Vannak kivételes anyósok is!

A mi történetünk Jucival 2009-ben kezdődött. Áprilisban ismertem meg a mostani férjemet és ő olyan június környékén mutatott be az édesanyának és a bátyának. Az édesapja sajnos ekkor már nem lehetett a családdal…

Az első találkozásra természetesen én is mindennél jobban készültem. Új ruha, fodrász, manikűr-pedikűr és persze a szokásos gyomorgörcs. Mert ugye az ember mindig azt hallja, a fiús anyukák igazi szörnyetegek tudnak lenni, főleg ha a kisebbik fiúról van szó. De gondoltam, lesz ami lesz, a párom kedvéért mindent ki kell bírnom, hiszen szeretem Őt.

Hát eljött a nagy találkozás napja. Ő is készült sütött, főzött, előtte Lacitól kitudakolta, mit szeretek mit nem szeretek, nehogy olyasmit főzzön, amit nem szívesen ennék meg. Már ennél a gesztusnál éreztem, hogy nem egészen olyan amilyennek elképzeltem, de gondoltam korán van még, biztos később fog kibújni az a bizonyos szög a zsákból. Aznap természetesen jött a kikérdezős "játék" hol születtem, tanultam, a családom ki fia borja stb. Az a nap gyorsan és meglepően kellemesen telt el.

Persze utána folyamatos stresszben voltam, hogy mi volt a véleménye rólam. Akár hányszor csak beszéltek telefonon, a szívem majd kiugrott, hogy vajon mit mondhatott rólam. Teltek a hetek, hónapok, mi viszonylag gyorsan eldöntöttük, hogy összeköltözünk. El sem tudom mondani mit éreztem, mikor arra került a sor, hogy megmondjuk neki, a "kisfia" elköltözik otthonról. És a reakció mindennél jobban meglepett. A válasz az volt, hogy "gyerekek ez a természet rendje, próbáljuk meg" és a legnagyobb meglepetés: megkért, hogy tegezzem, mert neki úgy kényelmesebb, így megittuk a pertut a reggeli kávéval. :) Hát akkor hatalmas kő esett le szívemről. Itt már szinte biztos voltam benne, hogy elhamarkodottan ítéltem meg Őt. Ezután 2010 márciusában megtörtént az eljegyzésünk, ahol a szülők is megismerték egymást. Ők is nagyon jól megértik egymást, igazi barátnők lettek.

Utána jött az igazi összekovácsolódás. A párom idén februárban súlyos beteg lett és átesett egy komoly műtéten is. Mi ekkor már Miskolcon laktunk Ők pedig a Dunántúlon, nem tudott itt lenni, csak telefonon tartottuk a kapcsolatot és akkor is szinte csak velem tudott beszélni, mert a párom nem tudott a beavatkozások után. Tartotta bennem a lelket, bátorított minden nap. Miután az én drágaságom hazajöhetett, el sem mozdultam mellőle, ápoltam, etettem, segítettem neki fürödni, mert nem kelhetett föl, nem mozoghatott. És amikor végre találkoztunk a szülőkkel, megértettem mennyire hálás azért, hogy a fia mellett vagyok.

2011 áprilisában volt az esküvőnk és az egész ebédet Ő készítette, sütött, főzött, készült. Csodálatos nap volt.

Most az első babánkat és az Ő első unokáját várjuk, és most még jobban érzem a szeretetét, mint eddig. Ezelőtt sem csak a szavakkal bizonyította, hogy lányaként szeret, hanem tettekkel is, de most még jobban odafigyel rám. Hetente többször hív, hogy vagyunk, kell-e valamit segíteni, kell-e valamit venni, mit főzzön, ha megyünk, vagy csak rendel nekem a kedvenc parfümömből csak úgy, és még sorolhatnám nagyon hosszan...

Nagyon szeretem Őt, olyan mintha két anyukám lenne és persze a páromnak is, mert Ők is nagyon jó kapcsolatban vannak az én anyukámmal.

Remélem egy kicsit eloszlattam a tévhitet az anyósokkal kapcsolatban és adok egy kis reményt, hogy nem mindegyikük Házisárkány. Igenis, vannak köztük Házi Tündérek is… :)