Hogyan tedd széppé a gyerekkort
A gyerekkor életünk talán egyik legmeghatározóbb szakasza. A jót dédelgetjük életünk végéig, szívesen emlékezünk rá. A rossz gyerekkor fájdalmai meg örökké kisértenek.
Bár szerintem nincs csak rossz és csak jó gyerekkor, mivel az élet nem fekete-fehér. Minden keserves gyerekkor tartogat kedves, szép emlékeket és a szépségeseknek is megvan a maguk fájdalma.
És mitől nevezhetjük a gyerekkort szépnek? Saját példámból erre keresem a magyarázatot.
Én életem első szakaszát gyönyörűnek mondom, de miért él emlékeiben ennyire szépnek, felhőtlennek? Talán ilyen gondtalan volt?
Ha jobban belegondolok, ez így nem igaz. Az ötvenes években születtem. Megvolt ennek az időszaknak is a maga nehézsége.
Két és fél szobás lakásban laktunk, ami nagyon is kényelmesnek, nagynak mondható, de osztoztunk nagybátyámmal, aki igen vidám, bohém ember volt, de azért a bohémságnak is volt árnyoldala, alkalmazkodni kellett erősen az ő különleges életviteléhez.
Az anyagiak se voltak olyan bőségesek, bár én annak éreztem, és ez köszönhető volt a jó beosztásnak és annak, hogy amire nekem szükségem volt, az mindig elő lett teremtve.
És ami legjobban beárnyékolta életünket, az a betegség volt. Nagyapám születésem után betegedett le, állapota folyamatosan romlott. Mind nagyobb és nagyobb törődést igényelt. Sokszor jött hozzánk a mentő és mi is jártuk a kórházat. Gyerekkorom nagy része a János kórház kertjében zajlott, ahol pár szülő felváltva vigyázott a kicsikre, hogy a többi látogatni tudja beteg hozzátartozóját. Így aztán hamar megismertem a szomorúságot, a testi fájdalmat és a félelmet, majd a halált is.
Én se voltam egy haj, de jó fizikumú gyerek, sokat betegeskedtem. Éjszakákat köhögtem át, ősztől tavaszig, és nem volt olyan gyerekbetegség, amit meg ne kaptam volna.
És mégis...mégis... annyira szép volt. Szép, mert két csodás szülőm volt. Mert körbevett a szeretet, mely nem engedte, hogy besurranjon a fájdalom, a kétségbeesés. Mert rettenthetetlennek tartottam őket, akik minden bajt meg tudnak oldani. És valahogy meg is oldották. Megoldották derűjükkel, játékos kedvükkel, kitartásukkal.
Bármennyi gond volt és sok munka, mindig jutott idő és kedv a játékra. Bárányhimlőm alatt papírból felépítettük a Vajdahunyad vár makettjét, de kerültek a játékszobába anyuka készítette terítők, függönyök, szőnyegek.
Elmaradhatatlanok voltak a közös játékok, szerepjátékok, társasjátékok. Alvás előtt az esti mese, majd később a közös felolvasás.
Édesanya közeledve a 40-hez újra felkötötte a korcsolyát, hogy engem is megtanítson csúszni a jégen és egymásba kapaszkodva róttuk a köröket Goli korcsolyapályáján.
Apuka nyáron szaladt a biciklim mellett és a Csaszinak becézett Császár uszodába tanított meg az úszás fortélyaira.
Bár egyke gyerek voltam, soha se magányos. A lakás mindig gyereknevetéstől volt hangos. S mivel nagyon rossz evő voltam, ebédre is gyerekeket hívtak, hátha együtt nekem is jobban csúszik a falat.
Mindezt összegezve, mondhatom azt, hogy voltak gondok, nehézségek, fájdalmak gyerekkoromban is és hogy ezeket mégsem éltem meg tragikusan, ezt csak is a szeretetnek köszönhetem. És én is csak ezt tudom tanácsolni minden szülőnek, ha gyerekei életét széppé, emlékezetessé akarja tenni, akkor adni nem anyagi javakat kell, nem gondtalan életet, mert az meg lehetetlenség. Hanem szeretetet, időt, közös programokat, jó kedélyt és akkor a fájdalom is elviselhetőbb lesz és felejthető.
Akkor életünk alkonyán lehet emlékezni csak a szépre, mert a mosoly, a szeretet fogja beragyogni az eltűnt gyerekkort.
Írta: arany52, 2012. április 27. 09:08
Fórumozz a témáról: Hogyan tedd széppé a gyerekkort fórum (eddig 19 hozzászólás)