Talán erősebb vagyok, mint hittem..

2012. február 16-án elvesztettünk egy testvért, egy gyermeket, egy nagybácsit és egy apát. Nem négy emberről beszélek, csak egyről! Egy nagyon fontos személyről, a Bátyámról. Az én és a fiatalabbik bátyám részéről egy szeretetreméltó, gondoskodó, szerető testvért, szüleim részéről egy legidősebb gyermeket, az unokahúgaim részéről egy édesapát, és az unokaöcséim részéről egy nagybácsit.

A bátyám, akiről szó van, 41 éves volt. 2011. novemberében gyomorrákot diagnosztizáltak nála, ami ismeretlen eredetű és gyors lefolyású daganat volt, tehát végképp gyógyíthatatlan. Novembertől kezdve egyre csak romlott az állapota. Januárban már 30 kg-os fogyás következett be, gyengeség, étvágytalanság, és hadd ne soroljam... Borzasztó volt az életvidám, erős bátyámat így látni, és tudni azt, hogy el fogjuk veszíteni, nincs visszaút...Senkinek sem kívánom...

Január közepére olyan áttétek jelentkeztek, amiről eddig azt hittem, hogy csak filmekben léteznek. A daganat már mindenében benne volt, nem volt olyan szerve (tetőtől-talpig), amibe ne terjedt volna át. Az agyától kezdve, a száján át (fogak, íny), a belső szervekig... Borzasztó...

Látva az egész családomat összezuhanva, elmerülve a tehetetlenségben, és édesanyám mindennapos keserves-titkolt könnyeiben... Csak előttem sírt, nem akart a bátyámnak még nagyobb fájdalmat okozni. Én is úgy sírtam hogy senki ne lássa. Talán mindannyian így voltunk vele, hiszen ha láttuk egymást sírni, azt több irányból is szívszaggató volt.

A gyógyszerekben, és az orvosokban valahol a szívünk mélyén mégis bíztunk, de hiába. Ezt az érzést, és ezt a tehetetlenséget senkinek nem kívánom... Miután 2012. február 16-án elment, nagyon sokáig rosszul voltam, hetekig 40°C-os lázam volt, remegtem, és 5 percenként rám jött a sírógörcs. Talán rosszabbul viseltem, mint bárki a családban. Ő volt a két bátyám közül, aki a legeslegközelebb állt hozzám, és megőrülök a hiányától még a mai napig. A cím viszont arra utal, hogy segítettem anyukámnak is, és a bátyám 2 kislányának is abban, hogy könnyebben feldolgozzák ezt a tragédiát. "Anyuci hidd el, hogy jobb, hogy így történt. Te is belepusztultál volna, ha az elsőszülött erős, életvidám fiadat pelenkázni, etetni kell, és nem is tudott volna már magáról..." Elfogadni soha sem lehet... igazából feldolgozni sem... de meg lehet próbálni, és minden dolognak a jó oldalát nézni, ha egyáltalán van neki olyan.

Zárásként csak annyit írnék, hogy, tényleg erősnek bizonyultam, láttam meghalni a bátyámat, a világ legjobb bátyját és mégis én voltam az, aki erőt öntött a családba, hogy ne úgy éljük le az életünket, hogy azon sopánkodunk, hogy mi lett volna ha..? Fájdalmas, hogy csak ennyi volt neki megírva... De a kemoterápia is csak időhúzás. Nyerünk vele 1-2 hónapot vagy évet!? De láttunk már olyan embert, aki a kemo után még több évet, vagy akkor több tíz évet élt? Mert én nem. Tesóm a kemo-t is elutasította, nem hitt benne. Azt mondta, hogy ha meg kell halnia, úgyis meg fog, a Sorsot nem lehet megvezetni. Ha el akar venni, úgyis elvesz!

...És igaza volt!

Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta, igazából csak azért írtam meg ezt a cikket, hogy kicsit kiadjam magamból a még bennem lévő érzést és fájdalmat a bátyám halálával kapcsolatosan.