Főoldal » Írások » Babák & Mamák témák » A mi "szopis" történetünk

A mi "szopis" történetünk


A második baba és 3 hónap kellett hozzá, hogy elmondhassam: szeretek szoptatni. Tudom, ez a téma sokszor összeugrasztja az édesanyákat. Remélem most nem fog megtörténni, mert a cikk célja nem ez, csupán szerettem volna leírni a mi történetünket.
A mi "szopis" történetünk

Mielőtt megszületett az első gyermekem, azt hittem, hogy a szoptatás a világ legegyszerűbb dolga. Édesanyák ősidők óta szoptatják kisbabáikat, a női mell is erre lett teremtve. A baba bekapja a cicit, kiszívja belőle a tejet és ennyi. Mi lehet ennél egyszerűbb? Mikor babás újságban láttam cikket a szoptatásra való felkészülésről, el sem olvastam rendesen, csak átfutottam. Hát igen, első gyereknél még marha nagy önbizalmam volt, azt hittem mindent tudok a kisbabákról.

Ehhez képest az első babámat (aki ma már két éves nagylány) csak 3 hónapig szoptattam, illetve a babanaplóm szerint valahol 2,5-3 hónapos kor körül lehetett az utolsó szopi, mert mire betöltötte a 3-at már nem szopizott. De ez a 3 hónap sem volt zökkenőmentes. Már a kórházban is nagyon sírós volt, amikor hazajöttünk, továbbra is rengeteget nyűgösködött, alig aludt. Ha el is aludt nagy nehezen hosszas ringatás után, fél óra után felébredt. Az első gondolat persze az volt, hogy biztosan éhes és nincs elég tejem. Hiába mértük a szopizást, valahogy az sem volt egyértelmű. Például előfordult, hogy semmi változást nem mutatott a mérleg, pedig hallottam, ahogy kortyol. 2 hetes korában felajánlotta a gyermekorvos, hogy ír tápszert. Első gyermekes édesanyaként nem volt még tapasztalatom, és nem akartam, hogy a babám éhezzen, így aztán már egész pici korától kapta a pótlást, ami persze a tejcsi szép fokozatos elapadásához vezetett. Pedig igazán igyekeztem, éjszaka is fejtem, alig aludtam stb. Aki átélte ugyanezt, tudja milyen fárasztó, azt hiszem nem kell részleteznem. Már a kórházban kisebesedett a mellbimbóm, óriási véres vízhólyagokkal jöttem haza. Minden szoptatás alatt legszívesebben a falat kapartam volna.

Szóval szumma szummárum, az egész kínszenvedés volt, azt hiszem nem csoda, hogy nem szerettem. Amikor édesanyám mesélt arról, hogy milyen csodálatos érzés a szoptatás, milyen gyönyörű az a mélyreható tekintet, amivel a baba az édesanyja arcát fürkészi…., hát én csak néztem rá nagy szemekkel, mert nekem a szoptatás nyűgöt, és borzasztó fájdalmat jelentett. Nem sokkal később egy vizsgálat során kiderült, hogy a kislányom refluxos volt, tehát a sok sírásnak és nemalvásnak az oka valószínűleg ez lehetett, nem pedig az éhség. Nem éreztem úgy, hogy összedőlt a világ, mert nem tudok szoptatni, de azért valahol bántott a dolog, és elhatároztam, hogy ha lesz második gyerekünk, akkor jobban fel fogok készülni az egészre.

Nem kellett sokat várnunk a testvérkére, hamarosan beköltözött a pocakba. Még várandósan letöltöttem az összes LLL füzetet, aláhúztam a lényeget, úgy készültem, mint egy kisiskolás a vizsgára. Szopis klubba jártam, kényelmes párnát és szopis kendőt is vettem. Amikor megszületett a kisfiam, ugyanazokkal a gondokkal szembesültem, mint a kislányomnál. Ő ugyan jó alvó volt, de cicim ugyanúgy kisebesedett, mint először. Még a kórházban voltunk, de már utáltam az egészet, és mivel nagyjából tudtam, hogy mi vár rám, azt mondtam magamban, hogy nem akarok szenvedni, más gyerek is felnőtt már tápszeren. Mivel bababarát kórházban szültem, ott alapból a szoptatást támogatják. Titokban becsempésztünk egy doboz tápszert a kórházba. Egyszer adtam csak neki belőle, na attól olyan hasfájása lett, hogy jó egy órán keresztül folyamatosan sírt, hiába ringattam. Ekkor visszatértem a szoptatáshoz, igaz hogy fájt, de legalább el tudott aludni ő is meg én is. Hazaérkezésünk napján belövellt a tejcsi. A kisfiam éppen aludt, így kénytelen voltam lefejni. 120 ml jött le elsőre, ami azért nem rossz. Egy szoptatási tanácsadó segítségét is kértem, aki eljött hozzánk, megmutatta a helyes mellre helyezést, és sok olyan apró trükköt, ami segíti a mell gyógyulását. Kb. 2 hét múlva begyógyultak a sebek, de még sokáig érzékenyek voltak a cicik. A kisfiam 3 hónapos lehetett, amikor már egyáltalán nem fájt a szoptatás.

Addig is úgy tartottam ki, hogy lélekben megengedtem magamnak, hogy bármikor abbahagyhassam, ami persze nem történt meg, de nem nyomasztott a kényszer, és még az segített, hogy mindig egy kisebb időtartamot tűztem ki célul, pl. hogy akkor még két hétig, majd újabb két hétig stb. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már egyáltalán nem fáj. A gyerekorvos most is felajánlotta 1 hónapos korában hogy ír tápszert, mert „csak” 70 dkg-t hízott 4 hét alatt, de én elutasítottam, mert éreztem, hogy fog ez nekünk menni, és tudtam, hogy van elég tejem.

Már 4 hónapos, szépen fejlődik, és úgy tűnik túl vagyunk a kezdeti nehézségeken. Most már tudom miről beszélt édesanyám azt a bizonyos babatekintetet illetően: ahogy a szemembe néz, egy pillanatra elengedi a cicit és elégedetten elmosolyodik. Most már szeretek szoptatni.




Írta: miracska1979, 2012. július 27. 09:08
Fórumozz a témáról: A mi "szopis" történetünk fórum (eddig 34 hozzászólás)

Ha tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2024, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Facebook