Ahogy a legtöbb weboldal az interneten, ez a webhely is cookie-kat használ, melyekre szükség van a weboldal teljes működéséhez. Weboldalunk böngészésével Ön elfogadja a cookie-k használatát. További információ
FőoldalDiéta & FitnessBabák & MamákSzex & PszichéSzépség & EgészségHobbi & OtthonEgyéb témák
CikkekNaplókFórumokTudásbázisSzavazásokKépgalériaApróhirdetések
KépeslapokReceptekKlubokJátékokFórum játékokBannereinkFacebook
Belépés | Regisztráció | Elfelejtett jelszó
 

Érkezés I.

Kategóriák: Összes cikk » Babák & mamák » Vajúdás és szülés » Szüléstörténetek


Itt majd több részletben szülésem történetével, kislányom születésének a történetével ismerkedhettek meg -- az én szemszögemből megélve. A történet részlet, Érkezés című könyvemből, mely remélem hamarosan megjelenik.

Érkezés I. Október 5. (41. hét)
Tegnap a tetőfokára hágtak a félelmeim. Úgy éreztem, hogy elkerülhetetlen, hogy ismét elcsendesedjek és megvizsgáljam félelmemet, hogy empátiát adva magamnak megértsem, hogy miért nem tudom elengedni Ninát. Annyira nekikeseredtem, hogy a bábával is beszélni akartam, akit nem tudtam elérni. Egy másik bába hívott vissza, akinek miután elregéltem mi van velem, azt mondta: „Laura, de hát ha ezen a héten szülsz, az tökéletes!” ezzel a kiírás szerinti időpontra utalt. Biztosan ebben is a Sors keze volt, mert a telefont valóban megkönnyebbülve tettem le, mosollyal az arcomon. Havától is segítséget kértem, aki a spirituális választerápia módszerét alkalmazva támogatott abban, hogy szembe tudjak nézni félelmeimmel. Apukámmal az elmúlt napokban minden este beszélünk. Ma korábban hívott, épp Lillával sétáltunk, de ő aztán elsietett, én meg az Opera előtt ácsorogva beszélgettem apuval vagy fél órát telefonon. Elmondtam neki, hogy azért nem tudom elengedni Ninát, mert félek attól, hogy mi következik születése után. Az elmúlt időszakban egyre jobban kihegyeztem a fülemet arra, hogy milyen szörnyűségek követhetik egy gyermek születését. Rettenetes történeteket hallottam, elhidegülésről, hazugságokról, családok széteséséről, szürke hétköznapokról, kimerült, boldogtalan, kihasznált nők sorsáról. Újraéltem szüleim válását, ami testvérem születése után kezdődött, nem is olyan sokkal. Rájöttem, hogy hiába ismerek két-három párt, akik boldogan élnek gyermekeikkel, az én „inprint”-em más, és talán ezért, talán más okból is, azt látom, hogy a legtöbb család széthullik. Félni kezdtem attól, hogy Nina születése, Misko, vagy a boldogság elvesztését jelenthetné. Sokat segített, hogy mindezt elmondhattam. Apu azt válaszolta, hogy a szülés minden érintett életében, egy család életében krízis helyzetet idéz elő. Ez tény. Csak az a kérdés, hogy ezt a krízist miképp kezelik? Szerinte nem véletlenül nem huszonkét évesen szülök, úgy látja, hogy elég tapasztalatom és bölcsességem van a nehéz helyzetekben való helytálláshoz. Már hosszú ideje úgy találja, hogy bármilyen helyzetben megállnám a helyemet és ez boldoggá, és büszkévé teszi – mondta. Ez nagyon jólesett. A beszélgetés előtt teljes volt bennem a zűrzavar, olyannyira belegabalyodtam érzéseim és gondolataim hálójába, hogy már azt sem tudtam melyik-melyik? Ez a beszélgetés nem csak azért segített, mert a kimondott szónak ereje van, hanem azért is, mert apunak mondhattam el, azt ami a szívemet nyomta, aki bizonyos tekintetben érintett a dologban. Ebben a letisztult állapotban, amikor végre jobban értettem mi is zajlik bennem, szavai világosságot gyújtottak bennem. Felismertem, hogy nem a szülés hozza a családok, párok életében a váltást, hanem az azt követő időszak nehézségei, a változások, amik „krízis helyzethez” vezethetnek. Ráébredtem, hogy eddig, amitől féltem, az az ismeretlen, hogy valami olyan erő fogja irányítani az életem, amit nem ismerek. Azzal, hogy krízishelyzetnek neveztük a szülés utáni változások eredményeképp bekövetkezett állapotot, a félelmem tárgya egy kihívássá alakult, ami elé érdeklődéssel tekintek. Azt eddig sem gondoltam, hogy közös életünk során nem fogunk problémákkal találkozni, de nagy a bizalmam azzal kapcsolatban, hogy ezeket a problémákat majd meg tudjuk oldani.

Este is beszéltünk apuval. Elmondtam neki, hogy feloldódtak a félelmeim, kitűnő a hangulatom. Abban maradtunk, hogy azért is nagy ajándék, ez a kiírás utáni időszak, mert nap, mint nap nagyokat beszélgethetünk. A kiírt dátum óta eltelt minden egyes nap felismerésekkel gazdagítja életemet.

Másnap reggel – azaz ma – mosolyogva ébredtem. Minden nagyon rendben van, félelmeimnek nyoma sincs. Néhány napja apuéktól elhoztam néhány CD-t, olyanokat amiket nem ismerek és a szülésnél esetleg hallgathatom őket. Orsit is hívtam, akivel időközben sikerült találkoznunk, és ha nem is mélyrehatóan, de beszélgettünk, miután elküldött egy részt a naplójából, ami a velem való kapcsolatáról szól, és amire szeretnék érdemben is reagálni, de csak ha erre ő is nyitott. Addig tudok várni. Ezt is nagyszerű alkalomnak találtam arra, hogy együtt legyünk, beszélgessünk, de sajnos nem ért rá. Jó kis zenéket találtam, külön ajándék volt, hogy, Magdival nagyot beszélgettünk. Az egyik album különösen tetszik, ezt tettem be reggel és táncraperdültem a konyhában. Az ég nagyon kék volt és az ablakom alatti hársfa levelei még mindig zöldellnek. Ahogy mozogtam a zenére, éreztem, ahogy ő is mozog. Úgy éreztem ősi hangok, ősi asszonyok szólalnak meg bennem és valami ősi erő mozgatja a csípőm, minden ízem táncolt, és csak folytak a könnyeim. Mély hála töltött el, hogy itt lehetek, és mindezt megélhetem. Beszéltem magamban a babához és tudtam, hogy csodálatos életünk lesz együtt. Tudtam, hogy kiválasztottuk egymást és egészen különleges, egyedi a mi kapcsolatunk. Minden félelmem elpárolgott. Csak az Élet maradt, a lüktetés, a folytonos változás, mozgás a szeretet és a bizalom. Értelmét vesztette minden, amitől addig tartottam. Kicsi méhösszehúzódások jelentkeztek. Énekeltem, táncoltam és először éreztem, hogy nem vagyok egyedül, eddig ő egy baba volt a hasamban, egy pocaklakó, de most valahogy másként észleltem őt, éreztem, hogy ketten vagyunk a konyhában, ketten táncolunk… Ha valaki megkérdezné mikor kezdődött a szülés, én azt válaszolnám, hogy ezen a reggelen.

A SZÜLÉS

Az elmúlt napok feszült várakozása egy kis „belső utazás” után csendes, kellemesen izgatott várakozássá alakult bennem. Amikor a lányok mondták, hogy csütörtökön (október 6-án) készülnek összejönni, akkor már úgy készültem a találkára, mintha biztosan tudhatnám, hogy másnap szülök, de még szerettem volna látni őket egyszer babával a hasamban. Elhatároztam, hogy nem szólok senkinek. Olyan volt, mint amikor gyerekkoromban valami kis titkom beavatottá varázsolt. Egészen különleges érzés volt, ünnepi. Magamban, csendesen készülődtem. Miskonak még volt egy fuvarja a reptérre péntek délben. Nem tudtam, ez mennyire érdekeljen. Biztos voltam benne, hogy szombatra megszületik Nina, és azt is tudtam, hogy nem éjjel szeretnék szülni. Végül az illető taxival ment…

Félötkor jelentkeztek az első fájások. Olyan öt körül mondtam Lillának (aki épp ott aludt nálam), hogy „Ma megszülök.”. Hol felkeltem, hol visszafeküdtem. Lilla időközben visszaaludt. Nézegettem az órát és próbáltam valami rendszert találni a fájásokban. A védőnő szavai jutottak eszembe, aki azt mondta, hogy „egy először szülő nő, jó, ha a tízperces fájások észlelésekor bemegy a kórházba!”. Hát, ha kórházba nem is, de ha bizonyosságot nyerek, esetleg felhívom Miskot és a dúlát. Lilla közben fel-felébredt, egy-egy szót váltottunk. Aztán egy idő után már nem feküdtem vissza, egyáltalán nem vágytam az ágyba. Lassan Lilla is felkelt ezen a tőle szokatlan órán. Azt mondta, olyan, mintha utaznánk valahová, mint gyerekkorában, amikor korán kellett kelni, hogy időben útra kelhessenek. Mosolyogtam. Nekem nem „olyan” volt, én már úton voltam. Hatkor hívtam Miskot. Előző nap, egyirányusították a vonalat, de sikerült elérni egymást. Mondtam neki, hogy ugyan nem fogok egy-két órán belül szülni, de ma biztosan, és még az is lehet, hogy van ideje kivinni a németet a reptérre, de ebben nem vagyok biztos. Lezuhanyozik és indul – mondta. Misko után a dúlát hívtam. Nem akartam őt sem túl korán zavarni. A hat órát már nem hajnalnak, hanem reggelnek nevezzük, gondoltam ez nem olyan szörnyű. Mindettől függetlenül én ébresztettem, ami azért nem lepett meg, hiába hívjuk a hat órát reggelnek, a szüleim kivételével szinte minden ismerősöm alszik még ilyenkor. Dúlabarátnőm kikérdezett, hogy mit érzek, milyen gyakran, milyen erősen, volt-e székletem, meg ilyenek. Végül abban maradtunk, hogy ő elkezdi a napját, én meg szólok, ha már kifejezetten szeretném, ha ott lenne velem. Nem akar a szociális szakban alkalmatlankodni. – tette hozzá. Ez az az időszak, amikor a szülés már elindult, már vannak rendszeresen kontrakciók, de a szülő nő még beszélget, még nagyon jelen van kifelé is. Én úgy gondolom ez nagyon kellemes része egy szülésnek, és én nagyon izgatottan vártam a szülésnek ezt a szakaszát is – magamban, mint a bulis részt emlegetem. Ha a szülés túl gyors, rövid, akkor ez a szakasz teljesen elmarad, amit igazán sajnáltam volna. De nem így történt, mindenre pont elég idő jutott… Úgy döntöttem, hogy anyukámnak csak később szólok, mert ha megtudja, hogy elindult a szülés, őt nem tudom visszatartani attól, hogy mindent el ne dobjon és iderohanjon. Jobb megkímélni őt a felesleges izgalmaktól. Apukámnak és Orsinak is írtam egy SMS-t, hogy elindult a szülés. Olyan hét körül írtam a dúlának, hogy „szociális szak” ide vagy oda, örülnék, ha jönne. Ugyan Lili ott volt velem, de mégis magányosnak éreztem magam, úgy éreztem, hogy ő most (bár nagyon szeretjük egymást) nem tud elkísérni erre az útra. A reggeli dugón átvergődve nyolc körül érkezett meg a dúlám. Akkor már rendszeres tízperces kontrakcióim voltak. Lilla időközben lement feltölteni a kártyámat, hogy tudjak telefonálni. Amikor befutott, a bába hívott, kicsit számonkérő hangon kérdezte, hogy nem szeretnék-e közölni vele valamit, mert jó lenne, ha ő is tudna arról, ha szülök, ugyanis több forrásból is erről értesült. Én egy kicsit rosszul éreztem magam, mert azt gondoltam elég, ha akkor hívom, amikor szükségem van a segítségére, addig is had csinálja nyugodtan a dolgát. Azonban kiderült, hogy épp elvállalta, hogy vigyáz az unokáira pár órát, így féltizenkettőig velük lesz. Abban maradtunk, hogy fél óra múlva jelentkezünk. A dúlabarátnőmnek mondtam, hogy milyen kényelmetlenül érzem magam a számonkérés miatt, de ő megnyugtatott. A konyhaasztalhoz ültünk. Amikor jöttek a méhösszehúzódások, az asztalra borultam. A dúla egy kis idő elteltével megállapította, hogy ezek bizony ötpercesek már. Valamiért számomra ez azt jelentette, hogy ezt a folyamatot már semmi nem állíthatja meg. Lilla is ott volt, jött-ment, pakolgatott, egy ideig velünk volt a konyhában, de egyre távolabbinak éreztem. Egy idő után a szobában nagyszerű alkalmatosságot találtam a fájások túlélésére. Az egyik szekrényem pont olyan magas, hogy állva a mellkasomig ér, így kényelmesen rá tudtam borulni, mert az hamar kiderült, hogy állva érzem magam a legjobban. Közben elérkezettnek láttam az időt, hogy anyukámat is értesítsem. Felhívtam, teljes volt a pánik, hogy ő akkor már oda sem fog érni, Te Jó Isten, most mi lesz? Azonnal mindent eldob és rohan, ahogy tud! Igyekeztem megnyugtatni, hogy nem vagyok egyedül, dúlabarátnőm már itt van, és hamarosan Misko is várható, de nem hatott semmi. Rövid időn belül, Misko valóban megérkezett. Az előszobában a nyakába borultam és egyből egy kontrakciót át is vészelhetett velem üdvözlésképp. Boldogan érkezett, a maga napsütéses könnyedségével. Nyoma sem volt a félelemnek, vagy feszültségnek, ami a hétvégén jellemezte. Nagyon boldog voltam, hogy végre együtt lehetünk. A dúla bejelentette, hogy akkor ő most elmegy sétálni, itt lesz a környéken, ha szükségünk van rá, csörrenjünk (kettesben akart minket hagyni). Korábban megkértem Lilit, hogy majd menjen el – eleinte bizonytalanok voltunk, hogy mi is legyen, de időközben letisztult bennem, hogy a bába, a dúla, anyukám és a párom jelenléte bőven elegendő. Elbúcsúztam Lilitől, aki nagyon kedves volt, megöleltük egymást és egyáltalán valahogy nagyon megható volt ez a búcsú. Talán, mert tudtuk, hogy ennek most vége, legközelebb mint anya fog viszontlátni, barátságunk egy jelentős szakaszának utolsó perceit töltöttük együtt. Itt találkoztunk végre… a küszöbön. Miskoval kettesben maradhattunk. Egy nagy fotelban helyezkedtem el. A kontrakciók között beszélgettünk, de minden egyes méhösszehúzódásnál belékapaszkodtam. Úgy éreztem, hogy amikor érzem az illatát, teste melegét, ölelő karjait, akkor a fájdalom valami csodálatos szerelmi beavatótánccá alakul. Egyszer csak fura érzés lett rajtam úrrá. Egyik pillanatról a másikra, mintha beálltam volna. A fényt másképp érzékeltem és a szobában lévő tárgyak körvonalai is bizonytalanná váltak – nevetnem kellett. Nem volt rá okom, csak úgy kibuggyant belőlem a kacagás. Mondtam is Miskonak, hogy valami történik, mert „I’m gettin’ high”! Jól mulattam, de a következő méhösszehúzódás, ismét visszaterelte figyelmemet a belső történésekhez.



A cikket felvitte: lau, 2006-05-29 21:57 (utoljára módosítva: 2006-06-03 13:39)





Ha ez tetszett, olvasd el a következő cikket is e kategóriából: Kinga és Benjamin érkezése



Ha ez tetszett, olvasd el a következő, lau által felvitt cikket is: Életem értelme... (Anyának lenni, Egyéb az anyaságról)