"Témakarika" - Gyermeknyár

Izmait feszítette az ifjúság ereje, s a gyerekkor türelmetlenségével vetette bele magát a nyár örömeibe.

Várta őt a Dunapart, a víz felől jövő hűs szellő, a nyikorgó lánchinta, a pöttyös labda, mellyel olyan izgalmas volt kidobóst játszani.

Az állatkert, a vidámpark, a hullámvasúton való félelmetes, de mégis boldog sikongás, a kis vasút, mely döcögve kanyargott a hegyen keresztül.

A hajó levitte őt a családdal a Római-partra, hol egész nap lehetett úszni a Dunában, mely elragadta egyik cipőjét és nevetve sántikált haza félpárral, bicegve és meg-megállva a teleszájas nevetésektől.

Kenesén a Balaton bársonyos vize simogatta és a kisfaluban nagymama puha karja ölelte át. A falubéli gyerekekkel rohant, mint vad csikó a réten át. Lopkodták a kukoricacsöveket, melyeket tűzön sütöttek meg és édes volt a kukorica szem a titoktól, a "nemszabad"-tól. A dinnye a kútban hűlt, nagymama rétese könnyű volt s édes, a kockás abroszon a vasárnapi kalács.

A hegyi túrák, a zúgó patak, az esti tábortűz ropogása, és a szalonna kesernyés füstje része volt a nyárnak, mely nevetéstől volt hangos, felhőtlen volt és gondtalan, s repült, mint madár.

Mire az iskolába becsengettek, Anna bőre bronz barna lett, teste megnyúlt, sudár lett, s mögötte volt a nyár, az utolsó gondtalan gyermeknyár.

Jöttek még nyarak, szépek, ragyogóak, de már nem futott versenyt a széllel, s labda nem repült a téren át, mert ezzel a nyárral elrepült végleg a gyerekkor, s kezdetét vette a felnőtté válás.