Ahogy a legtöbb weboldal az interneten, ez a webhely is cookie-kat használ, melyekre szükség van a weboldal teljes működéséhez. Weboldalunk böngészésével Ön elfogadja a cookie-k használatát. További információ
FőoldalDiéta & FitnessBabák & MamákSzex & PszichéSzépség & EgészségHobbi & OtthonEgyéb témák
CikkekNaplókFórumokTudásbázisSzavazásokKépgalériaApróhirdetések
KépeslapokReceptekKlubokJátékokFórum játékokBannereinkFacebook
Belépés | Regisztráció | Elfelejtett jelszó
 

Egy út, amit végig kell járnom a gyermekemért, gyermekemmel

Kategóriák: Összes cikk » Babák & mamák » Csecsemők » Egészség


Zénó története, a mi kis harcosunké, aki kapott még egy esélyt az élettől.
Ez a történet az eddigi rövid életének küzdelméről szól, aminek még nincsen vége, de tudom, hogy célt fogunk érni és minden egyes nappal közelebb kerül a teljes élethez...


Egy út, amit végig kell járnom a gyermekemért, gyermekemmel A mi történetünk 2011.01.03-án kezdődött, amikor megszületett Zénó a kisfiunk, akit nagyon vártunk már. Nagyon boldogok voltunk, a szülés bár császár volt, rendben ment, 4 nap után hazaengedtek. Az első pár hét olyan volt, mint amilyennek lennie kell, leszámítva, hogy sokat sírt a mi kis Zénónk, azt hittem, hogy hasfájós.
Három hetes korában észrevettem, hogy valami nincsen rendben a kis lábával, bedagadt a bokája és nem tartotta a lábfejét. Orvoshoz rohantunk, aki közölte velem, el van törve a kis lába. Zokogni kezdtem, nem akartam elhinni, hogyan történhetett ez. Az orvos vigasztalt, ne sírjak beutal egy kórházba és majd ott meggyógyítják és minden rendben lesz. Nem vigasztalt ez a tudat, nagyon fájt, szegénykém milyen fájdalmakon megy keresztül. Bementünk a kórházba, ahol megröntgenezték és elkezdtek kérdezősködni hol, mikor, hogyan, kinél született a fiam.
Majd közölték velem, hogy ez a törés kb. három hetes, komplett lábszártörés (akkor tudatosult bennem, hogy akkor ezért sírt annyit a fiam és hogy milyen fájdalmakat élhetett át három héten keresztül fájdalomcsillapítás nélkül, fájt, fáj a mai napig és iszonyatos lelkiismeret furdalásom van ezért) és hogy felmerült a patológiás törés, mert nem volt külsérelmi nyom, és mert a röntgenen láttak a törésnél egy területet, amiről nem tudták mi az. 3 napig feküdtünk bent, majd mentővel át szállítottak az ortopéd klinikára.
Az ortopéd klinikán is röntgenezték, majd több orvos nézte a leletét, de senki nem tudta, mi lehet az, begipszelték és mondták, megmutatják egy professzor úrnak. Hazaküldtek és mondták, hozzam vissza egy hét múlva.
Amikor visszavittem, még mindig nem tudták, mi lehet az, bár mondták, megnézte a professzor úr a röntgenjét és ő egy ritka daganatos megbetegedésre gyanakszik - ez a szakterülete. Nagyon megijedtem és csak sírni tudtam a fájdalomtól; az orvos vigasztalni próbált, hogy szerinte nem az, mert ő már sok csontrákos beteget látott és az nem így néz ki, ciszta se lehet, mert az meg nem szokott egyszerre két csontot érinteni. Kértek, másnap menjünk vissza és akkor több orvossal és a professzor úrral megkonzultálják, hogyan kezdjék el meggyógyítani.
Megkonzultálták és a professzor úr feltárásos csontbiopsziát javasolt, hogy majd a szövettan eredményének a függvénye lesz a gyógyítás módja.
Még azon a héten akarták műteni. Beleegyeztem bár rettegtem, mi lesz a szövettan eredménye, de tudtam, muszáj, hogy meg lehessen gyógyítani.
Akkor volt Zénó 1 hónapos és egy napos. Reggel 9-kor odaadtam a műtősnek a műtő előtt. Bár ne tettem volna. Az orvos azt mondta, másfél óra, de ha kettő lesz, akkor se ijedjek meg.
Örökkévalóságnak tűnt az az idő, míg vártuk, hogy kijöjjenek a műtőből.
Tizenegy óra után jöttek ki a műtőből, de csak a két orvos, aki operálta és az altatóorvos, a fiam meg sehol. Odajöttek hozzánk és mondták, menjünk be egy orvosi szobába velük, mert beszélni szeretnének velünk, bementünk és kértek, üljek le.
Soha nem felejtem el, egy világ omlott össze bennem, akkor pedig még nem tudtam, mit akarnak mondani, de látszott rajtuk, nagy a baj. A műtétig nem jutottak el, mert altatás közben komplikáció lépett fel, leállt a légzése és a keringése…összeomlott, újraélesztették.
Fájt így látnom eszméletlenül, olyan volt, mintha csak aludna. Ekkor már a lábtörése vagy az, ami a lábában van olyan kis semmiségnek tűnt, csak arra tudtam gondolni, nem veszíthetem el, azt nem élném túl. Senkinek nem kívánom, hogy átéljen ilyen fájdalmas perceket, még most is úgy érzem, a szívemet szakad meg, ha rágondolok.
Rohammentőt hívtak neki, ami átszállított minket az intenzív osztályra. Az altatóorvos jött velünk a mentőben, végig ő lélegeztette ballonnal. Az intenzív osztályon rögtön csináltak neki egy centrális vénát, akkor láthattam utoljára, amikor kihozták a műtőből, mert látogatási tilalom volt az influenza miatt. A férjem, amikor meglátta, hogy ballonnal lélegeztetik, teljesen összeomlott. Próbáltuk egymásban tartani a lelket, de ez az időszak nagyon nehéz volt mindkettőnk számára.
72 órán keresztül le volt hűtve, hogy minél kisebb legyen az agykárosodás lehetősége. Gépeken volt nem volt spontán légzése. Kapott egy kétoldalú tüdőgyulladást, amire az orvos azt mondta, hogy az újra élesztés egyik szövődménye. Hála istennek fokozatosan rendeződni kezdet az állapota, 72 óra után elkezdték visszamelegíteni, majd miután sikerült, levették a lélegeztető gépről és elkezdték felébreszteni. Volt rengeteg EGG és MR vizsgálata, ahol azt mondták, súlyosabb következményét nem látják az oxigénhiánynak, de ez majd csak az idő múlásával derül ki, ezért fokozott fejlődés neurológiai vizsgálatot javasoltak az átélt hypoxia miatt.
Lekerültünk a csecsemőosztályra, ahol elkezdték felépíteni a táplálását, az elején még szondáztatni kellett. Elkezdték tovább keresni, mi lehet az a lábában, az ottani orvos mondta, nem lehet csontrák vagy daganat, mert az jelentkezne a vérképében és az neki jó. Az izotópvizsgálat sem támasztotta alá ezt. Vettek csontkenetet, ami nem erősítette meg a csontvelő gyulladást sem.
Nem találtak semmit és még mindig ott voltunk, hogy nem tudja senki, mi van a lábában. Hazaengedtek és mondták, vegyem fel a kapcsolatot az ortopéd orvosával. Felvettem és újból ott voltunk az ortopéd klinikán. A professzor úr még mindig ragaszkodott ahhoz, hogy ez daganatos megbetegedés ezért elküldtek minket aspiratos cytológiára (vékonytűs biopszia) mert ahhoz nem kell altatni és az eredmény is egy óra múlva meg van. Elvittük, szegénykém úgy sírt (bár bekenték helyi érzéstelenítő krémmel) és nekem kellett lefogni a lábát. Az eredményt az orvos közölte, aki csinálta a vizsgálatot. Mondta, van egy jó és egy rossz híre melyikkel kezdje. A rosszal - mondtam. Daganata van, de úgy néz ki, jóindulatú.
Visszamentünk az eredménnyel az ortopéd orvoshoz és közben csak sírtam és nem értettem, miért kapok ennyi pofont az élettől. Próbáltam magam vigasztalni, hogy legalább már tudjuk, mi baja van és el lehet kezdeni a gyógyítását…gondoltam, pár hónap és túl vagyunk rajta.
Ekkor jött a következő pofon. A lábát úgy kell meg gyógyítani, hogy kivágják azt a területet és még az egészséges csontból is, hogy minél kisebb legyen az újra kialakulás veszélye. Ez azt jelenti, kb. 4 cm-rel megrövidül a bal lába és egy speciális nyújtó készülékkel kell majd nekem itthon nyújtani a lábát, ami kb. fél évig lesz fent neki. Sajnos ezt a műtétet még nem tudják megcsinálni, mert csecsemőn még nem végeztek ilyen műtétet, mert nincsen ilyen készülék az ő méretében (ilyen piciben), ezért most várnunk kell vele 2 éves koráig, addig marad a gipsz, amit ahogy nő, cserélik.
Időközben azért történt valami jó is. A lábában az a terület elég szépen körbecsontosodott, ezért most úgy néz ki, pár hét és végre gipsz helyett kap egy műanyag sínt. Ráfér szegénykémre, hisz több mint öt hónapja gipszben van folyamatosan.
Sajnos az újraélesztést nem sikerült teljesen „megúszni”, mert lett egy enyhe agykárosodása, ami fejleszthető - figyelemzavart állapítottak meg nála és a szeme is sérült.
Jelenleg látásfejlesztésre hordom a Vakok Állami Intézetébe és a figyelemzavart is fejlesztem neki. Ha a látásfejlesztés nem segít, akkor szeptembertől szemüveg.
De most azt mondom, nem panaszkodhatok és hálát adok a sorsnak nap mint nap, hogy nem vette el tőlem. Minden perce ajándék, amit a gyerekemmel, gyerekeimmel tölthetek. Soha nem adom fel, hogy teljes életet élhessen a fiam, hisz ő sem adta fel akkor és megmutatta, mi az a küzdelem, így lett ő a mi kis harcosunk, akinek évente 2 szülinapja van, 2011.01.03., amikor megszületett és 2011.02.04., amikor újraszületett.
És bár beteg a kisebbik fiam, Zénó, de még is a világ legboldogabb anyukájának érzem magam. A rengeteg fájdalmamat és kétségbeesésemet kárpótolja az a boldogság, hogy itt van és nem veszítettem el. Minden napomat bearanyozza!
Hát nekem most ezt az utat kell végigjárnom a gyerekemért, gyerekemmel, ami tudom, nem lesz könnyű, se rövid, de végigcsinálom a fiamért!



A cikket írta: Csancsy, 2011-08-07 10:17





Ha ez tetszett, olvasd el a következő cikket is e kategóriából: Amikor egy Anya a végsőkig elmegy gyermekéért