Csoda, vagy csak most jött el az ideje?

Kisfiam 1. születésnapján határoztuk el, hogy nem védekezünk tovább. Nagyon vágytam még egy babára, azt szerettem volna, ha nem lenne a korkülönbség a két gyerek között. Teltek a hetek, a hónapok. Sikertelen ciklusok sorozata, sok-sok fölöslegesen elhasznált teszt ébresztette bennem a gondolatot: baj van. És nem a párommal.

Tudni akartam, mi lehet a gond, de végül sosem fogtam bele a végeláthatatlan orvosi „kínzások” sorozatába. Végül is beletörődtem, hogy hiába akarom én azt a babát, nem fog jönni.

Idén tavasszal elkezdtem egy tanfolyamot, ami a családom mellett teljesen lefoglalt. Már nem figyeltem magam annyira. Nem érdekelt, mekkora a reggeli hőmérsékletem, nem néztem, hogy mikor kell késnie a havinak. Újra sportolni kezdtem, visszaültem a kerékpárra és az iskolával párhuzamosan szövögettem a nyári terveket.

Hová megyünk majd nyaralni, mikor kezdek dolgozni, terveztem a szülinapokat (húgom, párom, kisfiam – sorrendben) és minden mást.

Április 4-én reggel döntöttem úgy, hogy még egy utolsó teszt és vége, többet nem. Természetesen negatív lett. Lassan telt a hónap, bár a tennivaló sok volt. Nem figyeltem semmit, ami velem és a testemmel kapcsolatos. Jó érzés volt iskolába járni, sokat biciklizni. Majd a hónap legvégén egy nap éreztem valami furcsa késztetést. Pestre készültünk, rohantam, hogy minden meglegyen, mire megyünk. Délelőtt vásárlás közben bementem a Rossmannba és válogatás közben csak betettem a kosárba egy tesztet.

Teljesen hülyének éreztem magam. „Ugyan már, hogy lehetne? Ez is megint csak fölösleges pénzkidobás, mint a többi…!” ezek és még hasonló gondolatok jártak a fejemben. Mégis, indulás előtt megcsináltam a tesztet. Nem bámultam, nem szorongattam.

Letettem a mosógépre és otthagytam. 5perc elteltével bementem és megláttam, hogy POZITÍV. Nem akartam elhinni és szó szerint tiltakoztam ellene.

Akkor nem akartam, hogy úgy legyen. Csalódtam, mert minden tervemet keresztülszelte ez a teszt. Komolyan szomorú voltam, de még aznap elmondtam páromnak. Ő nagyon örült a hírnek, bár megjegyezte, hogy nem jött jókor. Ezt én is így gondoltam. Hetekig rágódtunk, de úgy gondoltuk: itt van, oka van, megtartjuk. A 7. héten mentem először orvoshoz, aki azonnal látott szívhangot, és minden a helyén volt. Akkor már örültem, de még mindig voltak bennem kétségek.

Azóta sok idő eltelt és amikor ezt a cikket írom, már a 12. hétben járunk. Öröm és boldogság. Főleg mert a minap 15 percnyi ultrahangos előadást láthattam, és könnyeztem a nevetéstől, olyan bukfenceket vetett már most a hasamban.

Boldog vagyok, hogy újra kismama lehetek, újra átélhetem a várandósság minden szépségét, nehézségét. Nem tudom, hogy azért-e, mert lemondtam Róla, nem vártam már, vagy csak egyszerűen mostanra volt elrendelve az „érkezése”, de itt van a pocakomban. Egészséges, mozgékony baba. Én pedig nagyon-nagyon boldog vagyok!

A végére azért annyit megjegyeznék: hiszek abban a lehetőségben, hogy a Lemondás segített. Lemondtam, elfelejtettem, elmúlt a görcsös vágy és akarat. Elfogadtam a helyzetet.

Kívánom minden babát tervezőnek, akinek nincs egészségügyi problémája, hogy próbálja ki ezt a lehetőséget is. Hátha tényleg hatásos az „Elterelem a gondolataim, inkább foglalkozom mással!” módszer.

Köszönöm, hogy végigolvastátok a cikkem!