Pszichopata, vagy igazi hős?

Amikor az első pszichiáter látogatásom után családom és barátaim elé tártam addig titkolt problémáimat és frissen diagnosztizált betegségeimet, rettentően féltem a fogadtatástól. Féltem, vajon mit fognak szólni, ha megtudják, hogy paranoid zavarral, szorongással, nem-meghatározott szkizofréniával és depresszióval küzdök? Úgy éreztem, én vagyok a világ mocska, egy utolsó defektes hulladék, aki nem érdemes a szeretetre. Féltem, hogy a szeretteim el fognak fordulni tőlem, akik pedig nem, azok fogyatékosként vagy őrültként fognak kezelni.

El sem tudtam volna képzelni meglepőbb fogadtatást, mint amit valójában kaptam. Mindent feltáró körlevelem után egyenként hívtak fel a barátaim, beszélni, találkozni akartak velem, büszkék voltak rám, amiért mindezt felvállaltam, és biztosítottak a szeretetükről. Sőt, néhányan azt is mondták, mindezek tudatában jobban szeretnek, mint eddig… Teljesen értetlenül álltam az események előtt. Hogyan lehetséges ez? Valóban szerethető vagyok – ÍGY is? Hibásan, elrontva, rosszul összeszerelve?

A válasz úgy tűnik, igen. Hiszen azok, akikkel akkor őszinte voltam, a mai napig mellettem állnak, pedig mindennek több, mint fél éve.

Hamarosan pedig kiderült az is, hogy nem csak elfogadnak így, hanem megértenek, sőt átérzik a problémáimat. A több órás meghitt beszélgetések során, melyeken hosszasan taglaltam, hogy mi mindent fojtottam magamba az elmúlt évek során, és mennyi félelem kínzott, egymás után derült fény a hozzám közel állók problémáira.

Kiderült, hogy azok az emberek, akik nap mint nap körülvesznek és akikről azt gondoltam, ismerem őket, hozzám teljesen hasonló nehézségekkel küzdöttek és küzdenek a mai napig.

Ahogy a tüneteimről meséltem, egyre-másra jöttek a vallomások: ki ebben, ki abban ismert magára. Kiderült, hogy nem csak én küzdök egyfajta szociális fóbiával, hogy nem csak én vagyok depressziós, hogy nem csak engem üldöznek paranoid gondolatok.

MINDANNYIUKNAK volt valami titka (kinek kisebb, kinek komolyabb), amiről sosem mertek beszélni, mert szégyellték. Ahogyan korábban én is tettem.

Amikor a pszichiáterem megkérdezte, miért nem mondtam el soha egy léleknek sem a félelmeimet, azt feleltem:

- Azért, mert féltem, hogy kinevetnek.

- Dehát miért nevetnék ki?

- Azért, mert rajtam kívül senki sem fél a boltban elővenni a pénztárcáját és fizetni, vagy a postán odamenni az ablakhoz és feladni egy levelet.

Ekkor szinte kikelt magából:

- Ugyan Szilvia, ha tudná hány és hány ember küzd különböző fóbiákkal, félelmekkel, pánikbetegséggel, igencsak meglepődne!

Igaza volt.

Miért gondoljuk azt, hogy csak mi nem vagyunk tökéletesek? Miért félünk felvállalni a problémáinkat? Miért félünk megmutatni a gyenge, sebezhető oldalunkat, amikor a környezetünk ahelyett hogy elítélne, ellenkezőleg: becsülne ezért? Miért félünk segítséget kérni, amikor szinte mindannyiunkban van valami, ami megoldásra, támogatásra vár? Miért játszunk szerepet és hisszük azt, hogy csak mi rejtegetünk magunkban tökéletlenségeket? Csak a saját életünket, a bennünket körülvevő világgal és embertársainkkal való kapcsolatunkat nehezítjük meg ezzel. Örülök, hogy több mint egy évtizednyi belső kínlódás és kilátástalan küzdelem után szakemberhez fordultam és ma már boldog életet élhetek.

Gyógyszereket ugyan szedek még, de folyamatosan csökkentjük az adagokat, és én napról napra jobban érzem magamat. Újjászülettem, és ezt csak annak köszönhetem, hogy fel mertem vállalni mindent, amit sokan kétségbeesetten és feleslegesen próbálunk rejtegetni.

Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy egytől egyig minden ember pszichiátriai kezelésre szorul, hiszen ez hála az égnek nem így van. Csupán annyi az üzenetem: ne ijedjünk meg attól, ha úgy érezzük, mások vagyunk mint a többiek, merjünk segítséget kérni, akár barátainktól, akár szakembertől! Ki fog derülni, hogy nem is vagyunk annyira mások… :)