hasztalan volt.
Én írtam mindenkinek, akinek lehetett, minden orvosnak, intézménynek. Késő volt, már az elején is, állították. Valaki hibázott, hogy a februárban megkezdett vizsgálatok nem jeleztek semmit, csupán augusztusban. Nem figyeltek oda, egy vérképet sem csináltattak, pedig mondta, hogy neki fáj. Igenis ez az orvosok hibája volt! Ő időben elment, hogy nem érzi jól magát.
Csak teltek a hetek, hónapok. Szenvedtünk egyik napról a másikra. Minden nap mellette voltunk nővéremmel. Szerette, hogy ott vagyunk, anyának mondta, hogy büszke ránk, amiért mindenben számíthatnak ránk.
Júliusban már volt olyan este, hogy nem bírta, el kellett menni a sürgősségire. Másnap hazajöhetett, mert azt mondta jobban van. Nem volt igaz, csak nem akart ott lenni. Én mentem be hozzá reggel, apa tényleg jobban vagy? Persze persze. De nem mosolygott, tudtuk, hogy nem mond igazat. Nem baj, hazamentünk.
Nem sokára újra ugyanez. De akkor már nem akart hazajönni, tudta, hogy ott tudják csillapítani a fájdalmat. 4 óránként kapta a morfiumot, hiba volt. Alattomos szer! Teltek a napok. A doktornő azt mondta egyik nap, hogy ha akar, hazamehet. De apa nemet mondott, sírva. Ott érezte magát biztonságban, mi egyet értettük vele.
Csütörtökön jól volt, pénteken reggel is. Délután mikor munka után mentünk anyával, már nem volt jól, csak az alvás volt. Nem válaszolt a kérdésre, mivel aközben is csak elaludt. Ahogy evett, rágás közben elaludt, vagy amikor a gyógyszert a szájába rakta. Nem tudtunk beleimádkozni semmit, sem folyadékot, sem ételt, mert nyelés közben majd megfulladt, annyira nem figyelt oda semmire, nem volt ott. Néha olyat kérdezett, amiről tudtuk, hogy tudja a választ, de ő állította, hogy nem. Éreztük, valami elkezdődött. Így ment ez szerdáig.
Szerdán nővéremre és rám már nem reagált, anyára igen, ő hozzá még szólt, fogta a kezét. Csütörtökön már ez is elmaradt. Én dolgoztam, nővérem szabadságon volt, anya felmondott már, hogy apával lehessen. Beszéltem velük nap közben, mondták, hogy rosszabbul van, mert hidegek a kezei, nem mocorog.
2013. augusztus 8. Az anyukám születésnapja. 15:16-kor csörgött a telefonom, nővérem volt. Sírva szól bele, hogy ha tudok, menjek a kórházba, mert ők úgy érzik eljött az az idő. Nálam volt párom autója, lehet valamilyen megérzésből. Rohantam be, a kórháznál szinte a bejáratnál meg is tudtam állni, szerencse. Csak mondogattam magamban – apa csak várj meg, apa csak várj meg! Beértem a szobába, anya és nővérem a két kezét fogták, még velünk volt. Odamentem, megpuszilgattam, mondtam neki, hogy megjöttem, apa. Bejött egy nővér, akivel a hónapok során nagyon jó kapcsolatot létesítettünk, mert rendkívül figyelmes, kedves volt. Kérdeztem tőle, hogy ez a vége ugye? Bólintott és mondta, búcsúzzunk el. Nem volt más hátra.
Sírtunk, én mondtam apának, hogy apa itt vagyunk mindhárman, menjél csak nyugodtan, vigyázunk anyára ígérem! Ezt jó néhányszor elmondtam neki, simogattam, puszilgattam. Mivel a párnájánál álltam, láttam minden egyes szívverését, olyan erőteljes volt, mint bárki másé. Minden egyes lélegzetvétele küzdelem, így nem arra hagyatkoztam, csak a szívére. Dobban, dobban, dobban. Nincs több. Anyára néztem, „anya most.” Vett még három utolsó küzdelmes levegőt, majd többet nem. Szóltam, hogy apa ne küzdj, menj csak! Ne küzdj. Láttam rajta. Láttuk azt a pillanatot is, amikor végleg elment. Azt hinnéd, hogy megkönnyebbül, hogy elmehet. Pedig nem! Az arcán láttuk, hogy ez a lépés nagyon fájt neki, szenvedett. Aztán semmi. Üres lett minden, zokogtunk.
Jött az orvos, megnézte, amit meg kellett. „Szépen elkísérték”.
2013.08.08. 15:55 - Apa elment. Mindössze 15 percre rá, hogy odaértem. Megvárt!
Tudom, hogy így jobb neki, nem szenved Ő, csak mi a hiányától.

Bárcsak mindenki tudná, milyen az, amikor úgy érzi az ember, hogy ennél jobb családot nem is kaphatott volna.

Azóta egyszer álmodtam apával. A kórházban feküdt, ugyanazon az ágyon. Mentem hozzá. Az oldalán feküdt, amit a betegsége óta nem csinált. Nagyon halkan beszélt, ezért odabújtam hozzá. Annyit mondott: Kiscicám, tudni akarom, biztonságban vagytok-e. Igen apa, biztonságban, anyára pedig vigyázunk, válaszoltam. Ennyit reagált: jól van, akkor örülök. És aludt tovább…



A cikket írta: tamcs1987, 2013-09-24 13:08





Ha ez tetszett, olvasd el a következő cikket is e kategóriából: Mit tegyünk a téli lehangoltság ellen?