Főoldal » Írások » Lélek & Szerelem témák » Elveszett illúziók

Elveszett illúziók


Elmúltam 40, és nem mostanság. Valahogy úgy alakult az életem, hogy nem igazán sikerült párra találnom. Alkalmi kapcsolatok, a leghosszabb is tán 3 hónapig tartott. Soha nem éreztem azt, hogy megbecsülnek, igazán NŐNEK tartanak. És azt sem, hogy nem csak a mellem létezik, okos, intelligens nő vagyok.

Tavaly ősszel aztán megismerkedtem egy nélam öt évvel fiatalabb férfival. Elvált, két gyerekkel, akiket ő nevel. Már az elején korrektül közölte, hogy egyenlőre nem gondolkozik komoly kapcsolatban. Én mégis vállaltam...Talán abban bíztam, hogy idővel megszeret. Nem így történt, közel fél év után szakított velem. Nem volt "igazi" kapcsolat, de számomra mégis ez volt életem "nagy viszonya". Nagyon fáj, hogy vége, már lassan egy hónapja. Úgy érzem, soha többet nem fogok ilyen férfit találni, akiben ennyire megvolt minden, amit kerestem. Még mindig sokat gondolok rá, és abban bízom, hogy ha más nővel találkozik, úgy fogja érezni, egyik sem mérhető hozzám. Persze ez butaság, ennek vége. Hogyan tudnám elengedni?

Leírtam az egész történetünket...

Elveszett illúziók

Remekül sikerült az este. A bluesfesztiválon elkészítettem életem első riportját. Mint a nagyok: diktafonnal. Na jó, a riportalanynál keresve sem találhattam volna jobbat, és az a néhány deci bor is segített, amiből bátorságot kívántam meríteni.

A hangulatot megalapoztam, ki az az őrült, aki ilyenkor haza akar menni?! Irány a kedvenc szórakozóhelyünk. Hátha megjelenik a királyfi fehér lovon, vagy legalább egy elfogadható hímnemű, aki feldobja az estém.

Ücsörögtünk a barátosnőmmel, és tovább boroztunk. Végre odajött az asztalunkhoz két pasi. A barátnőm ismerte őket. Az egyik megjegyezte, hogy látott már bennünket a fesztiválon. Nem emlékeztem rájuk, iszonyú az arcmemóriám - ezt közöltem is. Mi aztán bementünk, tovább boroztunk, táncoltunk. Egyre jobb kedvem kerekedett. Közben a barátnőm megemlítette, hogy az egyik illető a kintiek közül nagyon normális ember. Nézzük meg, hátha még itt van. Persze, hogy már nem! Sebaj, érezzük jól magunkat, hisz ezért jöttünk.

Néhány nap múlva elmeséltem a történetet a másik barátnőmnek, aki a Retrobüfében pultozott. Kiderült, ő is ismeri a szimpatikus úriembert, ki szokott járni sörözni. Kicsit sokat beszél, de egyébként normálisnak tűnik. Gondoltam, lesz, ami lesz, megkérem Évát, adja át neki üdvözletem. Abban még nincs semmi….

Egy alkalommal aztán épp egyszerre időztünk a Retroban. És küldött nekem egy italt! Meglepődtem, mit ne mondjak. Megköszöntem, gondoltam, az illem úgy diktálja. Aztán mi elmentünk. Egy idő múlva csörgött a telóm, Éva volt. A srác elkérte a számom! Épp kritikus állapotban voltam, a munkahelyem miatt paráztam. De ez a hír feldobott, vagy legalább is elterelte a figyelmem. Vártam a hívását, nem kevés ideig. Semmi…Barátosném szerint csak azért volt szüksége a számomra, hogy közölje, bocs, ő nem akar tőlem semmit, vagyis csak le akart rázni. Ez nagyon rosszul esett, mert nem éreztem úgy, hogy rámásztam volna. Dühöt éreztem, megbántottságot.

Aztán a véletlen úgy hozta, hogy egy másik alkalommal egy asztalhoz kerültünk. Záróra után egy másik szórakozóhelyen tovább folytattuk a beszélgetést. Egyre szimpatikusabbnak találtam. Nagyon jó a humora, és értelmes - manapság egy ilyen férfi ritka, mint a fehér holló. A mai napig megvan az a cigisdoboz, amit akkor vettem. És megvan az az öngyújtó is, amit utolsó együttlétünkkor tőle kaptam. Hiába, szentimentális liba vagyok… Hazakísért…

Aztán én léptem (megint?): ismerősnek jelöltem a népszerű közösségi oldalon. Írogattunk egymásnak, vagyis inkább én írtam. És végre megtörtént! Találkozót beszéltünk meg, persze a Retroban (ez később sem változott). Tisztáztunk néhány félreértést, és remekül elbeszélgettünk.

Aztán csak úgy megtörténtek a dolgok. Felállította a játékszabályokat: nem tervez komolykapcsolatot, csak érezzük jól magunkat. Ha vállalom, legyen.

Egyre szimpatikusabb volt nekem, plusz a barátnőim is győzködtek, hogy 7 év cölibátus után igazán rám férne egy kis „pókhálótalanítás”. A szülinapomkor meghívott magához vacsorázni. Ez melengette kis lelkemet, ilyen velem még nem fordult elő. Roppantul izgultam, remegő térdekkel kopogtattam az ajtón. Én már csak ilyen lökött vagyok… A feszültség lassan oldódott, egyre jobban éreztem magam. És bár azt hittem, ellen tudok állni a kísértésnek, az ágyban kötöttünk ki. Lenyűgözött a figyelmessége… Aztán utána hozzábújni…átölelt, simogatott, fogta a kezem…. Azt hiszem, csak ez után vacsoráztunk.

Nem találkoztunk túl sűrűn, de elfogadtam, mert tudtam, a két gyerek, a munka mellett nem sok ideje marad. De amikor találkoztunk, tökéletes volt minden. Készült, takarított, főzött, beszerezte a kedvenc borom - abból is azt, ami az év díjnyertes bora volt. Egyébként meg üzenetek a közösségi oldalon (én írtam, ő válaszolt), sms… Karácsony előtt vittem neki egy angyalkát, hogy vigyázzon rájuk. Nagyon meghatott, hogy feltette a fára, lefényképezte, és elküldte.

Nagyon jó volt vele. Mikor együtt voltunk, nagyon figyelmes volt. Szerettem, mikor hozzám ért, szerettem a csókjait… A remegő térdek mindig megvoltak az ajtó előtt, meg üdvözléskor a szemérmes puszi. Pedig legszívesebben a nyakába ugrottam volna. Valószínűleg hanyatt is esett volna, a súlyomtól meg a meglepetéstől. Nem tettem, mert nem tudtam, mit váltana ki belőle. Hiszen nem járunk együtt, mindig elmondta, hogy ez csak arról szól, hogy érezzük jól magunkat.

Egyre fontosabb lett nekem. Egyszer besokalltam, nem bírtam tovább, megpróbáltam kilépni ebből a viszonyból, vagy nem is tudom, miből. Persze visszakoztam, nem bírtam megtenni. Találkoztunk újra. Tisztáztuk, hogy akkor no szex, (no para, haha) csak beszélgetés. A második alkalommal ezt már nem sikerült betartani. De innentől már nem volt olyan, mint régen. Viszont még mindig iszonyú jó volt érezni a testét, az ölelését, a simogatását, fogni a kezét…

Utolsó alkalommal már nagyon konkrétan elmondta, hogy ez nem működik köztünk, nem szeret, negatív vagyok, jól elvagyok a pocsolyámban, míg ő küzdő típus. Másnap reggel elnézést kért, és abban maradtunk, józanul mindent megbeszélünk.

Én aztán hetekig próbálkoztam, hátha megérzi, mennyire hiányzik, mennyire fontos nekem. És hogy tényleg nem haragszom… Megérezte - egyre hidegebb lett.

Elhatároztam, keresek egy albérletet, hátha akkor kicsit többet lehetünk együtt. Lopott órák - pásztorórák…(miért nevezik így?) És azon a napon, mikor meglett az ideális albérlet - épp azon a napon - este lezárta az egészet. Próbáltam nagyon normálisan kommunikálni vele, holott ordítottam volna legszívesebben. Akkor sikerült is kulturáltan viselkednem.

Aztán másnap hülye kérdések, még konkrétabb lezárás… Nincs közös jövőnk.

És a nagytakarítás hátrányai: napokig egyedül, agyalás. Arra jutottam, hogy már az „érezzük jól magunkat” dolgot sem akarja, mert a szex dettó nem volt jó velem. Teljesen elszálltam, írtam egy hülye üzenetet. Többek közt megkértem, segítsen nekem párt találni, mert a nőiességem kapott néhány kérdőjelet, bizonyítanom kell az ellenkezőjét. És szükségem van az érintésekre, a csókokra… Mikor megírtam, remek ötletnek tűnt, világos volt az egész. Hiszen egyszer épp ő ajánlotta, hogy bemutat az egyik barátjának, a Jóisten is egymásnak teremtett bennünket. Ez akkor nagyon fájt, de mostanra elfogadható volt az ötlet.

Természetes volt a reakciója. Nem értettem, meg, hogy nem akart tovább illúziókban ringatni, nem szeret, ő is szeretné megtalálni a Nagy Őt. Korrektül lezárta az egészet, még mielőtt egy harmadik miatt tette volna.

És ismét bebizonyítottam, hogy nagyon mások vagyunk, másképp gondolkodunk.

Erről szerény személyem úgy vélekedik, hogy pont ezért lettünk volna jó páros. Nekem segített pozitívabban gondolkodni - két tanítványom ennek köszönheti, hogy felvették őket oda, ahová szerették volna.

És ő mit kaphatott tőlem? Velem sosem kiabált, nem káromkodott.

A „harcai” mellett lehettem volna a biztos háttér. Aki szereti, megnyugtatja…. Az otthon, a biztonság, a „hazavárlak”.

De nem szeret, így aztán ez lehetetlen.

Nehéz elfogadni, nagyon hiányzik.

Ő volt az életemben az első „IGAZI FÉRFI” 40 + év alatt nem semmi eredmény!

És mert szeretem, el kell engednem. Igazán szeretném, hogy boldog legyen, megérdemli.

Az Angyalka vigyázzon rá és a szeretteire!




Írta: Gabci68, 2012. június 14. 09:08
Fórumozz a témáról: Elveszett illúziók fórum (eddig 197 hozzászólás)

Ha tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2024, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Facebook