Kislányom születése

Egy januári vasárnap reggel 7-kor arra keltem, hogy menstruációszerű görcseim vannak és elég rendszeresek, körülbelül 10 percesek. Felhívtam a szülésznőmet, aki azt mondta, menjünk be, pont dolgozik. Megnézi, hogy mi a helyzet, mert már így is túlhordtam a picit egy héttel.

Sajnos még csak egy ujjnyira voltam nyitva, nem is volt egy leányálom a vizsgálat, úgyhogy felmerült, hogy még talán hazamegyünk. Aztán kitalálta a szülésznő, hogy nézzük meg a magzatvizet és kiderült, hogy a pindur sajnos belekakilt a vízbe, úgyhogy meg kell indítani a szülést.

Jött a burokrepesztés, satöbbi, de tágulás sehol... Majd kaptam oxitocint, amitől aztán brutál fájásaim lettek, de tágulni még mindig nem akart a méhszáj. (Mellesleg egy szülésznő ismerősöm azóta tájékoztatott, hogy azonnal császározni kellett volna, mert oxigénhiányos lehet a baba)

Mindenesetre az oxitocinnal gyötrődtünk olyan déltől este 6-ig, de a baba csak nem akart kibújni. Végül este 6-kor döntött úgy az orvosom, hogy megcsászároz, mondanom sem kell, hogy már magamon kívül voltam, sőt, az utolsó egy órára már nem is emlékszem.

Végül megszületett majdnem 4 kilóval a mi kicsi tündérünk, aki egy nyugis, kiegyensúlyozott, egészséges baba. És még akire nagyon büszke vagyok, az az apukája, aki rendkívül hősiesen viselte a szülést és nagyon nagy erőt adott azzal, hogy támogatott!